Fél éves mérleg

Január elején úgy kezdtem el dolgozni, hogy "csak az első hat hónapot éljük túl". Utána már könnyebb lesz.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.

De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!

A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...

Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.