Teljes a létszám

Dóri hazaérkezett, végre ismét öt terítéket teszek az asztalra.

Ennek örömére el is megyünk gyorsan nyaralni. Így együtt, mindannyian.

Rohannék

A lányomért a táborba, mert sírva hívott fel, hogy egyedül érzi magát, és haza akar jönni. És őt senki nem szereti, és nem talál barátokat, és...
Percekig zokogott a telefonban.

Beszéltettem, elmondta minden sérelmét, majd megnyugodott, és további húsz percen keresztül mesélt az élményeiről, az edzésekről, a Balatonról, a bobozásról, a kajákról, a programokról. És arról, hogy hány új koreográfiát tanultak, és hogy aki nem megy táborba, az gyakorlatilag kiesik a csapatból, mert esélye sem lesz behozni a lemaradást. És hogy az edző megdicsérte.

Az én szívem meg kettéhasadni készül. Egyfelől azonnal indulnék, és hazahoznám, hisz nem érzi jól magát. Biztosan nem, ha sírva telefonál.
Másfelől meg, ha táncolni akar, maradnia kell. Ő is tudja, én is tudom. És azt is tudom (és Ő is bevallotta, rögtön a sírás után), hogy néha Ő is hülye, és nem könnyű vele jóban lenni. Tényleg nem.

És bár rohannék, azt hiszem, mégis maradok. Mert nem oldhatok meg mindent helyette. A saját csatáit neki kell megvívnia, nem lehetek mindig mellette.
Hja, hát (majdnem) felnőttnek lenni nehéz. Anyának lenni meg még nehezebb.

(Nem mellesleg a sírásnál jobban aggaszt, hogy a gyerek elmondása alapján kezdődő húgyúti fertőzése van. Egyelőre nem tűnik vészesnek, de figyelni kellene rá. Az edzővel nem akar beszélni, és azt sem akarja, hogy én felhívjam. Valamit mégis tenni kellene. Még gondolkodom a jó megoldáson).

Családi "Ki mit tud"

Vince napok óta órákig ül az ülőgarnitúrán, gitárral (egészen pontosan az általa gitárnak hívott ukulelével) a kezében, és gitározik. Mi pedig énekelünk. Hol egyesével, hol párban (változó tagokkal), hol mindannyian, együtt. Mindig ugyanazt:

"Gyermekkorom régi szemétdombja,
Ott, ahol az út elágazott,
Nyáron hamvas porréteggel vonva,
Télen fehér hóval borított"

Aztán jön a megunhatatlan refrén:

"Ilyenkor pajtás, dimbes-dombos szemétdombon kapirgálni jó..."

És ha véget ér a dal, újrakezdjük, egymás után 100x. Ha már nagyon megunjuk, és a kórus úgy dönt, ma már nem dalol tovább, Vince odakönyörgi magát a számítógéphez, elindítjuk neki az ominózus mesét, és a gyerek teljes koncentrációval figyel. Gondolom, ilyenkor tanulmányozza az általa még nem egészen pontosan játszott dallam megfelelő hangjait...

Alliteráció

Lilla nemrég tanulta, és nagyon tetszik neki. Időnként eszébe jut, és alliteráló mondatokat alkot.
Az éjszaka - vagy inkább nagyon korán reggel - kínomban nekem is csupa h betűs szavak jutottak eszembe. Úgymint:
Hajnal-hascsikarás-hányás-hasmenés-(ágynemű)húzás és persze húdebüdös és hogyaza...

Valami vírusunk lehet. Vasárnap éjjel az én gyomrom fájt, hétfő este Lilla panaszkodott hasfájásra és hányingerre, aztán keddre virradóra Vince produkálta a fentieket. L. még jól van. Dóri szerencsére még táborban, ő talán megússza.

Félidős tapasztalatok

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen (bár nem hiszem...), de én a nyári szünet első napján mindig kiszámolom, hány napos a szünet, és aztán időnként utánaszámolok, hogy mennyi telt el, és mennyi van még hátra.
Persze a lányok is lelkesen számolnak, és együtt követjük az eltelt/hátra lévő napok számolását is. Csak ellenkező előjellel...
Nagyjából a szünet felénél tartunk, még 44 nap van hátra. A maival együtt persze, hisz a mai nap is számít, még dél sincs...
A szünet első fele a gyerekek számára tartalmasan, számomra viszonylag gyorsan és konfliktusmentesen telt, a múlt héten viszont eléggé lefáradtam.

Eddig úgy gondoltam, az a legnehezebb, ha mindhárom gyerek itthon van. És ha netán csak kettő van itthon, az felüdülés, ha meg csak egy, az felér egy wellness hétvégével.
Na, ez az elméletem megdőlni látszik.
Múlt héten Lilla táborban volt, hétfőn ment, vasárnap este jött. Öt napig két gyerekem volt. Eleinte úgy tűnt, ketten kevesebbet vitatkoznak, mint hárman szoktak, és ez jó. Két nap nyugi után azonban Vince rájött, hogy ha Dóri nem játszik vele, engem kell nyaggatni. És így is tett... Nagyjából percenként hangzott el az "Anyaaaaaaaaaaa" kezdetű mondat, és estére már menekülni készültem. Vagy sikítani. Esetleg sikítva menekülni.
Szombat reggel aztán Dóri is elment, így hétvégén egy gyerekesek lettünk. Hát mit mondjak: gyorsan megállapítottuk, hogy az a legjobb, ha hárman vannak.
Tegnap este aztán hazaért Lilla. Azóta egy fokkal szabadabb vagyok, de még azért van egy kis hiányérzetem. Éljen a három gyerekes lét!

Ha nem, hát nem

Kezemben a telefon, időpontot akarok kérni a fodrászhoz.

- Dóri, kérek időpontot a fodrászhoz, jössz?
(Dóri ül az íróasztalánál, elmélyülten ír vagy rajzol valamit. Fel sem néz.) 
 - Daueroltathatok?
- ??? (Részemről döbbent csend, leginkább szóhoz sem jutok hirtelen)
(Dóri hátranéz, és mintha csak azt kérdezné, hogy mikor vacsorázunk, teljesen természetes hangsúllyal újra megkérdezi):
- Daueroltathatok?
- Nem.
- Akkor nem megyek. (és mintha mindössze annyit válaszoltam volna, hogy a vacsora sonkás szendvics lesz, visszafordult az asztalához, és rajzolt tovább).

Én meg, mintha mi sem történt volna, felhívtam a fodrászt, és kértem magamnak időpontot. Így játszunk mi...  

Legkisebbnek lenni jó

Időnként úgy érzem, Vincére van a legkevesebb időm/energiám. És ez fajlagosan biztosan így is van, a két nővére sokkal több egyéni, csak neki szóló figyelmet, csak és kizárólag rá fordított időt kapott, mint Ő.
De úgy tűnik, legkisebbnek lenni jó. Mert Vince kiegyensúlyozott, jókedvű, és egyre gyakrabban lep meg olyan ismeretekkel és tudással, amit én még nem feltételeztem róla. Hogy esetleg a lányok is tudták már mindezt ennyi idősen, az természetes, hiszen egyrészt ők ekkor már nagylányok voltak - a szememben is. Vince meg - bármennyi idős is - kicsi marad. Hisz ő a legkisebb.
Másrészt meg nem lepett meg, hogy mit tudnak és mit nem, mert mindazt, amit tudtak, én tanítottam meg nekik.

Vincével ez máshogy alakult. Sok mindent nem én tanítottam meg vele, mégis tudja:

• simán, gondolkodás és tévesztés nélkül megmutatja a jobb és a bal kezét, lábát, fülét, és szóbeli utasításra kanyarodik a megfelelő irányba,
•  biztosan elszámol 20-ig, és húsz alatti számokhoz hozzáad 1-et
• ismeri és követi a szabályokat, és meglepően jól játszik olyan társasjátékokat, mint a bevásárlós játék, memória (ebben engem is simán megver, pedig nem direkt játszom rosszul), dominó, Hali-gali, Blokus, és a nagy kedvence, az autós játék,
• kezeli a számítógépet, önállóan elindítja az új mesét a youtube-on, bezárja a nyitva lévő böngészőablakot, ha végzett, és teljesen pontosan irányítja és kezeli az egeret,
• olvasni akar. Ezt persze nem tud, és remélem, nem is tanulja meg, csak majd az iskolában, de nagyon érdekli a téma.

Csend

Fura ez a nagy csend. Az unokatesóval kibővített, négy gyerekes hétköznapok után már a három gyerekes lét is felüdülés lett volna, de Lilla ma táborozni indult, így mindössze két gyerek van itthon. És olyan béke és nyugalom, amiről tegnap még álmodni sem mertünk.
De béke ide, nyugalom oda, azért hiányérzetem van. Már most.
Meglepő módon Dóri is hasonlóan érez. És ami még meglepőbb: ezt el is mondta. 
Ez a vallomás mosolygóssá tette a délelőttömet.

Pozitív megerősítés

Időnként úgy érzem, hogy másoknak könnyebb. Könnyebben elérik a céljaikat. Mert hangosabbak, rámenősebbek, feltűnőbbek. S ilyenkor fontolgatom, hogy változnom kellene.
Aztán mindig rádöbbenek, hogy nem tudok kibújni a saját bőrömből. Vagyok, amilyen vagyok, és ha máshogy viselkednék, az természetellenesnek hatna. Nekem is, és a másik fél számára is.
 
Sokszor bebizonyosodott már, hogy némi kitartással és türelemmel csendesen is célt lehet érni. Hisz ha valamit nagyon akartam, valamiért nagyon küzdöttem, - és a megvalósítás csak rajtam állt -, az szinte mindig sikerült.
Talán most is fog. A jelek legalábbis biztatóak. És én bizakodom.

Vallomás

Eddig csak olvastam róla, hogy van ilyen. És jót mosolyogtam rajta. Nem fölényesen, inkább kívülállóként.
De most, hogy a saját fiam szájából hallottam az "anya, én szerelmes vagyok beléd, és te leszel majd a feleségem" mondatot, azért más megvilágításba kerültek a dolgok.
Mondtam neki, hogy én is nagyon szeretem, de már férjhez mentem, és nem készülök újra házasodni, meg amúgy is... de akkor is melengeti a szívem ez a mondat.
Annyira jó, hogy van egy fiam is!