Nem bárányhimlő

Laza egy órás várakozás után bejutottunk a dokinénihez, aki angyali türelemmel végighallgatta "kórtörténetünket", megnézte a gyereket elől, hátul, percekig bogarászta a fejbőrét, de miután egyetlen igazi bárányhimlős pöttyöt sem talált, úgy nyilatkozott, hogy a gyermeknek nincs varicella fertőzése.

Volt viszont valamilyen másik vírusa, ami miatt kicsit pirosabb a torka, és ami valószínűleg a kiütéseket is okozta, de már az a fertőzés is lecsengőben van. Jövő héten oda utazunk, ahová csak akarunk, bárányhimlővel garantáltan senkit nem foguk megfertőzni.

(Azt még nem döntöttem el, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Egyrészt jó lett volna túl lenni a bárányhimlőn addig, amíg itthon vagyok, tehát nem gond a két hét táppénz, másrészt meg örülök, hogy jövő héten mégis kimozdulhatunk. De azt hiszem, a dolog jó oldalát nézem, mert örülni mégiscsak sokkal jobb, mint bosszankodni.)

Mégis regisztrálok

Alapvetően introvertált személyiség lennék, kevés emberrel osztom meg azt, hogy mi is zajlik bennem valójában. Nem szeretem a közösségi oldalakat sem. Nem zavar, hogy mások kvázi "ott élik az életüket", és azt is megosztják a netezők népes táborával, hogy mit reggeliztek ma, hánykor vitték le a kutyájukat pisilni, és fényképek tömegével bizonyítják, hogy milyen jól mutatnak egy horvátországi (vagy ne adj Isten mondjuk a doveri) sziklán állva. De azt, hogy én is ilyen szinten nyilvánossá tegyem az életünket, azt nehezen tudom elképzelni.
(Tudom, ez a blog is egyfajta nyilvánosság. Ennek az elkezdésén is sokat vacilláltam, de végül az írni akarás, és a korábban sok éven át kockás füzetekben vezetett napló folytatásának lehetősége győzött a kétségeim felett. Persze teljesen legyőzni nem tudta őket, úgyhogy továbbra is próbálok anonim maradni, amennyire lehet.)

Az iwiw-re - hosszas ellenállás, sok-sok könyörgés és néhány nekem címzett meghívó után -  kb. két-három éve regisztráltam. Aztán gyorsan el is döntöttem, hogy ebből ennyi pont elég is lesz, a myVip, a Facebook és társai nélkülem is remekül fognak működni.
Egészen tegnap estig így gondoltam.
Azon nem lepődtem meg, hogy Dóri nem így gondolkodik, és az sem zavart igazán, hogy valamelyik számítástechnika órán ráérő idejében regisztrált a Facebook-on. (Az iwiw-nek jóval előbb tagja volt, mint én). De mikor tegnap este véletlenül kiderült, hogy elsőszülött leánygyermekem négy évvel idősebbnek vallja magát eme remek közösségi portálon, az azért kiverte nálam a biztosítékot.
Gyorsan végignéztem az ismerőseit, barátnőit, és azt kell mondjam, egyetlen egy gyereket sem találtam, aki valós születési idejével lenne fent az oldalon!
Beszélgettünk vele erről, persze. Ez az alap. De ettől függetlenül nem vagyok nyugodt. Letiltani nem akarom, mert ezzel kvázi kizárnám a közösségéből. Nem csak virtuálisan, a valóságban is:(.
Viszont muszáj figyelnem a történéseket. Úgyhogy tetszik vagy sem, mától én is facebook felhasználó leszek.

Csak hogy még cifrább legyen az este, Lilla is lelki válságban volt tegnap: megkapta élete első négyesét. Informatikából. Mert nem lett kész időben a feladattal.
Próbáltam vigasztalni, de csak egy erőtlen "negyedikes létedre épp ideje, hogy legyen végre egy ötösnél rosszabb jegyed is" mondatra futotta. Nem szép dolog, tudom, de Dóri (megint) lefoglalta az összes energiámat és gondolatomat.

Vince továbbra is jól van, öt pöttynél megálltunk. Ma du. elviszem orvoshoz. Anyósom szerint simán lehet enyhe bárányhimlő, de ne örüljek, mert ez így valószínűleg kevés lesz a védettséghez. Szuper.

A nap kérdése

Vajon négy-öt pöttyel lehet valaki bárányhimlős?

Vince egyik ovis barátja bárányhimlős volt, e hét kedden jött először oviba. Tehát 16 nap lappangási időnél tartunk. Tegnap este Vince nyűgös volt, 7-kor (!) elaludt, reggel fél 7-ig aludt, és ma reggel négy pöttyöt találtam rajta. Azóta semmi változás nem történt. Illetve talán egy új pötty-szerűség, mintha lenne a fenekén. Amúgy a gyerek jókedvű, eszik, játszik.
Lehet ez bárányhimlő?

Szóhoz sem jutok

Dóri ma vacsoránál - csak úgy mellékesen - megjegyezte, hogy X. osztálytársa nagyon hülye.
- Merthogy? - kérdeztem.
- Hát mert cigizik.
Mit mondjak, szóhoz sem jutottam. 11-12 éves gyerekekről beszélünk!!!
Gondolom, vagy inkább remélem, hogy a cigizés nem valódi cigarettázást jelent, hanem csak annyit, hogy kipróbálta az illető. Bár hogy a kipróbálás mennyire "csak", azon azért én hosszan elgondolkodnék...
Egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak közelít, hanem már itt is van az az időszak, mikor próbára tétetik az elmúlt 11,5 év nevelése, és amikor már leginkább csak bízhatunk abban, hogy az eddig kapott alapok elegendőek lesznek a túlkapások elkerüléséhez.
(Sokszor elmondták nekem, hogy kb. 10-12 évünk van, mert nagyjából ennyi idős korukig nevelhetők a gyerekek. De még 1-2 éve is olyan távolinak tűnt az a 12. év, és valahogy nem vettem ezt a határt véresen komolyan. Mostanában viszont nap, mint nap szembesülök azzal, hogy tényleg így van. Az "alapozás" befejeződött, és már csak támogathatjuk, segíthetjük azt az építkezést, amit az általunk adott alapokon a gyerek önállóan véghezvisz.)

Az interjú - úgy érzem - jól sikerült. A számszerűsíthető része legalábbis mindenképp. A 3 órás "szeánsz" első részében tesztet írtunk. 20 percünk volt 50 idézet átolvasására, és az idézetekhez kapcsolódó 1-1 kérdés megválaszolására. 50-ből 48 kérdésre jól válaszoltam, és ezzel - a gépi értékelés szerint - a tesztírók 98 százalékánál jobb eredményt értem el.
A teszt után további két és fél órát töltöttünk csoportos és egyéni szituációs gyakorlatok megoldásával. Ennek eredményét nem közölték velünk, de érzésem szerint ezek sem sikerültek rosszul. Meglátjuk. Két héten belül kiderül, mehetek-e a második körös interjúra.

Elég

a középen állásból.
Abból, hogy mindenkinek meg akarok felelni, és mindig azt figyelem, hogy kinek hogy lenne a legjobb. Lavírozok az igények és kívánságok útvesztőiben, és őrülten próbálok mindig mindent úgy intézni, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus. Csakhogy sokan vagyunk a családban, - egyre többen, - és így a feladat folyamatosan nehezedik. És én fáradok.
Ha végiggondolom, az esetek nagy többségében a konfliktusnak én nem vagyok szereplője. Csak középen állok: minden érintett nekem sírja el a bánatát. Vagy még csak el sem sírja, de én érzem a feszültséget, és meg akarom oldani a dolgot. Helyettük.
A hétvégén a Dóri (nem) tanulásán volt némi burkolt vita, anyukám és L. között. És persze megint én voltam az ütközőzóna. Tehetetlennek éreztem magam, és bennem is csak nőtt, nőtt a feszültség. Ezzel feküdtem, ezzel keltem.
Aztán ma anyukám a telefonban ismét elmondta, hogy Ő milyen rosszul érzi magát. Gerjesztette a tegnapi feszültséget, hangoztatta az ártatlanságát, és kimondatlanul bár, de megint tőlem várt megoldást.

Én meg besokalltam. Egyelőre ott tartok, hogy tudatosítom magamban, hogy a kettőjük közötti feszültség nem az én hibám, és így nem is nekem kell azt megoldani. Már ettől a felismeréstől sokkal jobban érzem magam.A következő lépés az lesz, hogy az érintetteknek is elmondom, hogy ez az ő ügyük, oldják meg úgy, ahogy akarják. Meg ahogy tudják. Én kiszálltam. Mostantól a saját ügyeimre, gondjaimra, konfliktusaimra koncentrálok, és nem vagyok hajlandó senki lelki gondjait, megoldatlan belső problémáit magamra venni. Mert azok megoldása nem az én feladatom. Magamért vagyok felelős, és valamennyire a gyerekeimért. Senki másért.

Csak nagyon halkan mondom, hogy van egy jó híre is ennek a napnak: holnap egy fontos interjúra megyek...

Rosszkedvűen

Vannak meghívások, amiket az ember nem szívesen fogad el. Szíve szerint visszamondaná, de ésszel tudja, hogy felesleges, mert egyszer úgy is túl kell esni a látogatáson. Mert olyan verzió nincs, hogy többet ne találkozzon a meghívókkal. S ha már úgyis találkozni kell, hát legyünk jóban. Amennyire lehet.
Így vagyok én most. És egy cseppet sem vagyok lelkes. Igyekszem jó képet vágni a dologhoz, őszintén remélem, hogy menni fog.

Tegnap beszéltem Vince óvónénijével a múltkori feladatlapról. Kiderült, hogy ez egy nagycsoportos feladatlap volt (vegyes csoport, ugye...), és ennek fényében a gyerek teljesítménye teljesen rendben van. Annak kell örülni, hogy csak almát színezett ki, semmi mást. Az már csak hab a tortán, hogy ahhoz is volt türelme, hogy az almák kb. felét kiszínezze.

Milyen jó, hogy ugyanaz a dolog egyik oldalról nézve rossz, ám a másikról nézve meg teljesen rendben van! Jó lenne gyorsan megtalálni a vendégeskedés másik oldalát.

Figyelemkoncentráció

Vince a héten kapott egy ovis feladatlapot. Az A/4-es lapon 8 sorban soronként 7 ábra volt.Virág, kifli, alma, olló, óra, hold, kancsó, szőlő, róka, asztal, és hasonló kis képek váltakoztak, minden logikát nélkülözve.
A feladat az volt, hogy az amúgy fekete-fehér ábrák közül ki kell választani az almákat, és ki kell őket színezni.
Az első öt sorra volt türelme. Ebből háromban az összes almát kiszínezte, kettőben maradtak színezetlen almák is.

Délután, mikor mentem érte, az ovis öltözőben kivette a szekrényéből a lapot, majd a következő szavak kíséretében a kezembe adta:
"Anya, ezt csináltuk az oviban. És tudom, hogy vannak még almák, de azokat már nem akarom kiszínezni. Inkább Te csináld meg, jó?"

Örülök, hogy még csak középsős, mert feladattudat, koncentráció és kitartás területén még van hová fejlődnie.

Tanulság

Nem túl hosszú ideje tanulom a jelenben élést, de egész eddig azt hittem, már értem, mit is jelent ez.
Azt, hogy az öröm/boldogság/jólét kulcsát a "most"-ban keressem, és ne arra várjak, hogy de jó lesz majd, ha... Ha már minden gyerek önálló lesz, ha már dolgozom, ha... (a sor szabadon folytatható).

Egy alig néhány hónapos, ici-pici lány élete véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Mellbe vágott a hír. Reggel óta erre gondolok. Némán, magamban gyászolom az ismeretlen ismerős kisbabát.
S miközben azon gondolkodom, hogy ennek miért kellett megtörténnie, rádöbbenek, van még mit tanulnom.  Mert ugyan talán már nem a jövőre várok, de továbbra is én magam állok saját magam, saját elégedettségem, boldogságom útjában. Azzal, hogy még mindig valami megfoghatatlant keresek a jelenben.

Meg kell tanulnom örülni annak, amit már elértünk. Annak, amink van, annak, hogy körülöttünk minden működik és jól működik, és persze leginkább annak, hogy mindannyian épen, egészségesen itt vagyunk.
Meg kell értenem, hogy a nagybetűs élet az az, ami most van. És hogy az élet és a boldogság mi magunk vagyunk.

Egy arany és egy ezüst

Az aranyérem a Dórié. Illetve a csapatáé. Vasárnap a Budapest Open Utánpótlás versenyen, Junior Nagyformáció kategóriában övéké lett az első hely! Én ugyan kissé elfáradtam, - közel három órahosszát ültem "nemszeretem" zenét hallgatva a koncerteket is megszégyenítő hangerejű táncversenyen, mindezt egy sportcsarnok cseppet sem kényelmes lelátóján - de megérte. Tényleg nagyon ügyesek voltak.

Az ezüstérem meg az enyém. Pénteken hívtak a szépcipős interjús munkahelyről, hogy nem engem választottak, de fent vagyok a dobogón, második lettem. Ha a kiválasztott jelölt mégsem válna be, keresnek.
A munka ugyan nem az enyém, és ilyen szempontból  mindegy, hogy 2. vagy 32. lettem, de azért mégis jól esett az a telefon.
Az első pillanattól kezdve érzem, hogy az a főnök maximálisan emberi. Most sem csalódtam benne. S bár továbbra is messze van, és a munkaidő sem ideális, ez a korrektség nagyon megfogott, és picit sajnálom, hogy nem sikerült.
(Bár azt is tudom, hogy ha ő korrekt, úgy illik, hogy én is az legyek. S ha korrekt akarok lenni, olyanba, amiről szinte biztosra tudom, hogy nem fog működni, nem megyek bele csak azért, mert normális a főnök. Épp azért, mert normális a főnök...)

Nem kellett sokáig várni

Tegnap délután beszereztük az ominózus fekete körömlakkot. A vásárlás után Dóri hazajött, én meg elmentem Lilláért a suliba, Vincéért az oviba. Mikor hazaértem, Dóri első mondata a következő volt:
- Eddig én is szerettem volna fekete körömlakkot, de most, hogy ezt megvettük, már nem akarok. Úgy gondoltam, jól nézne ki, de így, hogy látom, rá nem kenném a körmömre.

A lottó ötösöm így jönne be... Egyébként nagyon örülök ennek az ajándékvásárlásnak, határozottan hasznos befektetésnek érzem!

Szülinapra készülünk

Na, nem a családban: Dóri barátnője lett 12 éves a napokban.
S ahogy azt illik, a hétvégi buliba Dóri is ajándékot visz: fekete körömlakkot. Mert ez az ünnepelt egyik kívánsága.
Kíváncsi vagyok, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy nálunk is napirendre kerüljön a téma.

Azt hiszem, lassan tudományos módszerekkel fogom az ilyen jellegű adatokat gyűjteni, s ha már elég sok infó összegyűlt, tanulmányt írok a kamasz lányok lelkivilágáról. Jó pénzért árulom majd.

Három legyet egy csapásra: 1): jól fizető munkám lesz - mert a kereslet szerintem garantált, 2): azt csinálom, amit szeretek (írok), és 3): mire Lilla eljut ebbe a fázisba, már olyan kiművelt és felkészült leszek, hogy fél kézzel megoldok minden problémát. Vagy mégsem.

68 nap

Reggel óta megy a CNN. Figyelem a számlálót, követem, hányan jöttek már fel, és hányan vannak még a föld alatt. Nézem a határtalanul boldog bányász-arcokat, és a hozzátartozók felhőtlen örömét.

Vajon miben, és mennyire változtatja meg az embert 68 föld alatti nap? Mit tudnak majd ezek az emberek kezdeni az ajándékba kapott új életükkel és a hirtelen jött népszerűséggel? Mennyire igazi, mennyire őszinte, és mennyit bír ki a 68 világtól elzárva töltött nap alatt született kényszerű barátság?

Szeretnék most Chilében pszichológus lenni. Vagy akár itthon is.

Mosoly és megnyugvás

Tegnap újra (immár másodszor a tanév folyamán) hibátlan matekdolgozattal kápráztatott el bennünket. Ma meg övé lett az osztály legjobb angol dolgozata. Boldog, és nagyon büszke magára.
Én meg rá. És módfelett örülök, hogy körömfestés, kenceficézés és hajvasalás ide, nyűglődés és hiszti oda, azért csak fontos számára az is, amit mi - szigorú és maradi szülők - annak tartunk.

Kimondhatatlanul jól esik, hogy minden húzós időszak után menetrendszerűen jön egy fénysugár, és látszik, hogy értelme van a küzdelemnek. Illetve, hogy bármilyen nehéz is, csak ennek van értelme.

Rokoni szálak

Dühös vagyok. És azon gondolkodom, hogy vajon meddig tudom még tolerálni a dolgot, és ha a szép szóból nem ért az illető, akkor milyen módon tudassam nemtetszésem úgy, hogy túl nagy vihart ne kavarjak a szűkebb családban.

Dórival nem könnyű, ezzel - családon belül legalábbis - mindenki tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy kevés az önbizalma, és hogy önmagával, a külsejével folyton elégedetlen. Már nagyjából két éve küzdünk az "én ezt nem veszem fel, hogy nézek ki ebben?", "kövér vagyok, nagy a hasam!", "ezzel a hajjal nem léphetek ki az utcára", és a "hogy néz már ki az arcom, én vagyok a legrondább" típusú gondolatokkal és mondatokkal.
Pedig Dóri szép. Vagy legalábbis átlagos. De hogy nem ronda, azt elfogultság nélkül állíthatom.
Tudom, hogy a lelkével nincs minden rendben, és emiatt elégedetlen a külsejével. Azon igyekszem, illetve igyekszünk, hogy a lelkét rendbe tegyük.
Nem vitatom, hogy a külső is fontos, főleg egy kamaszlánynak. És az ésszerűség határain belül hagyom, sőt, támogatom, hogy foglalkozzon magával: van bőrradírozós tusfürdője, arctonikja, pattanásokra fertőtlenítős alapozó stiftje, van izzadásgátlója, testápolója, hajbalzsamja, Labello-ja és szájfénye. És mindezeket használja is. Nekem ugyan már ez a mennyiség is erősen súrolja tűrőképességem határát, de nyelek egyet, mantraszerűen ismételgetem, hogy nem vagyunk egyformák, neki így jó, és hagyjam, ne akarjam megváltoztatni mindenáron. Mert fő az elfogadás. És elmegyek vele a dm-túráira, és együtt kiválasztjuk a messze nem olcsó, de mégis bőrbarát, természetes alapanyagokból álló, jó minőségű kenceficéket.
Szóval tényleg igyekszem.

Dórinak persze ez nem elég, és dauerolt hajat szeretne. És festett körmöket, és körömmatricát, és... újabb és újabb őrületeket. Ezekre már nemet mondtam. Álljon már meg a menet! 11,5 éves. Gyerek még, nagyon gyerek. Nem azt várom, hogy az árokparton fogócskázzon vagy babázzon (bár ez sem jelentené a világ végét), de azért ne is maszkírozzuk már 16-18 éves forma sokat próbált ... leányzóvá a gyereket!
Ezt el is mondtam a családban mindenkinek. Világosan, egyértelműen.

Dóri persze próbálkozik, és a nagyszülőket, keresztszülőket, közeli és távoli rokonokat, barátokat, ismerősöket, tulajdonképpen bárkit, aki megkérdezi, mit szeretne szülinapjára, névnapjára, karácsonyra, komoly igénylistával bombáz. Szerencsére szinte mindenki egyeztet velünk, mielőtt rábólint az ajándékötletre, és nekiáll beszerezni az épp aktuális vágy tárgyát.

Nem így a sógornőm. Az, hogy az ízlésünk nem egyforma, az rendben van. Simán elfogadom, hogy akár a ruhákat, akár játékokat nézve sokszor kapunk tőlük olyasmit, amit én valószínűleg nem vennék meg. De azt, hogy kihasználva azt az egy órát, amíg mi (L. és én) nem vagyunk otthon, odaballag Dórihoz, és megkérdezi tőle, hogy "Dórikám, mit szólnál karácsonyra egy hajvasalóhoz?", azok után, hogy számtalanszor tisztáztuk már, hogy nem, nem, nem és nem, akkor sem kap a gyerek hajvasalót... Na, ezt nagyon disznó dolognak tartom.
Dóri persze tombol, mert közöltük vele, hogy nem kap hajvasalót. És természetesen megint mi vagyunk a gonosz, rossz, elviselhetetlenül szigorú szülők. A sógornőm meg a háttérben röhög a markába. És már nem ez az első ilyen eset.

Közeli rokon, a szüleink kedvéért nem tehetem meg, hogy összeveszek vele, és többet nem találkozunk. De ezt az állapotot is nehezen viselem. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, de nagyon gyűlik bennem a tehetetlen düh. És félek, hamarosan betelik a pohár.

Útmutatás

Néhány hónapnyi álláskeresés és néhány tucat elküldött önéletrajz után mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem vagyok hajlandó gondolni sem a teljes munkaidős (8-9-10 órás) állásban történő elhelyezkedésre. Logikusan, hideg fejjel végiggondolva én is úgy láttam, és sokszor mások kérdéseiből, hozzáállásából is úgy éreztem, hogy ezt kellene tenni. Mert nincs más lehetőség, és amúgy is: mások is megoldják valahogy.
De hiába győzködtem magam észérvekkel, csak a felszínig jutottam: lélekben, legbelül azonnal hárítottam minden ilyen próbálkozást. S közben teljes értetlenséggel, valamint egyre növekvő bizonytalansággal szemléltem saját reakcióimat.
 
Valami sorsszerű azért csak lehet abban, hogy az ember mindig a legszükségesebb pillanatban találkozik valakivel, olvas/hall/lát valamit, vagy pusztán csak a legjobbkor tesznek fel neki egy egyszerű kérdést.
És az a találkozás, információ vagy kérdés egyetlen pillanat alatt új távlatokat nyit, más megvilágításba helyezi az addig érthetetlennek és problémásnak tűnő dolgokat.

Ma délelőtt - egy jókor jött kérdésnek köszönhetően - (ismét) ilyen élményben volt részem. Az alapprobléma ugyan nem oldódott meg (munka továbbra sincs), de megnyugodtam, mert végre értem, hogy amihez eddig (saját magam, és kicsit mások számára is fura makacssággal, de zsigerből) ragaszkodtam, annak oka és értelme van.

Nem tudom, hogy a Sorsnak, valamilyen feljebbvaló hatalomnak, vagy a véletlennek köszönjem  meg ezt a felismerést, de Neked mindenképp, Sz.!

Nevetős reggel

Vince pizsamában, még félig csukott szemmel ül az ágya szélén. Hosszan köszörüli a torkát, majd köhög egy sort.
A művelet végén színpadiasan sóhajt egy nagyot, és megszólal:
- Hm, azt hiszem, berepedtem!

Az a bizonyos pohár

Tegnap találtam egy álláshirdetést. Kis cég, nekem nagyon tetsző, mondhatni rám szabott feladatok, és annyira jó hirdetési szöveg, hogy egyszerűen muszáj volt megpályáznom.

Pedig nagyon messze vannak tőlünk. Az elkerülhetetlenül dugós úton 40, a haladósabb úton 70 km, de annyira megfogott a hirdetés, hogy nem hagyhattam ki.
Úgy döntöttem, minden rajtam múlik, és mostantól igenis optimistán állok a dolgokhoz: Megpályázom, mert manapság, az internet korszakában, ebben az online világban 40-70 km már nem lehet akadály. Ha akarjuk, át tudjuk hidalni a fizikai távolságot.
Ezt megírtam nekik is. Még nem jött visszajelzés, de kíváncsian várom a válaszukat.

Mert nekem a pohár félig tele van. És a hirdetésben azt írták, ezt ők is így látják.

Ő is változik

Eddig könnyen kezelhető, szelíd, türelmes kislány volt, amolyan mintagyerek. Nagyon nagy volt a kontraszt közte, és az immár két éve kamaszodó nővére között.
Gondolkodtunk is ezen sokszor, és valahogy mindig arra jutottunk, hogy Lilla más kamasz lesz, mint Dóri. Néha abban sem voltam biztos, hogy neki egyáltalán lesz-e lázadó korszaka.

Valószínűleg (mint mindenben, ebben is) tényleg más lesz, mint Dóri, de hogy Ő is lesz kamasz, az egyre biztosabbnak tűnik. Kezd figyelni magára, kezdi zavarni a pocakja, megemlítette, hogy fogszabályzót szeretne, és egyre kevésbé titkolt irigységgel figyeli a nővére saját kulcsát, telefonját, és önálló útjait.
Már ő is keresi a helyét a világban, gyakran ingerült, sértődött, és ami a leginkább feltűnő: egyre kevésbé találja meg a hangot Vincével. Pedig pár hónapja még tökéletes volt az összhang közöttük.

Dórinál még nagyon meglepett ez az (általam korainak vélt) kamaszodás. A Lilláé annyira nem ért váratlanul, már "beavatottként" bólogatok itt magamban, hogy igen, ez is eljött. Végül is már negyedikes, lassan 9,5 éves...

Tudom én, hogy ez még csak a kezdet, de máris úgy érzem, felköthetem a nadrágot.