Nem túl hosszú ideje tanulom a jelenben élést, de egész eddig azt hittem, már értem, mit is jelent ez.
Azt, hogy az öröm/boldogság/jólét kulcsát a "most"-ban keressem, és ne arra várjak, hogy de jó lesz majd, ha... Ha már minden gyerek önálló lesz, ha már dolgozom, ha... (a sor szabadon folytatható).
Egy alig néhány hónapos, ici-pici lány élete véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Mellbe vágott a hír. Reggel óta erre gondolok. Némán, magamban gyászolom az ismeretlen ismerős kisbabát.
S miközben azon gondolkodom, hogy ennek miért kellett megtörténnie, rádöbbenek, van még mit tanulnom. Mert ugyan talán már nem a jövőre várok, de továbbra is én magam állok saját magam, saját elégedettségem, boldogságom útjában. Azzal, hogy még mindig valami megfoghatatlant keresek a jelenben.
Meg kell tanulnom örülni annak, amit már elértünk. Annak, amink van, annak, hogy körülöttünk minden működik és jól működik, és persze leginkább annak, hogy mindannyian épen, egészségesen itt vagyunk.
Meg kell értenem, hogy a nagybetűs élet az az, ami most van. És hogy az élet és a boldogság mi magunk vagyunk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Teljesen egyetértek és mindezt úgy, hogy még én is a tanaulás fázisában vagyok. Az említett kislányt teljesen ismeretlenül is végtelenül sajnálom...
Az előzőnél lemaradt, hogy nagyon szép ám az ezüstérem és jelen esetben (a körülmények figyelembevételével) talán nagyobb öröm is, mint az arany lenne. Bár ezt te érzed.
Igazad van, ez az ezüst most tényleg nagyobb öröm, mint ha arany lenne. Egy apró jel arra vonatkozóan, hogy mégsem lehetetlen nyerni, de úgy, hogy közben nem állít az érem megoldhatatlannak (vagy nagyon nehezen megoldhatónak) tűnő feladat elé.
Megjegyzés küldése