Szülinapi gondolatok

Míg mi a világot jártuk, Dóri 13 éves lett.

Azóta is barátkozom a dologgal, ha valaki megkérdezi, hány éves, még sokszor 12-t mondok...

Ma lebetegedett, korábban hazajött a suliból. Valószínűleg tényleg nincs jól, mert mikor én hazaértem, épp aludt. Bementem szobájába, álltam egy kicsit az ágya mellett, és csak néztem, néztem az alvó lányomat. S közben azon gondolkodtam, hogy alig ismerem.

Mert az a kisgyerek, akit én dédelgettem, etettem, altattam, öltöztettem, ülni, járni, köszönni, aztán írni, olvasni tanítottam, már alig-alig létezik. Dóri ágyában egy titokzatos ismeretlen fekszik, aki valahogy mégis nagyon-nagyon ismerős. Kicsit olyan érzés, mint amikor egy könyv még olvasatlan, második kötetét tartja az ember a kezében: a főszereplő ismerős, megvan a kapcsolat a múlttal, az előző kötettel, de mégis érezzük, hogy tudjuk, hogy új fejezet kezdődik, változások, új kalandok várnak.

Szeretem ezt az érzést, ezt a jóleső várakozást, izgalmat.

Mióta hazajöttünk, nagyon sokszor rácsodálkozom. Azt hiszem, neki is, és nekem is jót tett az egy hónap távollét: a fizikai távolság ellenére - vagy épp annak köszönhetően - sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Mostanában kívülről látom őt: csodálkozva, némi meghatottsággal, egy kis büszkeséggel és nagy örömmel nézem, ahogy változik, fejlődik. Kicsit úgy érzem, mintha újra születne, és bizonyos értelemben ez tényleg így is van: lassan, nagyon lassan, de tagadhatatlanul felnőtt lesz ebből  a kicsi lányból.

Az iskola-témától is távolabb kerültem: valamiféle megnyugvás és bizonyosság él bennem azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy okos, ügyes, és hiszem, hogy vannak, lesznek céljai, és el is éri őket. A hétvégén át is néztük az ellenőrzőjét, és bár nagyon sok tárgyból áll kétes jegyre, ha kicsit odafigyel, még nagyon jó bizonyítványa is lehet. Angolból tegnap versenyen volt, nyár elején nyelvvizsgázni megy. Kitartóan táncol, a hétvégén is aranyérmesek lettek a területi versenyen. Büszke és boldog, madarat lehet vele fogatni. Csakúgy, mint velem.

Egyfelől már, másfelől meg még csak tizenhárom éves. Most nyílik ki előtte a világ, és én nagyon szeretném neki biztosítani azt a szilárd alapot és azt a támogató hátteret, amire támaszkodva felfedező útra indulhat, és megtalálhatja önmagát.

Boldog születésnapot, kicsi lány!

Megjöttünk

Kedden este fél 9-kor hazaértünk.

Fizikailag teljesen lefáradva, de minden egyéb értelemben pihenten, tapasztalatokkal és élményekkel tele.

Szerdán már dolgoztunk, (az időeltolódás okozta problémákat egy frappáns húzással - két gyakorlatilag kihagyott éjszakával - megoldottuk), és azóta is folyamatosan azon igyekszünk, hogy itthon is, meg a munkahelyen is utolérjük magunkat.

Mostanra egész jól állunk, úgyhogy van remény arra nézve, hogy hamarosan hosszabban is írni tudok.

A távol töltött közel egy hónap alatt volt itt  névnap (Vincének), szülinap (Dórinak és nekem), tanítónéni-választás nagymamával, húsvét (gyerekeknek nagyszülőkkel, nekünk nyúljelmezbe öltözött felnőttekkel), és még sok minden. Ezekről majd később.

Egyelőre annyit, hogy jó itthon lenni, s hogy egy ilyen hosszú távollét élvezhetővé, sőt: szerethetővé tesz mindent, ami elől egy hónapja még fejvesztve pihenni menekültem.

Vince számol

Jövő szombaton játszóház lesz a suliban, ott lehet majd megismerni a leendő elsős tanító néniket.

Azt hiszem, jól meg kell néznem, kit választunk...

Az, hogy 180-ig stabilan számol, régóta tudjuk. Lehet, hogy tovább is, még nem próbálta. Kettesével elszámol 20-ig, úgy is, hogy nullával kezdjük, úgy is, hogy egytől indulunk. Visszafelé simán nulláig, bárhonnan kezdve.

10-esével is megy neki 100-ig, illetve 100-tól visszafelé is.

Minden nap meglep valami újjal. Tegnap például hozott nekem egy újságot, amiben a következő szám szerepelt: 1 000 000. A kicsi közölte, hogy anya, nézd, ez egy millió. Szóhoz sem jutottam. Kérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, múltkor látta apával a Maradj talpon-t, és ott valaki nyert 1 millió forintot. És megjegyezte.

Ma meg kiszálltam a péknél a kocsiból. Egy hirdetőtábla mellett álltunk, amin egy csomó szám szerepelt. Kb. 3 perc volt az egész. Mikor visszaültem a kocsiba, Vince megkérdezte, hogy anya, 40+40+18+18 az 108 ? Majdnem annyi. 8-at nem adott hozzá, de akkor is: fejben négy kétjegyű számot 6 évesen így összeadni azért szép teljesítmény. Volt itt 10-es, sőt, 100-as átlépés is...

Jó lenne valami matematikai beállítottságú tanítónénit találni. Olyat, akit nem zavar, hogy Vince többet tud, mint majd elsőben kellene, és nem visszafogja, hanem kihasználja a gyerek tudásvágyát. A gyakorlatban tapasztalom, hogy fontos addig tanítani őket, amíg hagyják...

Mit rontottam el?

Nem tanul. Akkor sem, ha szépen kérem. Akkor sem, ha csúnyán. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha büntetést kap, és akkor sem, ha egyáltalán szóba sem hozom az iskolát és a tanulást.

Arra azért figyel, hogy a négyes(t alulról verő) szintet azért hozza, de ennél többre egyszerűen nem hajlandó.

Nem tudom, mit csináljak. Ha az embert az agyvérzés réme fenyegetheti 37 éves kora táján, akkor nekem jó esélyeim vannak. De ha netán agyvérzést mégsem kapnék, egy jó kis vérnyomásemelő kúra minden nap kijut.

Nem tudom, mi a jobb: élni és élni hagyni elven békén hagyni a gyereket, nem frusztrálni a tanulással kapcsolatos kérdésekkel és elvárásokkal, szó nélkül elviselni, - mit elviselni: beletörődni, elfogadni - hogy a gyerek, bár sokkal többre képes, ennyit hoz ki magából. És időnként elmondani neki, hogy a nem tanulás is egy döntés. Egy olyan döntés, aminek később következményei lesznek.

Vagy noszogatni, kérni, ha kell, kiabálni és veszekedni, és némi idegeskedés rossz hangulat árán egy fokkal jobb - de messze nem a szerintem elvárható - eredményeket kicsikarni.

Szeretném, ha gimibe menne, mert a képességei alapján oda való. És mert bízom abban, hogy egyszer csak megjön az esze, és akkor legyen még előre vezető út, bármi érdekli is, bármilyen irányban indulna is tovább.

Közben pedig félek. Attól, hogy mi lesz, ha a gimiben sem tanul. Mit kezd majd magával egy érettségivel?

Vasárnap 13 éves lesz. Vajon ez már a kamaszkor, vagy ne örüljek, lesz még ennél is nehezebb?

Választhatok

Vannak jó napok, és vannak rosszak.

Ez most határozottan az utóbbi. Túl sok feszültség gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, és most épp azon gondolkodom, hogy kiabáljak, sírjak, vagy inkább menjek el, és sétáljak egy nagyot egyedül.

Mintha valamilyen ködfelhőben telne a nap, homályosan jutnak el hozzám a dolgok. Úgy érzem, túl sok az infó, túl sok a tennivaló, képtelen vagyok több dolgot meghallani, megérteni, megjegyezni, megtenni. Elvesztem a mindennapok sűrűjében, néha azt hiszem, sose jön el a várva várt utazás. Pedig eljön. Csak addig bírjam ki.

Versenyfutás

Valamelyik hajnalban, mikor úgy 3 óra tájban - cseppet sem szokatlan módon - felébredtem, megint azonnal eszembe jutott kismillió tenni- és megoldanivaló, aznap rám váró, új, vagy épp régóta magam előtt tolt feladat. Tudtam, hogy esélyem sincs visszaaludni. Az agyam ilyenkor azonnal bekapcsol, és próbálja végiggondolni, rendbe tenni azt a sok élményt és információt, amire napközben esélyem sincs.

Egyfelől élvezem ezeket a hajnali ébren töltött másfél-két órákat, mert végre egyedül vagyok - ami egyébként gyakorlatilag soha nem adatik meg. Mert napközben egy nagy irodában ülök 7-8 kollégámmal és folyamatosan kb. ugyanennyi ügyféllel, azaz az hangerő, a háttérzaj állandóan elég magas. Aztán van 20 perc nyugi az autóban, és jön az itthoni nyüzsgés, egészen este 10, fél 11-ig. Csendről és nyugalomról szó sem lehet. Aztán beájulok az ágyba, alszok egy kicsit, hajnalban problémamegoldok, megint alszok 2-3 órát, majd kelek, és indul az újabb nap. Újra kezdődik a kör.

Szóval szeretek hajnalban egyedül lenni a magammal, a gondolataimmal, de közben iszonyúan frusztrálnak ezek a hajnali ébredések. Nézem az órát, számolom, hogy hány perccel, hányszor fél órával tudok kevesebbet aludni az amúgy is kevés 6,5 - 7 órámnál, és idegesítem magam, hogy megint egész nap nyűgös és fáradt leszek, és miért nem alszok legalább akkor, mikor lehetőségem van rá.

Ezen az ominózus hajnalon azon gondolkodtam, hogy amit csinálok, az kész versenyfutás. Komolyan úgy érzem, mintha egy hosszú teljesítménytúra lenne az életem. Hét közben a munka és a család között egyensúlyozva igyekszem mindenhol helyt állni, mindenhol ott lenni, és mindenhol maximumot nyújtani, hétvégén meg a háztartás és a tágabb család, szülők, nagyszülők, barátok "régen találkoztunk" típusú meghívásainak igyekszünk eleget tenni, miközben minden másodpercet kihasználva mosok, vasalok és takarítok, hogy a háztartás legalább valami alap szinten rendben legyen. 

És ezen a hajnali nyugalomban azon kaptam magam, hogy már nemcsak magamat vesztettem el, de nincs időm, türelmem a gyerekeimre sem. A kommunikációnk az utóbbi pár hétben a "mi volt az oviban/suliban" kérdésre korlátozódott, és L.-lel is csak nagyon ritkán, lopott pár percekben jut egymásra időnk. 

Kicsit elfáradtam. 

Nagyon zavar, hogy zavarnak a gyerekeim, de ettől még sajnos igaz. 8 végigdolgozott, zajban végigült, sőt végigbeszélt óra után nagyon vágynék egy kis egyedüllétre, hogy feltöltődjek, hogy újra megtaláljam önmagam, a lelki egyensúlyom. És minél nehezebben viselem, Vince annál inkább a nyakamban lóg. Fogja a lábam, hogy lépni sem tudok tőle, nekifutásból nekem ront, és ölel, puszilgat véget nem érően. Követ, és figyelmet követel minden pillanatban. Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nagyon szeretem őket, de most leginkább menekülhetnékem van.

Kicsit ennek a helyzetnek a megoldására, kicsit egy régi vágy beteljesítéseként L.-lel szerveztünk magunknak egy hosszú, kettesben töltött szabadságot. Elutazunk. Jó messzire. A gyerekekre a mamák vigyáznak majd, felváltva. Mire hazaérünk, a nagyszülők legalább olyan kimerültek lesznek, mint most én, de feltöltődve átveszem majd a stafétabotot, és helyrebillen majd minden. Tudom.

Játszom a gondolattal

Vagy a válság van jó hatással rokonságunkra, ismerőseinkre, vagy pusztán csak gyermekvállalás szempontjából közelítjük azt a kort, mikor az ember - még egyszer, utoljára - ilyesmibe belevág. Mindenesetre tény, hogy rokoni, baráti körben hatan várnak babát. Hetet.

S bár a magam részéről már jó egy éve lezártam ezt a kérdéskört, azért néha még mindig eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha... 

Mert egyfelől a sok érkező baba hírére azért bennem is megmozdult valami, és néha elfog a vágy, hogy jó lenne újra egy pihe-puha, szuszogó kis csomagot kézben tartani. Másrészt meg úgy érzem, elég volt ebből ennyi. Örülök, hogy már ekkorák, hogy lassan már mindenki iskolás, és egyre önállóbb. Fáradok. Nem lenne már türelmem, erőm éjszakázni, újra pelenkázni, orrot fújni, cipőt kötni és mondókákat tanulni, dackorszakot átvészelni, mosolyogva miértekre válaszolgatni. Mégis tudom, hogy ha úgy alakulna, gondolkodás nélkül újrakezdeném.

Mindig három gyereket akartam, és mégis: bármennyire jó is dolgozni, önmegvalósítani, bármennyire fogy is a türelmem, bármennyire is érzem, hogy öregszem, a józan ész összes ellenérve ellenére is eljátszom néha a gondolattal, hogy milyen lenne az élet négy gyerekkel.

Egyszerűen nem tudom, van-e határ. Létezik az a szám, ami fölött az ember már tényleg, soha, egy picit sem vágyik újabb gyerekre?

Szeptemberi napsütés

Pont ilyen gyönyörű idő volt akkor is. Csak abból lehetett tudni, hogy szeptember vége van, hogy viszonylag korán sötétedett, és igyekezni kellett a szabadtéri fotók elkészítésével.

Ma van a 13. házassági évfordulónk. És én legszívesebben minden szembe jövőnek elmondanám, hogy úgy eltelt ez a 13 év, hogy észre sem vettük. Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, jó is, kevésbé jó is, és bár mindketten sokat változtunk, még most is ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, mint akkor.
Ünnepelünk.

Hogy is kezdjem el?

Némi kihagyás után igyekszem újra felvenni a fonalat... Nem is olyan egyszerű.

A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.

Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem.  Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!


Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...

Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)

Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.

Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.

Próbatétel

Ha a gyerek egy hónapja egyest kapott énekből, és nem mondta el, viszont
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?

Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.

Fél éves mérleg

Január elején úgy kezdtem el dolgozni, hogy "csak az első hat hónapot éljük túl". Utána már könnyebb lesz.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.

De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!

A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...

Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.

Nagycsalád

Egy végigpakolászott, végigtakarított (és végigkönyörgött - hogy tegyél már rendet, vidd már a helyére, porszívózz végre...) nap után - amúgy pihenésként - elolvastam az origo-n az 56 pizsama rovatot. Aztán megnéztem a feltöltött videókat. 5-6-7-8-...-11 gyerek. És esetenként még nálam is fáradtabbnak tűnő anyukák...

Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.

Tök élet es

Közel három hete nem írtam. S nem azért, mert nem történt semmi. Inkább azért, mert annyi minden történik, hogy feldolgozni sincs időm, nemhogy leírni.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.

Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.

Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.

Élek

csak épp levegő után kapkodok.
Per pillanat épp azon igyekszem, hogy a már csak lazán a kezemben lévő szálakat újra magabiztosan tudjam tartani. Baj nincs, épp csak nem érem magam utol. Főleg a háztartás úszik, mert valahogy mindig az kerül utolsó helyre. Akarom mondani, utolsó előttire. Az utolsó én vagyok.

Döntöttem, csütörtökön beíratom Vincét a helyi oviba. Mert bármennyire is jót akarok mindenkinek, most úgy érezem, lassan kezdem elérni a fizikai és lelki teherbíró-képességem határát. Ennek örömére oviváltás lesz, mert NEKEM úgy jobb. Pont.

04.08.

36 éve ünnep számunkra ez a nap.
Igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy mostantól vitathatatlanul közelebb járok a 40-hez, mint a 30-hoz.

Szomorú apropó

A gyerekekkel ma hosszan beszélgettünk. Munkáról, pénzről, vásárlásról. Megélhetésről, erkölcsről. Tisztességről, tisztességtelenségről. A jó, a rossz, a bűn fogalmáról. A lopásról.
Merthogy ma reggelre szegényebbek lettünk egy biciklivel.
Az udvarból, a bejárati ajtó elől, a teraszról vitték el Lilla biciklijét. Megviselt a dolog. Nem is annyira az értéke miatt, inkább maga a tény fáj. Az, hogy a naivitásom, az emberekbe, a tisztességbe vetett hitem megint csorbult egy kicsit.
Nehezen tudom elfogadni, hogy a kerítés nem mindenki számára jelzi egyértelműen a határt. Sem fizikailag, sem lélekben.

Minden kerek

Végre tényleg tavasz van. Ez a kedvenc évszakom: nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, süt a nap. Ebben az időszakban mindig úgy érezem, bármire képes vagyok.
Annyi jó dolog történt, történik velünk mostanában, illetve annyira pozitívan élek meg mindent eseményt, hogy minden kétséget kizáróan érzem, tudom, hogy enyém a világ.
Tényleg igaz lehet, hogy a boldogságot leginkább magunkban kell keresnünk.

Hétköznapjaim

Két hónapja dolgozom. Ez lehet sok és kevés - minden csak nézőpont kérdése, ugye - de olyan, mintha évek óta így lenne. S őszintén remélem, hogy még évekig így is lesz. Mert nekem most - minden nehézség ellenére - nagyon jó.

Hétvégén színházban voltunk. Kettesben. A színházba járás az elmúlt 12 évben nem volt túl gyakori program nálunk, s talán az ilyen irányú műveltségbeli hiányosságaimnak is köszönhető, de nem élveztem. Sőt.
Azóta olvastam néhány kritikát, és nem írnak rosszat a darabról, úgyhogy biztos én nem vagyok elég műértő, de nekem akkor is nehezemre esett végigülni a három felvonást. Ez a három és fél óra engem egy évre elegendő színházi élményhez juttatott.

Ennek örömére Vince a hétvégén - életében először - egyedül, vagyis a két lány nélkül aludt idegen helyen. Bár az idegen hely kifejezés erős túlzás: a barátjánál töltötte az éjszakát. Sokszor voltunk már ott együtt, de az tény, hogy nem aludt még ott. Elég rosszul viselte, vasárnap egész nap a nyakamban lógott, és hétfőn elsírta magát az oviban, mert elmegyek.
(Akár jól is elsülhetett volna a dolog, de így utólag azt mondom, ez az előadás nem ért ennyit).

Lilla bejutott a felvételi második körébe, hétfőn megy szóbelizni. Még két hét, és kiderül, felvették-e. Nagyon szurkolok.

Végre sikerült a német nyelvleckéket visszacsempészni az életembe. Jó érzés kényszer nélkül, a saját örömömre tanulni, nagyon élvezem, hogy nem idegesítenek vizsgaidőpontokkal, tételekkel, százalékokkal.  Most, hogy nem nyomasztanak az elvárások, úgy érzem, bármire képes vagyok. Akár az is előfordulhat, hogy megtanulok németül.

Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak Vincével: áthozzam szeptembertől másik oviba, vagy bevállaljunk még egy év ingázást, rohanást, idegeskedést és szervezkedést. Az eszem az előbbire szavaz, a szívem az utóbbira. És már most tudom, hogy bárhogy döntök is, lelkiismeret-furdalásom lesz. Mi több, már előre az van...

Minden megoldódik

Sokszor eszembe jut, hogy szerencsések vagyunk. Biztos mi is kellünk hozzá, és nem elég az, hogy az ember ölbe tett kézzel várja a megváltást, de ezzel együtt is tény, hogy mikor valami nagy gondom, gondunk volt, és úgy éreztük, a megoldás kulcsa nincs a kezünkben, nem tudunk mit tenni, a dolgok mindig mégis megoldódtak. Maguktól.
Bárki rendezgeti is a szálakat, köszönöm neki.

Most épp a munkaidővel kapcsolatos gondom látszik megoldódni. Nem tért vissza a heti egy délutános rendszer, de csak átlag minden második héten kell heti kétszer mennem, és sokszor akkor sem sima délutánra, hanem eltolt munkaidőben, ami azt jelenti, hogy fél 11-től fél 7-ig dolgozom, és 7-re itthon vagyok. Ráadásul az egyik kolléganőm épp tegnap jelentette be, hogy úgy tűnik, magánéleti okok miatt ezután inkább délutánra szeretne majd járni, úgyhogy a délelőtti műszakjai jó részét elcserélné az én délutánjaimért. Nem ellenkeztem, sőt! Nagyon örültem.
Jó lenne nem elfelejteni azt, hogy végül úgyis megoldódnak majd a dolgok, és nem kétségbeesni és idegeskedni minden változás miatt. Nyugodt nappalokat, és átaludt éjszakák egész sorát nyerhetném meg ezzel a hozzáállással.

A nap kevésbé jó híre az, hogy elmentem szemészetre. Eddig csak olvasáshoz és a monitor előtt üléshez (vagyis a napi 8 órai munkához) kellett szemüveg, de éreztem, hogy romlott a szemem, így bejelentkeztem kontrollra. A dokinéni megvizsgált, csóválta a fejét, és mikor megkérdeztem, mégis, mennyit romlott a szemem, annyit mondott, hogy "hááát, a cilinder is több lett, meg a dioptria is erősebb, szóval ... összességében sokat". Ez van. Most igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy a szemüveg ezentúl nem a táskámban lakik majd, hanem állandóan hordanom kell. Úgy tűnik, vannak a munkának árnyoldalai is.

Idő-tervgazdálkodás

Nem vagyok egy halogatós típus, nem szoktam dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, szeretem, ha minden időben készen van, és tervezni is szoktam. Azt viszont azért még szoknom kell, hogy ennyire előre...
Holnapig ugyanis le kell adnom az éves szabadság-tervemet.

Úgyhogy 3 napja vadul lapozgatom naptárt, hívogatom az edzőket, hogy mikor lesz edzőtábor, kérdezgetem az óvodavezetőt, hogy mégis mikor és mennyi időre szándékoznak bezárni, folyamatos kapcsolatban vagyok a nagyszülőkkel, hogy mikor tudnak szabira menni, és mennyi időre tudják a gyerekeket bevállalni. Mostanra nagyjából összeállt a terv.
Már csak abban kell reménykedni, hogy L.-t az általam kalkulált időben elengedik szabira, illetve, hogy a terveimre a főnökeim is rábólintanak. Na és persze abban, hogy a kollégáim nem pont akkor akarnak szabira menni, amikor én.
Mindenesetre töretlen optimizmussal reménykedem.