Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2012. május 3., csütörtök

Anyák napja

Felsőben már nem tartanak, a gimiben szintén nincs, úgyhogy idén már csak egy anyák napi ünnepségre voltam hivatalos. Ráadásul az utolsó óvodai anyák napjára. 
Aranyosak voltak. Volt, aki izgult, volt, aki teljesen elemében volt, hogy szerepelhet, de végül mindenki elmondta a versét, tudta a mesejátékban a szerepét, és elénekelte a dalokat.
Az ünnepség végén meghatottan szorítottam magamhoz az én (már nem is olyan) kicsi fiamat, és könnyek nélkül ugyan, de kicsit elsirattam magamban az óvodás éveket. Hónap végén ballagás, s mire a nyári szünetet - és a nyári gyerekfelvigyázást - övező komoly logisztikai munkából magamhoz térek, már mindhárom gyermekem iskolás lesz. Annyira erősen él bennem a "kisgyermekes szülőség", hogy hiába tudom, mégis mindig meglep, hogy tulajdonképpen már nincs is kis gyermekem.

Április közepén beírattam Vincét iskolába. Mások véleményére hagyatkozva választottam tanító nénit. Bízom benne, jól. Mint ahogy abban is, hogy sikerül hozzá bekerülni.
Nagy elvárásaim nincsenek az alsó tagozattal kapcsolatban: a cél mindössze annyi, hogy a gyerek biztosan tudjon írni, olvasni és számolni, és nagyon örülnék annak, ha nem utáltatnák meg vele az iskolát és a tanulást legkésőbb a második osztály végére. Azt a tananyagmennyiséget, amit alsóban el kell sajátítani, szerintem bármelyik átlagos képességű gyerek két év alatt simán megtanulná, de a területi alapon szerveződő, teljesen vegyes képességű és hátterű gyerekanyagból álló általános iskolai osztályoknak köszönhetően nem tudnak az előírtnál gyorsabban haladni. Szóval a két éves anyag megtanulására úgyis lesz négy évük. A területi elv miatt maguk között az iskolák között sincs túl nagy különbség, (mármint a sima, mezei, állami általános iskolák között, a Waldorf és társai más kategóriát képeznek), szóval a közeli, körzetes iskola pont ugyanolyan jó lesz nekünk, mint a környéken bármelyik másik.
Egyetlen lényeges tényező számomra a tanítónéni személye. Egy hat éves még kicsi. Épp, hogy kikerült az oviból, az óvónéni védő szárnyai alól. Ő még személyhez kötődik, neki még igenis fontos, hogy kedves, aranyos, a gyerekekhez értő és azokat szerető tanító nénije legyen. A tanítónéni-választás joga az egyetlen, amihez ragaszkodom, méghozzá foggal-körömmel, mert az alsó tagozat sikere - tapasztalataim szerint -  mindössze ezen múlik.
(A felső tagozat már nehezebb dió, de Dóri lassan már túl van rajta. Lilla nemes egyszerűséggel kihagyta ezt a fázist, Vincével meg még nagyon messze a választás ideje.)

2012. április 26., csütörtök

Szülinapi gondolatok

Míg mi a világot jártuk, Dóri 13 éves lett.
Azóta is barátkozom a dologgal, ha valaki megkérdezi, hány éves, még sokszor 12-t mondok...

Ma lebetegedett, korábban hazajött a suliból. Valószínűleg tényleg nincs jól, mert mikor én hazaértem, épp aludt. Bementem szobájába, álltam egy kicsit az ágya mellett, és csak néztem, néztem az alvó lányomat. S közben azon gondolkodtam, hogy alig ismerem.
Mert az a kisgyerek, akit én dédelgettem, etettem, altattam, öltöztettem, ülni, járni, köszönni, aztán írni, olvasni tanítottam, már alig-alig létezik. Dóri ágyában egy titokzatos ismeretlen fekszik, aki valahogy mégis nagyon-nagyon ismerős. Kicsit olyan érzés, mint amikor egy könyv még olvasatlan, második kötetét tartja az ember a kezében: a főszereplő ismerős, megvan a kapcsolat a múlttal, az előző kötettel, de mégis érezzük, hogy tudjuk, hogy új fejezet kezdődik, változások, új kalandok várnak.
Szeretem ezt az érzést, ezt a jóleső várakozást, izgalmat.

Mióta hazajöttünk, nagyon sokszor rácsodálkozom. Azt hiszem, neki is, és nekem is jót tett az egy hónap távollét: a fizikai távolság ellenére - vagy épp annak köszönhetően - sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Mostanában kívülről látom őt: csodálkozva, némi meghatottsággal, egy kis büszkeséggel és nagy örömmel nézem, ahogy változik, fejlődik. Kicsit úgy érzem, mintha újra születne, és bizonyos értelemben ez tényleg így is van: lassan, nagyon lassan, de tagadhatatlanul felnőtt lesz ebből  a kicsi lányból.

Az iskola-témától is távolabb kerültem: valamiféle megnyugvás és bizonyosság él bennem azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy okos, ügyes, és hiszem, hogy vannak, lesznek céljai, és el is éri őket. A hétvégén át is néztük az ellenőrzőjét, és bár nagyon sok tárgyból áll kétes jegyre, ha kicsit odafigyel, még nagyon jó bizonyítványa is lehet. Angolból tegnap versenyen volt, nyár elején nyelvvizsgázni megy. Kitartóan táncol, a hétvégén is aranyérmesek lettek a területi versenyen. Büszke és boldog, madarat lehet vele fogatni. Csakúgy, mint velem.

Egyfelől már, másfelől meg még csak tizenhárom éves. Most nyílik ki előtte a világ, és én nagyon szeretném neki biztosítani azt a szilárd alapot és azt a támogató hátteret, amire támaszkodva felfedező útra indulhat, és megtalálhatja önmagát.

Boldog születésnapot, kicsi lány!

2012. április 15., vasárnap

Megjöttünk

Kedden este fél 9-kor hazaértünk.
Fizikailag teljesen lefáradva, de minden egyéb értelemben pihenten, tapasztalatokkal és élményekkel tele.

Szerdán már dolgoztunk, (az időeltolódás okozta problémákat egy frappáns húzással - két gyakorlatilag kihagyott éjszakával - megoldottuk), és azóta is folyamatosan azon igyekszünk, hogy itthon is, meg a munkahelyen is utolérjük magunkat.
Mostanra egész jól állunk, úgyhogy van remény arra nézve, hogy hamarosan hosszabban is írni tudok.

A távol töltött közel egy hónap alatt volt itt  névnap (Vincének), szülinap (Dórinak és nekem), tanítónéni-választás nagymamával, húsvét (gyerekeknek nagyszülőkkel, nekünk nyúljelmezbe öltözött felnőttekkel), és még sok minden. Ezekről majd később.

Egyelőre annyit, hogy jó itthon lenni, s hogy egy ilyen hosszú távollét élvezhetővé, sőt: szerethetővé tesz mindent, ami elől egy hónapja még fejvesztve pihenni menekültem.

2012. március 12., hétfő

Vince számol

Jövő szombaton játszóház lesz a suliban, ott lehet majd megismerni a leendő elsős tanító néniket.
Azt hiszem, jól meg kell néznem, kit választunk...

Az, hogy 180-ig stabilan számol, régóta tudjuk. Lehet, hogy tovább is, még nem próbálta. Kettesével elszámol 20-ig, úgy is, hogy nullával kezdjük, úgy is, hogy egytől indulunk. Visszafelé simán nulláig, bárhonnan kezdve.
10-esével is megy neki 100-ig, illetve 100-tól visszafelé is.
Minden nap meglep valami újjal. Tegnap például hozott nekem egy újságot, amiben a következő szám szerepelt: 1 000 000. A kicsi közölte, hogy anya, nézd, ez egy millió. Szóhoz sem jutottam. Kérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, múltkor látta apával a Maradj talpon-t, és ott valaki nyert 1 millió forintot. És megjegyezte.
Ma meg kiszálltam a péknél a kocsiból. Egy hirdetőtábla mellett álltunk, amin egy csomó szám szerepelt. Kb. 3 perc volt az egész. Mikor visszaültem a kocsiba, Vince megkérdezte, hogy anya, 40+40+18+18 az 108 ? Majdnem annyi. 8-at nem adott hozzá, de akkor is: fejben négy kétjegyű számot 6 évesen így összeadni azért szép teljesítmény. Volt itt 10-es, sőt, 100-as átlépés is...

Jó lenne valami matematikai beállítottságú tanítónénit találni. Olyat, akit nem zavar, hogy Vince többet tud, mint majd elsőben kellene, és nem visszafogja, hanem kihasználja a gyerek tudásvágyát. A gyakorlatban tapasztalom, hogy fontos addig tanítani őket, amíg hagyják...

Mit rontottam el?

Nem tanul. Akkor sem, ha szépen kérem. Akkor sem, ha csúnyán. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha büntetést kap, és akkor sem, ha egyáltalán szóba sem hozom az iskolát és a tanulást.
Arra azért figyel, hogy a négyes(t alulról verő) szintet azért hozza, de ennél többre egyszerűen nem hajlandó.

Nem tudom, mit csináljak. Ha az embert az agyvérzés réme fenyegetheti 37 éves kora táján, akkor nekem jó esélyeim vannak. De ha netán agyvérzést mégsem kapnék, egy jó kis vérnyomásemelő kúra minden nap kijut.

Nem tudom, mi a jobb: élni és élni hagyni elven békén hagyni a gyereket, nem frusztrálni a tanulással kapcsolatos kérdésekkel és elvárásokkal, szó nélkül elviselni, - mit elviselni: beletörődni, elfogadni - hogy a gyerek, bár sokkal többre képes, ennyit hoz ki magából. És időnként elmondani neki, hogy a nem tanulás is egy döntés. Egy olyan döntés, aminek később következményei lesznek.
Vagy noszogatni, kérni, ha kell, kiabálni és veszekedni, és némi idegeskedés rossz hangulat árán egy fokkal jobb - de messze nem a szerintem elvárható - eredményeket kicsikarni.

Szeretném, ha gimibe menne, mert a képességei alapján oda való. És mert bízom abban, hogy egyszer csak megjön az esze, és akkor legyen még előre vezető út, bármi érdekli is, bármilyen irányban indulna is tovább.
Közben pedig félek. Attól, hogy mi lesz, ha a gimiben sem tanul. Mit kezd majd magával egy érettségivel?

Vasárnap 13 éves lesz. Vajon ez már a kamaszkor, vagy ne örüljek, lesz még ennél is nehezebb?

2012. március 10., szombat

Választhatok

Vannak jó napok, és vannak rosszak.

Ez most határozottan az utóbbi. Túl sok feszültség gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, és most épp azon gondolkodom, hogy kiabáljak, sírjak, vagy inkább menjek el, és sétáljak egy nagyot egyedül.

Mintha valamilyen ködfelhőben telne a nap, homályosan jutnak el hozzám a dolgok. Úgy érzem, túl sok az infó, túl sok a tennivaló, képtelen vagyok több dolgot meghallani, megérteni, megjegyezni, megtenni. Elvesztem a mindennapok sűrűjében, néha azt hiszem, sose jön el a várva várt utazás. Pedig eljön. Csak addig bírjam ki.

2012. február 24., péntek

Versenyfutás

Valamelyik hajnalban, mikor úgy 3 óra tájban - cseppet sem szokatlan módon - felébredtem, megint azonnal eszembe jutott kismillió tenni- és megoldanivaló, aznap rám váró, új, vagy épp régóta magam előtt tolt feladat. Tudtam, hogy esélyem sincs visszaaludni. Az agyam ilyenkor azonnal bekapcsol, és próbálja végiggondolni, rendbe tenni azt a sok élményt és információt, amire napközben esélyem sincs.

Egyfelől élvezem ezeket a hajnali ébren töltött másfél-két órákat, mert végre egyedül vagyok - ami egyébként gyakorlatilag soha nem adatik meg. Mert napközben egy nagy irodában ülök 7-8 kollégámmal és folyamatosan kb. ugyanennyi ügyféllel, azaz az hangerő, a háttérzaj állandóan elég magas. Aztán van 20 perc nyugi az autóban, és jön az itthoni nyüzsgés, egészen este 10, fél 11-ig. Csendről és nyugalomról szó sem lehet. Aztán beájulok az ágyba, alszok egy kicsit, hajnalban problémamegoldok, megint alszok 2-3 órát, majd kelek, és indul az újabb nap. Újra kezdődik a kör.

Szóval szeretek hajnalban egyedül lenni a magammal, a gondolataimmal, de közben iszonyúan frusztrálnak ezek a hajnali ébredések. Nézem az órát, számolom, hogy hány perccel, hányszor fél órával tudok kevesebbet aludni az amúgy is kevés 6,5 - 7 órámnál, és idegesítem magam, hogy megint egész nap nyűgös és fáradt leszek, és miért nem alszok legalább akkor, mikor lehetőségem van rá.

Ezen az ominózus hajnalon azon gondolkodtam, hogy amit csinálok, az kész versenyfutás. Komolyan úgy érzem, mintha egy hosszú teljesítménytúra lenne az életem. Hét közben a munka és a család között egyensúlyozva igyekszem mindenhol helyt állni, mindenhol ott lenni, és mindenhol maximumot nyújtani, hétvégén meg a háztartás és a tágabb család, szülők, nagyszülők, barátok "régen találkoztunk" típusú meghívásainak igyekszünk eleget tenni, miközben minden másodpercet kihasználva mosok, vasalok és takarítok, hogy a háztartás legalább valami alap szinten rendben legyen. 

És ezen a hajnali nyugalomban azon kaptam magam, hogy már nemcsak magamat vesztettem el, de nincs időm, türelmem a gyerekeimre sem. A kommunikációnk az utóbbi pár hétben a "mi volt az oviban/suliban" kérdésre korlátozódott, és L.-lel is csak nagyon ritkán, lopott pár percekben jut egymásra időnk. 
Kicsit elfáradtam. 
Nagyon zavar, hogy zavarnak a gyerekeim, de ettől még sajnos igaz. 8 végigdolgozott, zajban végigült, sőt végigbeszélt óra után nagyon vágynék egy kis egyedüllétre, hogy feltöltődjek, hogy újra megtaláljam önmagam, a lelki egyensúlyom. És minél nehezebben viselem, Vince annál inkább a nyakamban lóg. Fogja a lábam, hogy lépni sem tudok tőle, nekifutásból nekem ront, és ölel, puszilgat véget nem érően. Követ, és figyelmet követel minden pillanatban. Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nagyon szeretem őket, de most leginkább menekülhetnékem van.

Kicsit ennek a helyzetnek a megoldására, kicsit egy régi vágy beteljesítéseként L.-lel szerveztünk magunknak egy hosszú, kettesben töltött szabadságot. Elutazunk. Jó messzire. A gyerekekre a mamák vigyáznak majd, felváltva. Mire hazaérünk, a nagyszülők legalább olyan kimerültek lesznek, mint most én, de feltöltődve átveszem majd a stafétabotot, és helyrebillen majd minden. Tudom.

2012. február 7., kedd

Áll a bál

Merthogy itt a farsang.

A Lilláé múlt pénteken volt, az első felvonáson tehát már túl vagyunk. Két hétig gondolkodott, hogy mi legyen, mert kutya, cica, nyuszi és egyéb állat már nem akar lenni, ahhoz már túl nagy. A királynőről, hercegnőről ne is beszéljünk. Ő tulajdonképpen már nem akar semminek beöltözni, viszont a farsangra menni akar, mert az jó buli. A bökkenő az, hogy belépés csak jelmezben... Szóval beöltözni muszáj, de olyan legyen a jelmez, hogy könnyen levehesse, és utána normális ruhában bulizhasson. Természetesen én kaptam a nemes feladatot, hogy kitaláljam, mi legyen, és meg is valósítsam az ötletet.
Néhány nap gondolkodás után jött egy sugallat: legyen ő az Ismétlés, a Tudás anyja. Egyszerű: kinyomtattam jó nagy betűkkel, hogy ismétlés, négy példányban (hasára, hátára, lábára, karjára) rátűztem a gyerek ruhájára, ezzel ő az ismétlés. Előkerestem egy babát, mondtam, kapja a karjába, a baba hasára és hátára rávarrtam egy-egy Tudás feliratot. Mondtam, ezzel nyugodtan végigsétálhat a színpadon, elmondja, hogy ő Ismétlés, a Tudás anyja, majd szépen leszedi magáról a biztosítótűvel felerősített cetliket, elrakja a babát, és már bulizhat is.
Na, mi lett a vége? Nyomtattam, tűztem, varrtam, majd a gyermek a farsangról hazatérve közölte, hogy lámapláza volt, úgyhogy nem vonult fel, tulajdonképpen felesleges volt a jelmez. Éljen.

A második felvonás e hét pénteken következik: Vince farsangol. Ő már hónapok óta tudja, hogy kalóz lesz. Remek: farmer van, póló van, kendőt szerzünk valamelyik lánytól, a fejére kötjük, kard, kampós kéz, fél szemet takaró szemellenző előkerítve, tehát kész a jelmez.
Múlt héten a gyerek közölte, hogy a kalóz mégsem jó, inkább múmia lesz. Vettem egy nagy levegőt, majd rábólintottam az ötletre. Tekintve, hogy két teljes napig tartotta magát a fenti elképzelés, előkerítettem a háztartásban található összes géztekercset. Ezzel szándékoztam péntek reggel körbetekerni a fiamat... Mire mindennel készen lettem, a gyermek közölte, hogy azt hiszi, inkább mégis szellem lesz, mert az milyen buli már: csak egy lepedőt kell a fejére dobni, a szeménél kivágni, és kész is. Még van két napunk, kíváncsian várom, péntek reggel mivé kell végül varázsolnom.

És hogy minden tökéletes legyen, jövő pénteken Dóri szolgáltatja a harmadik felvonást. Ő már régóta tudja, hogy a jelmezével semmi gond nem lesz: ő lesz a szórakozás. Merthogy pont 24-en vannak az osztályban, és az osztályfőnök kitalálta, hogy ők lesznek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 8 gyerek munkásruhában lesz, 8 pizsamában, 8 pedig bulizós szerelésben. Nem nehéz kitalálni, Dóri mit választott... Az osztályfőnök állítólag engedélyezte a diszkrét sminket is, így aztán végképp nem volt kérdés, hogy az én lassan nővé érő legnagyobb gyerekem melyik 8-as csoportot erősíti majd. 
A gond nála csak annyi, hogy a farsang időpontjára esik a következő verseny előtti utolsó edzése, amin egyszerűen muszáj részt venni, mert pont ezen a versenyen lép majd fel először az új formációval. Tehát én a farsang félidejére álljak oda autóval a suli bejárata elé, ő kirohan, a kocsiban igyekszik majd megszabadulni a korábban gondosan felkent sminkrétegtől, és mire eljutunk az edzés színhelyére, ő már készen is áll a táncra.
Csak hogy az Ő farsangi bulijából nehogy kimaradjak...

(Csak halkan jegyezem meg, hogy egy kicsit várom már azt az időszakot, mikor a jelmezkitalálás és -készítés örömeiből már nem kell kivenni a részem.)

2012. január 17., kedd

Játszom a gondolattal

Vagy a válság van jó hatással rokonságunkra, ismerőseinkre, vagy pusztán csak gyermekvállalás szempontjából közelítjük azt a kort, mikor az ember - még egyszer, utoljára - ilyesmibe belevág. Mindenesetre tény, hogy rokoni, baráti körben hatan várnak babát. Hetet.

S bár a magam részéről már jó egy éve lezártam ezt a kérdéskört, azért néha még mindig eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha... 
Mert egyfelől a sok érkező baba hírére azért bennem is megmozdult valami, és néha elfog a vágy, hogy jó lenne újra egy pihe-puha, szuszogó kis csomagot kézben tartani. Másrészt meg úgy érzem, elég volt ebből ennyi. Örülök, hogy már ekkorák, hogy lassan már mindenki iskolás, és egyre önállóbb. Fáradok. Nem lenne már türelmem, erőm éjszakázni, újra pelenkázni, orrot fújni, cipőt kötni és mondókákat tanulni, dackorszakot átvészelni, mosolyogva miértekre válaszolgatni. Mégis tudom, hogy ha úgy alakulna, gondolkodás nélkül újrakezdeném.

Mindig három gyereket akartam, és mégis: bármennyire jó is dolgozni, önmegvalósítani, bármennyire fogy is a türelmem, bármennyire is érzem, hogy öregszem, a józan ész összes ellenérve ellenére is eljátszom néha a gondolattal, hogy milyen lenne az élet négy gyerekkel.
Egyszerűen nem tudom, van-e határ. Létezik az a szám, ami fölött az ember már tényleg, soha, egy picit sem vágyik újabb gyerekre?

2012. január 10., kedd

Fogytán

Na, nem a súlyom. Hanem a türelmem. És vészesen csökken a tolerancia-szintem is.

Egy éve dolgozom. Egy éve ülök napi 8 órában egy íróasztal mögött, előttem balról egy monitor, jobbról meg az ügyfelek.
Egy éve ilyenkor tele voltam várakozással, kíváncsisággal, energiával és lendülettel. Na meg vággyal, hogy alkossak valami kézzelfoghatót, valamit, ami a hozzám, a nevemhez köthető. Emberek közé vágytam, történetekre, beszélgetésekre, megoldásokra. És mosolyra, sok-sok mosolyra.

Mindenre nyitottan indultam, én is mosolyogtam, kedves voltam, megértő és türelmes. Nem színjáték volt, tényleg élveztem az ügyfelezést. Azt, hogy az emberek mennyire különbözőek. Hogy csak két jó szó kell, és mindent elmesélnek, és negyed óra, fél óra ügyintézés után ismerem az életüket, és már láttam az unokáik, dédunokáik fényképét is.

Mostanra azért változott a helyzet. Én is kevesebbet mosolygok, és kevésbé őszintén is, de az ügyfelek aztán végképp mogorvák, kétségbeesettek, letargikusak, vagy épp harciasak, követelőzők lettek. És sokszor, nagyon sokszor nincs igazuk.

Mindenki csodát vár. Azt, hogy az önkormányzat, az állam, a kormányhivatal vagy akárki majd végre kinyitja a pénzeszsákját, és számolatlanul osztja belőle a segélyeket, a támogatást, a szociális ellátásokat. "Mert az nekem jár "(hogy a mai egyik kedvenc ügyfelemet szó szerint idézzem...).
Hát persze. Akár járhatna is, de be kellene végre látni, hogy szétosztani csak azt lehet, amit korábban már befizettünk. És amíg ugyanez az ügyfél arra a kérdésre, hogy "folytat-e kereső tevékenységet" csak annyit tud válaszolni, hogy "Az mi?", addig nem nagyon lesz mit szétosztani.
És lehet sírni, meg szidni az önkormányzat szociális osztályát, hogy a pénteki bejelentés után hétfőn még mindig nem jöttek ki környezettanulmányra, pedig neki nagyon kellene a segély, mert négy gyereke van, és két napja nem ettek, de a bősz szipogás már nem hat meg annyira, mint egy éve ilyenkor.
Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut nagymamám, aki az ilyen helyzetekben azt mondta, hogy mindenkinek s...-ig ér a keze. Úgy értette, hogy mindenki előtt adott a lehetőség, hogy a helyzetén változtasson.
Tenni kellene érte, magától nem fog menni. És amíg ezt be nem látjuk, nem fog változni semmi. Szegények maradunk, országos szinten. A magunk szegényei.

Mosolygok én most is, mert kell. Meg mert nekem is jobb, ha megpróbálok minden ügyfélnél tiszta lappal indítani, és csak rá figyelni, és csak az ő problémájával foglalkozni, és akármit gondolok is, segíteni neki, megoldást keresni a gondjára. De irtó nehéz, és a tavaly ilyenkor érzett világmegváltó lendület már nincs meg. Egyre többször gondolkodom azon, hogy ez így nem jó. Hogy nyugalmat szeretnék, kiszámíthatóságot, biztonságot. Nem csak magamnak, magunknak, hanem körülöttem mindenkinek, mert bármennyire szeretném is, egyszerűen képtelen vagyok függetleníteni magam a körülöttem folyó dolgoktól.
Reménykedve lapozgatom Csíkszentmihályi Mihály Flow-ját, hátha megtalálom a megoldást. Olvasgatom az Origo Határ rovatát is, és néha eszembe jut, hogy vajon milyen lenne külföldön.
De nem, nem akarok elmenni. Itt születtem, itt élnek a szüleim, a családunk, a barátaink, itt vagyok otthon. Az egyensúlyt magamban kell megtalálnom, akkor is, ha körülöttem senki és semmi más nincs egyensúlyban. De egyelőre nagyon billeg alattam a talaj.


L. épp a napokban mondta, hogy olvasott egy listát, amin 5 olyan állás szerepelt, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Természetesen az ügyfelezés is szerepelt rajta.
Csak egyetérteni tudok. Mindenkit, kivétel nélkül mindenkit beültetnék egy évre a helyemre. Vagy ha nem oda, hát bármely intézmény szociális osztályára. Biztos vagyok benne, hogy mindenki sokat változna egy év alatt. Javára. És hiszem, hogy mások történeteit hallva sokan rádöbbennének, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa.

2012. január 5., csütörtök

Születésnap

A születésnapokat mindig nosztalgikus hangulatban töltöm.
Általában a napnak csak arra a részére emlékszem tisztán, amikor már tudtam, hogy szülni fogok. Onnan kezdve viszont elég élesen, képszerűen megmaradt bennem minden.

Vincével csak este fél 7 tájban derült ki, hogy hamarosan kezemben tarthatom, így a nap nagyobbik része feledésbe merült már. Az biztos, hogy 5-re mentem CTG-re, ami teljesen rendben volt. A gondok a vérnyomásmérést követően kezdődtek. Megmérték, majd hitetlenkedett egy sort a nővérke, és megmérte újra. Majd közölte, hogy üljek csak tovább, ne készüljek haza, hívja a doktor urat. Némi telefonbeszélgetést követően kaptam egy jó erős vérnyomáscsökkentőt, nyelvem alá tettem, és kiültettek fél órára a rendelő elé. Emlékszem, először ekkor merült fel bennem komolyabban, hogy én innen már csak gyerekkel megyek majd haza... Fel is hívtam L.-t, hogy úgy készüljön, hogy én valószínűleg itt éjszakázom. Készítse fel a lányokat is.
Fél óra múlva újra újabb vérnyomásmérés. Az akkor már hetek óta rendszeresen szedett vérnyomáscsökkentők és a lórúgásnyi mennyiségű egyszeri adag ellenére is alig csökkent a vérnyomásom, még mindig 160/110 volt. Kérdezték, van-e kórházi cuccom. Mondtam, hogy van, lent az autóban. Leküldtek érte. Kaptam egy ágyat, átöltöztem, közben kétszer vérnyomást mértek, hátha alakult valamit. Változott, de korántsem lefelé.
Fél 7-kor a dokim megvizsgált, majd közölte, szülünk. Őszintén szólva örültem. Már két nappal túl voltunk a kiírt időponton, és valahogy fel sem merült bennem a császár lehetősége. Mondtam neki, hogy részemről rendben, indíthatja. Emlékszem, hogy rám nézett, volt pár másodperc csend, majd annyit mondott, hogy a negyedik gyerekem megszülethet majd simán, de ez most császár lesz.
Megijedtem. Ez a verzió nem szerepelt az elképzeléseim között. A lányokkal is szedtem a vérnyomáscsökkentőt, Dórival is volt egy enyhe toxémiám, mégis megszülethetett simán is. Igaz, vérnyomásmérőre kötve szültem, de akkor is...
Alkudoztam még egy sort, hogy én inkább simán, és nem lehet-e esetleg mégis, de az orvos hajthatatlan maradt, már készítették elő a műtőt. Nekem.
Felhívtam újra L.-t, a szüleimet, anyósomékat, mindenkinek vázoltam, hogy még ma este újra apukák/nagymamák/nagypapák lesznek, majd bevonultam a műtőbe.
Vince pontban este 8-kor született. Megmutatták, - nagy, barna haja volt, és a két kopaszon született lány után az volt az első gondolatom, hogy biztosan az én gyerekem? - majd el is vitték. Őt először L. foghatta meg, büszkén és boldogan jött be hozzám a műtőbe, kezében a fiával.

Hat éves lett a legkisebb gyermekem is. Már neki is kipottyant az első tejfoga, 170-ig magabiztosan számol, húszig elszámol kettesével is, hármasával is, 20-tól vissza nulláig álmából felébresztve is, fejben, az ujjai használata nélkül összead 6 egyjegyű számot, gyakorlatilag hiba nélkül (a múltkor teszteltük, 30 esetből egyben tévedett 1-et), és egyre gyakrabban írja le nyomtatott betűkkel a családtagok nevét, meg értelmetlen betűsorozatokat is - demonstrálandó, hogy ő már írni is tud.
Iskolába készül. Én meg próbálom elfogadni, hogy már a kicsi sem kicsi. Sőt.

Boldog születésnapot, Vince!