Elfogadás

Lavírozok, feszegetem a határokat. Keresem a lehetőséget a változtatásra, a figyelmeztetésre, annak jelzésére, hogy amit tesz, az nem jó. Se neki, sem nekünk, többieknek (közeli hozzátartozóknak, családtagoknak). Egy ideig kellemetlen a viselkedése, egy idő után bántó, és mostanában már az is előfordul, hogy fáj.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem  a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.

Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő. 

Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.

Rokoni szálak

Dühös vagyok. És azon gondolkodom, hogy vajon meddig tudom még tolerálni a dolgot, és ha a szép szóból nem ért az illető, akkor milyen módon tudassam nemtetszésem úgy, hogy túl nagy vihart ne kavarjak a szűkebb családban.

Dórival nem könnyű, ezzel - családon belül legalábbis - mindenki tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy kevés az önbizalma, és hogy önmagával, a külsejével folyton elégedetlen. Már nagyjából két éve küzdünk az "én ezt nem veszem fel, hogy nézek ki ebben?", "kövér vagyok, nagy a hasam!", "ezzel a hajjal nem léphetek ki az utcára", és a "hogy néz már ki az arcom, én vagyok a legrondább" típusú gondolatokkal és mondatokkal.
Pedig Dóri szép. Vagy legalábbis átlagos. De hogy nem ronda, azt elfogultság nélkül állíthatom.
Tudom, hogy a lelkével nincs minden rendben, és emiatt elégedetlen a külsejével. Azon igyekszem, illetve igyekszünk, hogy a lelkét rendbe tegyük.
Nem vitatom, hogy a külső is fontos, főleg egy kamaszlánynak. És az ésszerűség határain belül hagyom, sőt, támogatom, hogy foglalkozzon magával: van bőrradírozós tusfürdője, arctonikja, pattanásokra fertőtlenítős alapozó stiftje, van izzadásgátlója, testápolója, hajbalzsamja, Labello-ja és szájfénye. És mindezeket használja is. Nekem ugyan már ez a mennyiség is erősen súrolja tűrőképességem határát, de nyelek egyet, mantraszerűen ismételgetem, hogy nem vagyunk egyformák, neki így jó, és hagyjam, ne akarjam megváltoztatni mindenáron. Mert fő az elfogadás. És elmegyek vele a dm-túráira, és együtt kiválasztjuk a messze nem olcsó, de mégis bőrbarát, természetes alapanyagokból álló, jó minőségű kenceficéket.
Szóval tényleg igyekszem.

Dórinak persze ez nem elég, és dauerolt hajat szeretne. És festett körmöket, és körömmatricát, és... újabb és újabb őrületeket. Ezekre már nemet mondtam. Álljon már meg a menet! 11,5 éves. Gyerek még, nagyon gyerek. Nem azt várom, hogy az árokparton fogócskázzon vagy babázzon (bár ez sem jelentené a világ végét), de azért ne is maszkírozzuk már 16-18 éves forma sokat próbált ... leányzóvá a gyereket!
Ezt el is mondtam a családban mindenkinek. Világosan, egyértelműen.

Dóri persze próbálkozik, és a nagyszülőket, keresztszülőket, közeli és távoli rokonokat, barátokat, ismerősöket, tulajdonképpen bárkit, aki megkérdezi, mit szeretne szülinapjára, névnapjára, karácsonyra, komoly igénylistával bombáz. Szerencsére szinte mindenki egyeztet velünk, mielőtt rábólint az ajándékötletre, és nekiáll beszerezni az épp aktuális vágy tárgyát.

Nem így a sógornőm. Az, hogy az ízlésünk nem egyforma, az rendben van. Simán elfogadom, hogy akár a ruhákat, akár játékokat nézve sokszor kapunk tőlük olyasmit, amit én valószínűleg nem vennék meg. De azt, hogy kihasználva azt az egy órát, amíg mi (L. és én) nem vagyunk otthon, odaballag Dórihoz, és megkérdezi tőle, hogy "Dórikám, mit szólnál karácsonyra egy hajvasalóhoz?", azok után, hogy számtalanszor tisztáztuk már, hogy nem, nem, nem és nem, akkor sem kap a gyerek hajvasalót... Na, ezt nagyon disznó dolognak tartom.
Dóri persze tombol, mert közöltük vele, hogy nem kap hajvasalót. És természetesen megint mi vagyunk a gonosz, rossz, elviselhetetlenül szigorú szülők. A sógornőm meg a háttérben röhög a markába. És már nem ez az első ilyen eset.

Közeli rokon, a szüleink kedvéért nem tehetem meg, hogy összeveszek vele, és többet nem találkozunk. De ezt az állapotot is nehezen viselem. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, de nagyon gyűlik bennem a tehetetlen düh. És félek, hamarosan betelik a pohár.

Teljes a létszám

Dóri hazaérkezett, végre ismét öt terítéket teszek az asztalra.

Ennek örömére el is megyünk gyorsan nyaralni. Így együtt, mindannyian.

Folyó ügyeink

Új hörcsögünk hétfőn délután birtokba vette lakosztályát. Minden előzetes ellenérzésem ellenére gyorsan megszerettem. Jó fej, nyugis, nem harapós, simogatható - pont olyan, amilyenek az enyémek voltak, gyerekkoromban. Lilla nagyon boldog, és igazi anyáskodó szeretettel gondozza, eteti, futtatja Rágcsát.

Megkezdődött az anyáknapi műsorszezon is. Tegnap Dóriék voltak soron. Rövid volt, de velős. Örültem, hogy végre nem arra hajtott az osztályfőnök, hogy magasztosabbnál magasztosabb verseket tanítson be a gyerekeknek, hogy az anyukák minél jobban elérzékenyüljenek, és nem az a műsor sikerének fokmérője, hogy hány anyuka szedi elő halkan szipogva a táskájából a zsebkendőt.
Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? című művét dolgozták fel, osztályszinten. Aranyosak, ügyesek voltak, és nekem sokkal maradandóbb élményt nyújtott ez a műsor, mint a versek sora. És nem utolsósorban a gyerekek is élvezték - mert a szöveg nagyon jó, és egy kiskamasz számára is abszolút vállalható.
(A sort Vince csoportja folytatja holnap, és az idei szezont hétfőn, Lilláéknál zárjuk).

Megpályáztam egy nagyon szimpatikus állást. A feladatot rám szabták, csak helyileg nem túl ideális. Emiatt kicsit tartok tőle, hogy hogy oldanám meg, ha sikerülne, bár tudom, nagyon korai még ilyeneken gondolkodni. Előbb sikerülnie kellene...

És tervezünk! Hogy merre induljunk a hétvégén, vajon hány kilométeres túrát merjünk bevállalni, és hogy csak odafelé túrázzunk, vissza busszal menjünk, vagy nekivágjunk gyalog a visszaútnak is.
Merthogy gyerekmentes hétvégét tartunk, a mamáék unokáznak, mi meg kettesben nekivágunk a Mátrának. Előre örülök ennek a három napnak, és már maga a tudat, hogy hamarosan nyugis napok következnek, sokat lendít a hangulatomon.

Reggel

Ma reggel egy teljes bögrényi kiöntött tejeskávé, és az általa elöntött dolgok (úgymint kalács, zsömle, ezek zacskói, egy tepsi, valamint néhány tányér és pohár) fel- és letakarítása közben azon gondolkodtam, hogy mit kellene másképp csinálni.

Merthogy a kávé azért ömlött ki, mert az álmosságtól félig (vagy inkább teljesen) csukott szemmel nehéz pontosan becélozni a mikro ajtaját...

Többet kellene aludni (férj szerint később kellene kelni), ez lenne az első lépés. Már csak a kivitelezésére kellene valami hathatós módszer.
Később kelni nem tudunk, mert így is az utolsó pillanatban érünk be a suliba, jó esetben jelzőcsengetésre, de sokszor becsöngetésre. Készülődhetnénk mondjuk gyorsabban, és akkor még 5, vagy akár 10 perccel is többet alhatnánk, de azt hiszem, az így is feszített tempó további gyorsítása annyi idegeskedéssel és kiabálással járna, amennyit nem ér meg még öt perc alvás.

Fekhetnénk mondjuk korábban, olyan 10, fél 11 magasságában. Megtehetnénk, ha nem lenne igényünk némi kettesben töltött időre. De van, és ez az egy-két óra kizárólag este 10 után biztosítható, mert Dóri alvásigénye majdhogynem kevesebb, mint a miénk. Vagy legalábbis semmivel sem több (sajnos). Ebből kifolyólag ő este 10-kor még javában fent van, sőt, mi több, járkál, pakol, ajtót csapkod, fogat mos, kérdez. Annak ellenére, hogy a mindenki által aláírt családi "rendtartás" szerint legkésőbb este fél 10-kor minden gyerek magára csukja a szobája ajtaját, és ha nem alszik, akkor sem jön ki onnan reggelig.

Az is adná magát, hogy hétvégenként aludjunk reggel sokáig, aztán pihenjünk egész nap, és így jobban bírjuk majd a hétköznapokat. Folyamatosan próbálkozunk, mégsem jön össze ez sem. Nem tudom, mások hogy csinálják, de nálunk 3-4 hétre előre mindig tele van programokkal a naptár, és még így is minden családtagtól, rokontól, baráttól azt halljuk, hogy keveset találkozunk. Pedig mi tényleg programról programra, találkozóról sütögetésre, kirándulásról ebédre rohanunk. És közben abban bízunk, hogy majd hétköznap kipihenjük a hétvége futkározásait.

Fáradt vagyok. Még két nap, és itt a tavaszi szünet. Én ugyan nem pihenek, mert jövő szerdán jön a vizsga első felvonása, de a többiek talán igen.
És ez jó hír, mert akkor reggelente egy ideig biztosan betalálnak a tejeskávés bögrével a mikro ajtaján.

Egy lila púp története

avagy: mitől fáradtam le tegnap este?

Adott ugye nagyobbik lányunk, akit mostanában leginkább a külsőségek (úgymint: ruhatár, arcbőr, illatszerek, cipők, táskák - véletlenül sem iskolatáska... - körömlakkok és frizurakészítési technikák, mobiltelefonok) érdekelnek.
És adott ugye a 11. szülinap. Na meg a szülinapi ajándék.

Minden évben már hónapokkal a nagy nap előtt fix elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mit kér majd. Elképzelése természetesen idén is volt, nem is kevés, de tisztában van azzal is, hogy az ajándék attól ajándék, hogy valakitől kapja. S így akarva-akaratlanul benne van minden ajándékban az ajándékozó személye is.
S mi nem igazán vagyunk lelkesek az egyre szaporodó krémek és Hannah Montana felíratú pólók, táskák és egyéb kiegészítők halmaza láttán, így ilyet (tőlünk legalábbis - mire jók a nagyszülők?) nem kért. De ruhát szeretne...
Kompromisszumként megállapodtunk abban, hogy együtt elmegyünk egy bevásárlóközpontba, végigjárjuk vele a kedvenc ruhaüzleteit, és választhat magának valamit szülinapjára. De hogy a feeling igazi legyen, pont a szülinapján menjünk, nem jó sem az előző, sem a következő hétvége.

Hát, így történt, hogy tegnap délután teljes családi létszámban tiszteletünket tettük egy dél-budai bevásárlóközpontban.
Jött Lillla (középsőnk) is, Ő a versenyeredményeinek jutalmául választhatott magának valamit. Merthogy a kerületi versenyeken szövegértésből (egy hibaponttal) második, helyesírásból meg (két hibaponttal) harmadik lett.
S ha már minden lányt viszünk, Vincét sem hagyhatjuk itthon.
Vince viszont nem vásárlás-kompatibilis, így míg a lányok boldogan válogattak, Ő nagyjából fél percenként tűnt el, úgyhogy egyikőnk a lányokat terelgette, a másikunk pedig Vincét üldözte.
Egészen addig, míg az X. ruhaboltban épp egyszerre talált valami érdekeset a két lány, lefoglalva teljes 10 másodpercre mindkettőnk figyelmét. Ezt a hosszú szabadságot kihasználva tűnt el Vince, ki tudja, hányadjára. Gyorsan felfedeztük a hiányát, úgyhogy ismét a mi "Vince, hol vagy? Kisfiam, gyere vissza! Vince! Viiinceeeee!" kiáltásainktól visszhangzott az üzlet. Mint kiderült, a gyerek kilógott a boltból, de a kiabálást még hallotta, úgyhogy sarkon fordult, és teljes erőbedobással rohanni kezdett felénk. Egyenesen bele az üvegfalba.

Az üveg (vagy talán plexi volt, nem tudom) akkorát szólt, hogy a H&M teljes eladói gárdája egy emberként rohant a hang irányába, velünk egyetemben. A gyerek az üvegen túl rongybabaként összecsuklott, és valami hihetetlen pózban a földön fekve sírt. Nem hisztisen, inkább fájdalmasan. Engem leginkább ez aggasztott.

A történek után 14-15 órával talán azt mondhatom, hogy az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baj, de az tény, hogy hatalmas lila púp virít a gyerek homlokán. Én meg ahányszor meglátom a púpot, annyiszor adok hálát azért, hogy akár üveg volt az a fal, akár plexi, de egyben maradt...

Így vásárolunk mi.
Egyébként mindkét lány megtalálta a legmegfelelőbb darabot, úgyhogy meglett az ajándék is. Vincét pedig nagyjából 15 percig akadályozta a fenti eset a folyamatos rohangálásban és szökésben...

Pihenés

A kicsinek és a középsőnek mától, nekünk, többieknek holnaptól.

A középső itthon lábadozott - szerencsére nem lázasodott be. A  hangja ugyan kicsit mutálós, de talán megússzuk ennyivel.
A kicsit meg nem volt kedvem oviba fuvarozni, ha már a középső úgyis itthon van, egy gyerek miatt inkább nem autóztam 40 km-t.

A nagy suliban volt még ma, férj dolgozik, én meg a mosás-szárítás-vasalás-csomagolás köreit futom.

Holnap megnézzük, hogy festenek a hófödte hegycsúcsok (remélhetőleg) szikrázó napsütésben.

Alakulunk

Kiskamaszunkról ma reggeli hangulata és viselkedése alapján továbbra is elmondható, hogy úgy érzi - a keddi ültetés miatt, valamint mert én nem beszéltem az osztályfőnökével, hogy ültessék vissza a barátnője mellé - el van rontva az élete.
De ha lassan is, azért oszlanak a felhők. Tegnap délután például olyat is mondott, hogy rájött, hogy felesleges amiatt a délelőtti pár óra miatt az egész napját elrontani, úgyhogy inkább nem is gondol arra, hogy ki mellett kell ülnie, és élvezi a szabad délutánokat.

Középsőnk is megnyugodott. Vége a versenyszezonnak (egy pár hétre), és végre felszabadultan játszik esténként, és reggelente sem stresszel azon, hogy vajon milyen feladatok lesznek, és hogy sikerül majd az aktuális forduló. Cserébe 3 napja folyik az orra, és fáj a torka. A ma kezdődő iskolai úszás alól a hétre felmentettem. Remélem, nem lesz beteg.

A legifjabb a héten még minden nap aludt az oviban, ami rekordgyanús. Az idei évet nézve mindenképp, de talán az egész ovis pályafutása alatt is kevés olyan hét volt, mikor három egymást követő délutánt alvással töltött. Ennek megfelelően kipihent, jókedvű és kezelhető esténként, ami sokat lendít az én hangulatomon is.

És én is nagy elhatározásra jutottam a héten. Önmagammal kapcsolatban. Azt hiszem, az irány jó, még akkor is, ha mint mindig, a kezdet most is nehéz. Ha kicsit leülepednek bennem a dolgok, leírom, mire jutottam. És a változásról is beszámolok.

Családi matematika

Ahogy a matematikában, azon belül pedig a szöveges feladatok megoldásában jártas lányom mondaná, most felírjuk az adatokat.

Adott tehát egy család:

Összlétszám: 5 fő

A család összetétele: apa, anya, 3 gyerek

Gyerekek nemek szerinti megoszlása (kor szerint csökkenő sorrendben): lány-lány-fiú

Gyerekek születési éve: 1999., 2001., 2006.

A példa a következő:

A már messze nem kisbaba, és még messze nem felnőtt, viszont épp a cseppet sem problémamentes kiskamasz-korba érkező leánygyermekek, illetve a minden kétséget kizáróan az erősebbik nemre jellemző mentalitással és szokásokkal rendelkező fiúgyermek emberré faragása. És életre nevelése.

A feladat beadási határideje pontosan nem meghatározható, de teljesen biztos, hogy minden nappal közelebb van.

Megoldókulcs nem áll rendelkezésre, és az eredmény is sokféle lehet: bizonyos hibahatáron belül számtalan megoldás elfogadható.

Mi a tarisznyakészítés mellett döntöttünk. Azon vagyunk, hogy lehetőség szerint minden benne legyen, de legalábbis minél kevesebb dolog hiányozzon a tarisznyából ahhoz, hogy gyermekeink önálló, döntésképes, kiegyensúlyozott és boldog felnőtté válhassanak.