Na, nem a súlyom. Hanem a türelmem. És vészesen csökken a tolerancia-szintem is.
Egy éve dolgozom. Egy éve ülök napi 8 órában egy íróasztal mögött, előttem balról egy monitor, jobbról meg az ügyfelek.
Egy éve ilyenkor tele voltam várakozással, kíváncsisággal, energiával és lendülettel. Na meg vággyal, hogy alkossak valami kézzelfoghatót, valamit, ami a hozzám, a nevemhez köthető. Emberek közé vágytam, történetekre, beszélgetésekre, megoldásokra. És mosolyra, sok-sok mosolyra.
Mindenre nyitottan indultam, én is mosolyogtam, kedves voltam, megértő és türelmes. Nem színjáték volt, tényleg élveztem az ügyfelezést. Azt, hogy az emberek mennyire különbözőek. Hogy csak két jó szó kell, és mindent elmesélnek, és negyed óra, fél óra ügyintézés után ismerem az életüket, és már láttam az unokáik, dédunokáik fényképét is.
Mostanra azért változott a helyzet. Én is kevesebbet mosolygok, és kevésbé őszintén is, de az ügyfelek aztán végképp mogorvák, kétségbeesettek, letargikusak, vagy épp harciasak, követelőzők lettek. És sokszor, nagyon sokszor nincs igazuk.
Mindenki csodát vár. Azt, hogy az önkormányzat, az állam, a kormányhivatal vagy akárki majd végre kinyitja a pénzeszsákját, és számolatlanul osztja belőle a segélyeket, a támogatást, a szociális ellátásokat. "Mert az nekem jár "(hogy a mai egyik kedvenc ügyfelemet szó szerint idézzem...).
Hát persze. Akár járhatna is, de be kellene végre látni, hogy szétosztani csak azt lehet, amit korábban már befizettünk. És amíg ugyanez az ügyfél arra a kérdésre, hogy "folytat-e kereső tevékenységet" csak annyit tud válaszolni, hogy "Az mi?", addig nem nagyon lesz mit szétosztani.
És lehet sírni, meg szidni az önkormányzat szociális osztályát, hogy a pénteki bejelentés után hétfőn még mindig nem jöttek ki környezettanulmányra, pedig neki nagyon kellene a segély, mert négy gyereke van, és két napja nem ettek, de a bősz szipogás már nem hat meg annyira, mint egy éve ilyenkor.
Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut nagymamám, aki az ilyen helyzetekben azt mondta, hogy mindenkinek s...-ig ér a keze. Úgy értette, hogy mindenki előtt adott a lehetőség, hogy a helyzetén változtasson.
Tenni kellene érte, magától nem fog menni. És amíg ezt be nem látjuk, nem fog változni semmi. Szegények maradunk, országos szinten. A magunk szegényei.
Mosolygok én most is, mert kell. Meg mert nekem is jobb, ha megpróbálok minden ügyfélnél tiszta lappal indítani, és csak rá figyelni, és csak az ő problémájával foglalkozni, és akármit gondolok is, segíteni neki, megoldást keresni a gondjára. De irtó nehéz, és a tavaly ilyenkor érzett világmegváltó lendület már nincs meg. Egyre többször gondolkodom azon, hogy ez így nem jó. Hogy nyugalmat szeretnék, kiszámíthatóságot, biztonságot. Nem csak magamnak, magunknak, hanem körülöttem mindenkinek, mert bármennyire szeretném is, egyszerűen képtelen vagyok függetleníteni magam a körülöttem folyó dolgoktól.
Reménykedve lapozgatom Csíkszentmihályi Mihály Flow-ját, hátha megtalálom a megoldást. Olvasgatom az Origo Határ rovatát is, és néha eszembe jut, hogy vajon milyen lenne külföldön.
De nem, nem akarok elmenni. Itt születtem, itt élnek a szüleim, a családunk, a barátaink, itt vagyok otthon. Az egyensúlyt magamban kell megtalálnom, akkor is, ha körülöttem senki és semmi más nincs egyensúlyban. De egyelőre nagyon billeg alattam a talaj.
L. épp a napokban mondta, hogy olvasott egy listát, amin 5 olyan állás szerepelt, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Természetesen az ügyfelezés is szerepelt rajta.
Csak egyetérteni tudok. Mindenkit, kivétel nélkül mindenkit beültetnék egy évre a helyemre. Vagy ha nem oda, hát bármely intézmény szociális osztályára. Biztos vagyok benne, hogy mindenki sokat változna egy év alatt. Javára. És hiszem, hogy mások történeteit hallva sokan rádöbbennének, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa.