Hmm

Dóri nagylány lett.

Fura érzés.
Egyfelől azért, mert itt egy újabb bizonyíték arra, hogy az én alig több, mint két és fél kilóval, szinte kopaszon született kislányomból lassan, de biztosan felnőtt nő lesz egyszer. Gyorsabban, mint gondolnám.
Másfelől meg azért, mert belegondoltam, hogy nekem már ekkora gyerekem van? Hitetlenkedve számolgattam, hogy ha követi példámat, és ő is 24 évesen szül, mint annak idején én, akkor időben már közelebb vagyunk a leendő unokám megszületéséhez, mint az ő születéséhez. Huhh.

Helyzetjelentés

Családias a hangulat, ma már Lilla is itthon volt velünk. Vincének még (egy kicsit), Lillának meg már megy a hasa. Dóri még bírja. Reggel gondosan becsukta a szobája ajtaját, és a kiskamaszok minden komolyságával közölte velünk, itthon maradókkal, hogy be ne merjünk menni a szobájába, mert ő nem kaphatja ezt el, neki fontos versenye lesz nemsokára, és muszáj edzésre mennie. Aztán kicsit halkabban hozzátette, hogy a sulit ugyan ő is szívesen kihagyná, de az a baj, hogy ha suliba nem megy, edzésre sem mehet, úgyhogy nincs más hátra, mennie kell iskolába is. Néha magam is meglepődöm, milyen érett gondolkodású 12 évesem van.

Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.

Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.

A félkarú óriás

Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.

Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.