Érdekérvényesítés

Szép lassan megérett bennem a gondolat, miszerint a mindenkit kiszolgáló, mindenkinek az érdekeit figyelembe vevő, saját igényeit másokénak alárendelő - és általam elég hosszú ideig művelt - szerep nem az, amivel egy munkahelyen jól lehet érvényesülni.
Örülök, hogy erre még időben, a tényleges munkakezdés előtt sikerült ráébrednem.

Egyébként pedig megkezdődött a visszaszámlálás: a munkahelyemet, munkaviszonyomat firtató kérdésekre még két napig válaszolhatom azt, hogy GYET-en vagyok. Öt nap múlva ilyenkor már túl leszek az első munkanapomon. Huhh.

Boldog karácsonyok

Annyiszor megállapítottam már, hogy a világ nem változik. A szerepek ugyanazok maradnak, csak a generációk cserélődnek.
Karácsony másnapján ismét igazolva láttam ezt az elméletem, mikor lent, a nappaliban Dóri a Viva TV-n futó legújabb kilppeket tanulmányozta, fent, a szobájában Lilla az új CD-jét hallgatta, Vince pedig egy Thomas-os mesét nézett a neten.
Én meg elégedett mosollyal megállapítottam, hogy mindenki boldog, és igyekeztem annyi ajtót becsukni, amennyit csak lehetett. Hogy bármerre menjek is a lakásban, egyszerre csak egyféle zenét halljak.

Eszembe jutottak a 20 évvel ezelőtti karácsonyok. Pont ilyenek voltak. Csak akkor én ültem a becsukott ajtók túloldalán.

Valahol a határon

Fura dolog ez: egyszerre siettetném és állítanám meg az időt.

Siettetném, mert várható nehézségek ide vagy oda, várom a januárt. Mikor Lilla után visszamentem dolgozni, féltem: biztos voltam abban, hogy nehéz lesz, és a lelkem mélyén egyetlen porcikám sem kívánta a munkát. Itthon akartam maradni, gyereket szülni, babázni. A munka akkor inkább nyűg volt, mint lehetőség, úgy éreztem, itthon kerek az életem, itt a helyem. Nem vágytam másra, többre. (Illetve de: több gyerekre...)
Most teljesen más a helyzet: úgy érzem, biztosak az alapok, és lassan, fokozatosan elengedhetem a gyerekeim kezét. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezután nem foglalkozom velük, azt viszont igen, hogy nincs már szükségük arra, hogy 24 órában, folyamatosan rendelkezésre álljak, és minden pillanatban kéznél legyek. Napokon belül Vince is öt éves, két éve óvodás, napjai nagy részét nem itthon tölti.
A lányokról nem is beszélve. Ők egyre "önellátóbbak": nem feltétlen kell már az ebédet nekem megmelegíteni: ők is meg tudják. Ott vagyunk a háttérben: segítünk, figyelünk, kérdezünk, és ha kell, meghallgatunk, de hagyni kell őket elindulni: egyre jobban igénylik, hogy kipróbálhassák, hogy boldogulnak egyedül. Nélkülem, nélkülünk.
Még tavaly ilyenkor is másképp gondolkodtam, mint most. Ebben biztos benne van az is, hogy a gyerekek egy évvel fiatalabbak voltak, de én is sokat változtam. Amit eddig teljességnek éltem meg, azt most a világ egy szeleteként látom. Soha nem mondtam még ezt ki, de azt hiszem, itt az ideje: az én életemben a kisbabás időszak lezárult. Szép volt, jó volt, de elmúlt. Nehezen jutottam el idáig, de végre nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsam: tovább merek lépni, el tudom magam másként is képzelni, nem csak és kizárólag anyaként. És ez jó. Nagyon jó. Várom a januárt!

Közben pedig megállítanám az időt: még itthon vagyok. Még kevesebb a rohanás, még el tudom őket hozni ebéd után, ha úgy alakul. Még miénk az egész délután. Még én melegítem az ebédjüket is.
Még másfél hétig.
Még semmi nem változott, de már benne van a levegőben az "új" ígérete, és ettől olyan megfoghatatlanul szép ez az időszak. 2010 Karácsonya - Valahol a határon, két életszakasz között.

Érzések

Lelki hullámvasút volt ez a hét. Tettem a dolgom, sorra pipáltam ki a listán a feladatokat, de a vizsga után érzett nagy megkönnyebbülés fáradtságba csapott át, és semmire sem vágytam (vágyom) jobban, mint egy kis lelki simogatásra. Arra, hogy legyen egy pici idő, amikor senki és semmi nem fontos, csak én. És az, amit érzek.
Ehelyett kívánságokat lestem, ünnepségekre rohantam, versenyt futottam az idővel, és persze simogattam mások lelkét. Mert annak, hogy az én lelkem rendben legyen, legelső és legfontosabb feltétele az, hogy a körülöttem lévők lelke rendben legyen. De azért néha szeretnék én is sorra kerülni...

Sütemény-mizéria

Valaki egyszer elmagyarázhatná nekem, hogy miért gondolja azt minden óvónő és tanárnő, hogy csak a lányos anyukák tudnak sütni?
Elég sok óvónőhöz és tanítónőhöz, illetve intézményhez volt már szerencsénk, de eddig mindenhol az az általánosan bevett gyakorlat, hogy az osztálybulikra, óvodai, iskolai rendezvényekre a lányos anyukák süssenek süteményt, a fiús anyukák meg vegyenek üdítőt. De miért? Vajon a fiús anyukák nem tudnak sütni?
Múlt péntekre Lillának kellett két tálca sütit vinni, holnapra Dórinak és Vincének kell egyet-egyet, (Vincéhez vihetnénk innivalót is, de ha már úgyis sütni kell Dóri miatt, hát vigyen Vince is sütit...), péntekre pedig ismét Lillának. Ezek ugye a karácsonyi alkalmak. De idén már sütöttünk Hallowen bulira, sima osztálybulira, Mikulás bulira, és ebben a tanévben fogunk még farsangra, anyák napjára és az ovis ballagásra/iskolai évzáróra is.
Csak halkan jegyzem meg, ez a 9. ovis/iskolás tanévünk, és lesz még egy pár...
Még jó, hogy van egy sütni szerető férjem.

Időmilliomos lettem

Azt hittem, másfél hónapnyi folyamatos pörgés után másra sem vágyom majd, mint némi nyugalomra, és az első "szabadnapomon" semmit nem csinálok, csak lógatom a lábam.

Ehhez képest ma rádöbbentem, hogy nem vagyok gép, mert hiába kerestem magamon a kikapcsoló, vagy legalább a tempófelező gombot, nem találtam meg. Így estére már kezdek kicsit lassulni, de reggel még simán hoztam az elmúlt hetekben szükséges ügyintézési és gondolkodási sebességet.  Negyed 8-kor kiürült a ház, én pedig nekiültem, és összeírtam - nem lett rövid... - az "elmaradt teendők" listáját. Délután 3-ra a lista minden pontjában történt előrelépés. Van, amit be is fejeztem, van, ami még csak félig van kész - mert felgyorsult életmód ide vagy oda, fogszabályozni például továbbra sem tudok, - de már van időpontunk, és a suliból is elkértem aznapra Lillát.
A karácsonyi ajándékok kitalálásában is sokat haladtam. Még mindig vannak homályos pontok, de már nem félek attól, hogy idén idő hiányában elmarad az ajándékbeszerzés.

Másfél hét van karácsonyig. Szinte ugyanannyi, mint mondjuk tegnap reggel, de a tegnap reggeli érzéseimmel ellentétben ezt most hirtelen rengeteg időnek érzem. Komolyan megdöbbent, hogy ugyanazt az időtávot 24 óra alatt mennyire másképp ítélem meg. Néha a saját érzéseimet sem tudom követni, úgyhogy jobb, ha nem is csodálkozom azon, ha mások sem mindig értik, mi zajlik épp bennem.

2 hét szabadság

Ma levizsgáztam. Sikerült. Készül a kinevezésem.
Az éjjel gyakorlatilag nem aludtam, úgyhogy most nagyon fáradt vagyok, de így is érzem, hogy mázsás kő gördült le a szívemről. Lassan tényleg el merem hinni, hogy januártól dolgozok.

Hazaköltöztem

Tegnap óta hivatalosan is újra itthon lakom, és ez, - sok-sok évnyi papíron ide-oda költözgetés után - most határozottan jó érzéssel tölt el. Végre nem fogom folyton eltéveszteni az állandó lakcímem - a különböző ügyintézők legnagyobb csodálkozására.

Vince jól van, szombat óta kutya baja, eszik, játszik, (értsd: ugrál, rohangászik, kardozik, focizik, és más hasonló, igazi, lakásba való dolgokat csinál), és egész nap énekel. A pöttyök múlnak, már a harmaduk szinte el is tűnt. Persze még így is van belőlük bőven, de azon túl, hogy varasak és nem túl szépek, semmi baj nincs velük.
Egyetlen egyet sem vakart el, és összesen két nap volt nehezebb, úgyhogy így utólag azt mondom, jó, hogy túl vagyunk rajta, garantáltan egy életre.

Az én fejem felett meg csapkodnak a hullámok, de már hamarosan itt a hétfő (nem is tudom, emiatt nevessek vagy sírjak), és utána talán egy fokkal könnyebb lesz.

Túl a csúcson

Talán. A tegnapi nap sírós hangulatban telt, Vince gyakorlatilag egész nap az ölemben ült, úgyhogy a családtámogatási ellátások ügyintézése tárgyában akár ő is vizsgázhatna helyettem.
Ma reggelre még jöttek ki újabb pöttyök, de már kevesebb. Az összlétszámot jelen pillanatban olyan 300-ra saccolom.
Ma még lázasan kelt, de lázcsillapítóval gyorsan lement neki, már órák óta láztalan, újra jókedvű, sőt, eszik is. Ez, ahhoz képest, hogy tegnap gyakorlatilag semmit nem evett, nagyon jó jel.
A viszketés egyelőre nem vészes, nem bánnám, ha nem is lenne rosszabb.

Dóri ma reggel két éveseket is megszégyenítő hisztit rendezett, mert nem engedtem az őszi-tavaszi kabátjában iskolába. Fáj ugyan a torka és az orra is folyik, de ő nem fázik vékony kabátban. Értsem már meg, hogy nincs is hideg...
Lehet, hogy nem is szakadt reggel a hó, csak az érzéki csalódás volt, amit láttam?

Csomagolás

Vince tegnap, vacsoránál komoly arccal közölte, hogy "Anya, szerintem én vagyok a csomag. A túró rudi a hasamban van, és én vagyok a csomagja".

Azt kell mondanom, hogy nem tévedett sokat. A keddi, nagyságrendileg 30 pötty jócskán megszaporodott: szerdára mondjuk 130, ma reggelre meg kb. 230 lett belőlük.
Tegnap a pöttyökkel együtt is virágos jókedve volt, ma már kicsit nyűgösebb, lázas, és nem kért reggelit sem.

Én meg kapkodós, stresszelős fázisban vagyok: közelít a vizsga, úszik a háztartás, és ráadásul mindjárt karácsony. És én meg ott sem tartok, hogy egyáltalán végiggondoljam, hogy kinek mit vegyünk. Per pillanat mindenem van, csak adventi hangulatom nincs.

Bárányhimlő

Most tényleg. Van kb. 30 pöttye, láza semmi, kedve kiváló, egyelőre nem is viszket neki. Módfelett örül, hogy két hétig nem kell oviba menni.

Én kevésbé. December 13-án vizsgázom, Vince aznap mehet először oviba. Azaz megnyertem magamnak egy bárányhimlős gyereket az egész felkészülési időre.

Választás

Nehéz dolog ez. Négy éve, mikor iskolát és tanítónénit választottunk, teljesen biztos voltam abban, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy sikerül, de foggal, körömmel küzdöttem érte: a döntésünk miatt megjártam két polgármesteri fogadóórát, egyeztettem jegyzőkkel, oktatási referensekkel, bújtam törvényeket, és bizonygattam az igazam mindenhol, ahol csak lehetőségem nyílt rá. Sikerült, és nagyon örültünk.

Négy év telt el azóta. Az iskola, a rendszer, a tanító néni, a módszerek változatlanok. Én mégis nagyon várom már, hogy véget érjen ez a tanév, és búcsút vehessünk egymástól.  Lehetőségem lenne rá, hogy Vince ugyanide, ugyanehhez a tanítónőhöz járhasson (és sokáig nagyon örültem ennek), most mégsem ezt az utat választom.

Mi változott? A körülmények? Az én elvárásaim? A gyerekem? A tanítónéni? Én? Vagy mindannyian együtt?
Nem tudom. Mindenesetre most, hogy jövőre két gyerekem is intézményt vált, jó lenne tudni a választ.
Bár megmondom őszintén, így, hogy immár hetedjére-nyolcadjára hozunk döntést a "melyik intézménybe kerüljön a gyerek" témakörben, már úgy érzem, az egésznek nincs is akkora jelentősége, amekkorát tulajdonítunk neki.
Most úgy érzem, tökéletes megoldás nincs. Bárkit, bármit is választ az ember, előbb-utóbb kompromisszumokat kell kötnie. Mert választani a pillanatnyi helyzetünk, érzéseink, lehetőségeink alapján döntünk, és az a 3-4-5 év, amire ez a döntés szól, nagyon hosszú idő.
A mostani, dupla váltás kapcsán azt hiszem, a gyerekekben azt fogom tudatosítani, hogy mindegy, mi történik az oviban/suliban, mi mellettük állunk. Magamban pedig azt, hogy a gyerek számára a családban kapott értékek és viselkedési minták, a családi kapcsolatok minősége fontosabbak és meghatározóbbak, mint az óvoda/iskola.

Mérleg

(Eddig) 13 előadó meghallgatása után arra a következtetésre jutottam, hogy sem a jó előadásanyag összeállítása, sem az előadói készség megléte nem magától értetődő dolog. A kettő együttes jelenléte pedig a fehér holló megjelenésének gyakoriságával vetekszik. (Az előtt a két ember előtt viszont, akinek mindkettő sikerült, le a kalappal, ezúton is köszönöm az érthető és élvezhető előadásokat!)

Jó önbizalom-növelő tréning ez nekem: ennél tisztábban nem is láthatnám, hogy attól, hogy mások végigdolgozták azt a sok-sok évet, amit én itthon töltöttem, nem jobbak, és nem  is rosszabbak nálam. Kezdem elhinni, hogy 10 évnyi gyerekezés után, friss újrakezdőként is vannak értékeim, és vannak dolgok, amikben vagyok olyan jó, mint ők. Vagy bárki más.

A lelki életem

Harmadik tanfolyami hét.
Mostanra kezd lecsengeni az újdonság varázsa, és úgy vagyok, ahogy az ovit lelkesen kezdő gyerekek: két hét után bevillan, hogy "ez most már mindig így lesz?"
Még mindig nem csinálnám vissza az egészet, továbbra is jól esik emberek között lenni, jó érzés, hogy "hasznos" vagyok, illetve, hogy nem csak a gyerekeim, családom számára vagyok fontos, de abba belegondolni, hogy az időhiány nem időleges, hanem innen kezdve állandó tényező lesz az életemben, kicsit rémisztő.

Lehet, sőt, biztos, hogy ez csak időleges változás, de sokkal kevesebbet lelkizek. A két vaskos kötetnyi új információt tartalmazó tankönyv, a tanfolyam, a katonás időbeosztás, a minden percet gondosan beosztó és kihasználó új életmód rengeteg energiámat elvesz, és eszembe sem jut olyan dolgokon hosszan elmélkedni, amikből még a hónap elején is komoly lelki problémákat gyártottam magamnak. (Pl.: hogy ha Vince simán, tökéletesen, Dóri tempóját is lekörözve egymás után oldja meg a Rush Hour (8 éves kortól ajánlott) logikai társasjáték cseppet sem könnyű pályáit, vajon miért nem hajlandó még mindig rajzolni?)
Érzem, hogy amint lenyugszanak a kedélyek, újra nagyobb teret kap majd a lelki életem, de azt hiszem, a GYES-es, GYET-es időszak szintjét nagyon sokára fogom újra elérni. Ha egyáltalán...

Fontosabbá, mélyebbekké váltak viszont az eddig mindennapos érzések és mozdulatok. Sokkal többet jelent, ha Vince odarohan, és átölel, ha Lilla azt kéri, hogy kísérjem be a suliba, mert az olyan jó, és nem titkoltan nagyon örülök annak, hogy Dóri (aki alig várta már, hogy végre dolgozni menjek, hogy egyedül lehessen itthon, és ne szóljak bele, mit csinál ő délutánonként) két hét önállóság után szégyenlősen bevallja, hogy hiányzom.

Hát, így vagyunk mi mostanában.

Rövidülő bejegyzések

Ahogy nézem, legutóbbi bejegyzéseim hossza a tanfolyamon eltöltött idővel éppen fordítottan arányosan változik... Ez jól jellemzi az itthon végbemenő változások mértékét.
Merthogy:
- közel két hete nem takarítottam. Még viszonylag rend van, mert napközben gyakorlatilag senki nincs itthon (Dórit kivéve, aki kora délután érkezik, de egyedül nem csinál kupit, az asztalról meg dicséretes módon elpakol ebéd után. Tényleg, talán nem írtam még, de a "munkába állás projekt" családátnevelős része kiválóan működik). Azt még nem tudom, mikor fogok takarítani, mert hétvégén meg általában nem vagyunk itthon.
- közel két hete úgy érzem, gyorsan át kellene rendeznem a szekrényemet, mert az eddig folyamatosan használt, és emiatt elől lévő ruhák gyakorlatilag két hete nem voltak rajtam. Amiket viszont most hordok, azokat reggelente a szekrény mélyéről kell előbányásznom.
- közel két hete nem volt németkönyv a kezemben (nagyon hiányzik pedig, de képtelen vagyok a napi 8 órai oktatás után újabb információkat a fejembe tuszkolni), és legkésőbb fél 11-kor, de volt már, hogy este fél 10-kor aludtam. Most is ugyanúgy éjszakázom néha (hétfőn éjjel pl. Lilla hosszú évek után újra kruppos ruhamot prezentált...), de most nem tudom a napot zombiként átvészelni, mert koncentrálnom kell. Nehéz.
- közel két hete úgy érzem, hogy más ember lettem. Vagyis inkább újra ember lettem. Eddig inkább voltam anyuka, mint önálló lény. Most inkább önálló lény vagyok, és csak másodsorban anyuka. Tudom, ez így furán hangzik, de így érzem. Azzal együtt is, hogy napközben, pontban 10-kor erősen Dórira gondolok, mert akkor írja/osztják ki a fizika témazáróját, hogy fél négykor már tűkön ülök, hogy mennem kell, mert nem érek oda időben az ovihoz, és Vince sírni fog, és miközben ebédelek, azon gondolkodom, hogy vajon Lilla bevette-e az ACC-t délben, mert hiába kötöttem tegnap is a lelkére, elfelejtette... Tehát gyakorlatilag egész nap a gyerekeim járnak az eszemben.
- közel két hete minden nap van valami, amit nem volt időm elintézni, és többször felejtek el dolgokat (úgymint: tankönyv-támogatási nyomtatvány kitöltése és a megjelölt határidőre történő visszaküldése - két példányban, tisztasági csomag beküldése az óvodába, ebédbefizetés. Illetve, ez utóbbi esetben arra még csak emlékeztem, hogy ebédbefizetés lesz, de arra már nem, hogy melyik gyereknek...).
- közel két hete minden nap, sőt: naponta többször beszélek L.-lel telefonon. Merthogy nagyjából óránként változik valami, és folyamatosan azt egyeztetjük, melyik nap ki menjen a gyerekekért, ki vásároljon be, ki vigye őket edzésre, ki menjen értük, és ki vegye meg a holnapi technika órára feltétlenül szükséges fotokartonokat.

Sok minden változott. Az én időm összehasonlíthatatlanul kevesebb, de L. szabadideje is látványosan csökkent.
Mindezzel együtt mindenki jól van. A gyerekeken nem látok változást, és ez megnyugtat. Mi meg majd belejövünk. Mert jó lesz ez így. Én továbbra is nagyon jól vagyok, és ez nagyon fontos. Mindkettőnknek. Sőt, mind az ötünknek.

Nyílik a világ

Egyre szélesebb a magam köré felépített falon a rés. Azt hiszem, hiányzott már a munka. Jobban, mint gondoltam.

Hosszú, hosszú évek óta ez volt az első olyan nap, amikor teljesen hidegen hagyott, hogy egy ismerős bejelentette, hogy babát vár. Eddig ezek a hírek - bármennyire nem akartam is - fájtak kicsit. Most nemcsak a szemem, de a lelkem sem rezdült.
Nekem most kerek a világ. Végre.

Péntek

Eddig is tudtam, hogy ez az utolsó hétköznap, és hogy utána már a hétvége jön, és eddig is örültem, hogy végre péntek van. Most mégis teljesen más, sokkal mélyebb és erősebb érzések kerítettek hatalmukba.
Kezdem érteni, mit is jelent az az egyszerű mondat, hogy "A hétvége a családé".

A sikeres interjúm egyébként elég drágára sikerült, ugyanis, amíg én óránkon át győzködtem az interjúztatókat arról, hogy alkalmas vagyok a feladatra, a közterület-fenntartók is dolgoztak. Tegnap kaptam egy csekket. Zöld területen parkoltam, és ezzel szabálysértést követtem el.
Naná, hogy ott parkoltam: közel s távol sehol máshol nem volt hely, s a remek közlekedési viszonyoknak köszönhetően már így is késésben voltam. Egyszerűen nem volt időm arra, hogy 5 kört tegyek a környéken, hátha találok valakit, aki éppen kiáll egy parkolóhelyről... Mindegy, remélhetőleg még így, büntetéssel együtt is megérte a dolog.

Gyakorló fázis

Három napja okosodom. Természetesen szép fővárosunk egyik - tőlünk - elég távoli pontján. Ennek örömére napi 2 - 2,5 órát töltök autóban. És még 7-8-at az oktatóteremben.
Az első napon, úgy dél körül igen erős menekülhetnékem volt. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy alig a fele telt el az aznapra kirótt, ott töltendő időnek, én meg úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább ülni, és ha bárki bármi új információt közöl még velem, azonnal sikítani fogok.
Aztán persze nem sikítottam, és (nagyjából) ép ésszel túléltem az első napot. Azon az estén itthon teljességgel használhatatlan voltam, beszélni sem tudtam, nemhogy bármi mást megcsinálni.
A második nap könnyebb volt, ma pedig már egész rutinosan vettem az akadályokat.

Tudom, ez még nagyon az eleje, de azt kell mondjam, az első sokk ellenére határozottan jól esik kimozdulni, emberek között lenni, és a gyerekekhez véletlenül sem köthető témákról hallani.

A netezésre fordítható időm viszont vészesen lecsökkent, és per pillanat a német tanulás is áll. Ezeket azért majd szeretném még valahová beszorítani.

Megsirattam

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Alig néhányszor volt a kezemben, vadóc volt, harapós, és nagyon félt mindentől és mindenkitől. Emiatt leginkább üvegen keresztül kommunikáltunk: néztük egymást, és időnként beszélgettem vele. Mikor beteg lett, naponta kétszer pipettával csepegettem a fülére a gyógyszert. Ha hosszabb időre elutaztunk, néhányszor még az is megfordult a fejemben, hogy könnyebb lenne, ha nem lenne.
Most mégis nagyon fáj, hogy már nincs velünk. Dórival együtt sirattuk Lucullust, a törpehörit.

Remélem, sok finom füvet és magot találsz az égi mezőkön. Szerettünk, Luku!

Szoktatás

A következő másfél hónapunk azzal telik, hogy újra szervezzük a családi munkamegosztást. Még nem látom, hogy pontosan hogyan, de az biztos, hogy változtatásokra lesz szükség.

Kezdetnek például kirakok egy jó nagy papírra, öles betűkkel írt rövid üzenetet az étkezőasztal mögötti falra, miszerint "Úgy hagyd ott, ahogy találtad". Azaz: ha egy teljesen üres, morzsamentes asztalra pakoltál ki, és ott kezdtél el ebédelni/uzsonnázni/bármit, ha végeztél, pakolj el magad után. Mert nem hiszem, hogy a mosogatógép ajtajának kinyitására csak én vagyok képes.

Ugyanez a felirat elkel a fürdőben is: ha mikor bementél, akkor sem volt a padlón szanaszét dobált ruha, a széken hajszárító, a csapon meg mindenféle arctisztító tonikos és hidratáló krémes flakonok, akkor mikor kifelé mész, akkor se legyenek már.

Ha csak ezt az egyetlen elvet (mármint az "Úgy hagyd ott, ahogy találtad" elvét) sikerül keresztülvernem családom többi tagján, akkor is egészen nyugodtan fogok januártól dolgozni menni.

Bemelegítés

Ma, amúgy bemelegítésként, végigültem egy négy órás indító értekezletet. Jövő héttől pedig három héten át oktatásra járok, a képzés végén (remélhetőleg) sikeres vizsgát teszek, s a bizonyítvánnyal a kezemben mehetek aláírni a kinevezésemet.
Mert igen: a hír tényleg igaz: a múlt keddi négy órás interjú (és a szép cipő) végül meghozta a sikert.

Ma már leendő kollégának szólítottak, meg még sok minden másnak is, amiből annyit így első nekifutásra is sikerült leszűrnöm, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Mert úttörőnek - vagyis esetünkben egy teljesen új, most alakuló szervezet első munkatársainak - lenni soha nem könnyű. Az viszont jó hír, hogy nem egyedül leszek új. Mindenki új lesz, és így még adott a lehetőség, hogy ebből a kollektívából/munkából/munkahelyből bármi lehet. Egyelőre nyitott vagyok és pozitív. Tényleg bízom benne, hogy jó lesz.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy minél konkrétabb a dolog, annál erősebben érzem, hogy hamarosan gyökerestől felfordul az eddig megszokott életritmusunk. És bár nagyon örülök, - mert mostanra már tudok szívből örülni a sikernek -, kicsit azért félek is.

Úgy tűnik, igaz

Van olyan, mikor annyira váratlanul éri az embert a siker, - akkor is, ha már hónapok óta erre vár -, hogy hirtelen nem tud mit kezdeni a jó hírrel.
Hát, így vagyok ezzel én is... Már néhány órája tudom, hogy SIKERÜLT!, mégis: még mindig csak félve merem elhinni. És csak nagyon mérsékelten merek örülni.

Holnap - egy megbeszélés után - tisztábban látok majd. Mindenesetre úgy tűnik, január 1-jétől a dolgozó nők táborát erősítem.

Nem bárányhimlő

Laza egy órás várakozás után bejutottunk a dokinénihez, aki angyali türelemmel végighallgatta "kórtörténetünket", megnézte a gyereket elől, hátul, percekig bogarászta a fejbőrét, de miután egyetlen igazi bárányhimlős pöttyöt sem talált, úgy nyilatkozott, hogy a gyermeknek nincs varicella fertőzése.

Volt viszont valamilyen másik vírusa, ami miatt kicsit pirosabb a torka, és ami valószínűleg a kiütéseket is okozta, de már az a fertőzés is lecsengőben van. Jövő héten oda utazunk, ahová csak akarunk, bárányhimlővel garantáltan senkit nem foguk megfertőzni.

(Azt még nem döntöttem el, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Egyrészt jó lett volna túl lenni a bárányhimlőn addig, amíg itthon vagyok, tehát nem gond a két hét táppénz, másrészt meg örülök, hogy jövő héten mégis kimozdulhatunk. De azt hiszem, a dolog jó oldalát nézem, mert örülni mégiscsak sokkal jobb, mint bosszankodni.)

Mégis regisztrálok

Alapvetően introvertált személyiség lennék, kevés emberrel osztom meg azt, hogy mi is zajlik bennem valójában. Nem szeretem a közösségi oldalakat sem. Nem zavar, hogy mások kvázi "ott élik az életüket", és azt is megosztják a netezők népes táborával, hogy mit reggeliztek ma, hánykor vitték le a kutyájukat pisilni, és fényképek tömegével bizonyítják, hogy milyen jól mutatnak egy horvátországi (vagy ne adj Isten mondjuk a doveri) sziklán állva. De azt, hogy én is ilyen szinten nyilvánossá tegyem az életünket, azt nehezen tudom elképzelni.
(Tudom, ez a blog is egyfajta nyilvánosság. Ennek az elkezdésén is sokat vacilláltam, de végül az írni akarás, és a korábban sok éven át kockás füzetekben vezetett napló folytatásának lehetősége győzött a kétségeim felett. Persze teljesen legyőzni nem tudta őket, úgyhogy továbbra is próbálok anonim maradni, amennyire lehet.)

Az iwiw-re - hosszas ellenállás, sok-sok könyörgés és néhány nekem címzett meghívó után -  kb. két-három éve regisztráltam. Aztán gyorsan el is döntöttem, hogy ebből ennyi pont elég is lesz, a myVip, a Facebook és társai nélkülem is remekül fognak működni.
Egészen tegnap estig így gondoltam.
Azon nem lepődtem meg, hogy Dóri nem így gondolkodik, és az sem zavart igazán, hogy valamelyik számítástechnika órán ráérő idejében regisztrált a Facebook-on. (Az iwiw-nek jóval előbb tagja volt, mint én). De mikor tegnap este véletlenül kiderült, hogy elsőszülött leánygyermekem négy évvel idősebbnek vallja magát eme remek közösségi portálon, az azért kiverte nálam a biztosítékot.
Gyorsan végignéztem az ismerőseit, barátnőit, és azt kell mondjam, egyetlen egy gyereket sem találtam, aki valós születési idejével lenne fent az oldalon!
Beszélgettünk vele erről, persze. Ez az alap. De ettől függetlenül nem vagyok nyugodt. Letiltani nem akarom, mert ezzel kvázi kizárnám a közösségéből. Nem csak virtuálisan, a valóságban is:(.
Viszont muszáj figyelnem a történéseket. Úgyhogy tetszik vagy sem, mától én is facebook felhasználó leszek.

Csak hogy még cifrább legyen az este, Lilla is lelki válságban volt tegnap: megkapta élete első négyesét. Informatikából. Mert nem lett kész időben a feladattal.
Próbáltam vigasztalni, de csak egy erőtlen "negyedikes létedre épp ideje, hogy legyen végre egy ötösnél rosszabb jegyed is" mondatra futotta. Nem szép dolog, tudom, de Dóri (megint) lefoglalta az összes energiámat és gondolatomat.

Vince továbbra is jól van, öt pöttynél megálltunk. Ma du. elviszem orvoshoz. Anyósom szerint simán lehet enyhe bárányhimlő, de ne örüljek, mert ez így valószínűleg kevés lesz a védettséghez. Szuper.

A nap kérdése

Vajon négy-öt pöttyel lehet valaki bárányhimlős?

Vince egyik ovis barátja bárányhimlős volt, e hét kedden jött először oviba. Tehát 16 nap lappangási időnél tartunk. Tegnap este Vince nyűgös volt, 7-kor (!) elaludt, reggel fél 7-ig aludt, és ma reggel négy pöttyöt találtam rajta. Azóta semmi változás nem történt. Illetve talán egy új pötty-szerűség, mintha lenne a fenekén. Amúgy a gyerek jókedvű, eszik, játszik.
Lehet ez bárányhimlő?

Szóhoz sem jutok

Dóri ma vacsoránál - csak úgy mellékesen - megjegyezte, hogy X. osztálytársa nagyon hülye.
- Merthogy? - kérdeztem.
- Hát mert cigizik.
Mit mondjak, szóhoz sem jutottam. 11-12 éves gyerekekről beszélünk!!!
Gondolom, vagy inkább remélem, hogy a cigizés nem valódi cigarettázást jelent, hanem csak annyit, hogy kipróbálta az illető. Bár hogy a kipróbálás mennyire "csak", azon azért én hosszan elgondolkodnék...
Egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak közelít, hanem már itt is van az az időszak, mikor próbára tétetik az elmúlt 11,5 év nevelése, és amikor már leginkább csak bízhatunk abban, hogy az eddig kapott alapok elegendőek lesznek a túlkapások elkerüléséhez.
(Sokszor elmondták nekem, hogy kb. 10-12 évünk van, mert nagyjából ennyi idős korukig nevelhetők a gyerekek. De még 1-2 éve is olyan távolinak tűnt az a 12. év, és valahogy nem vettem ezt a határt véresen komolyan. Mostanában viszont nap, mint nap szembesülök azzal, hogy tényleg így van. Az "alapozás" befejeződött, és már csak támogathatjuk, segíthetjük azt az építkezést, amit az általunk adott alapokon a gyerek önállóan véghezvisz.)

Az interjú - úgy érzem - jól sikerült. A számszerűsíthető része legalábbis mindenképp. A 3 órás "szeánsz" első részében tesztet írtunk. 20 percünk volt 50 idézet átolvasására, és az idézetekhez kapcsolódó 1-1 kérdés megválaszolására. 50-ből 48 kérdésre jól válaszoltam, és ezzel - a gépi értékelés szerint - a tesztírók 98 százalékánál jobb eredményt értem el.
A teszt után további két és fél órát töltöttünk csoportos és egyéni szituációs gyakorlatok megoldásával. Ennek eredményét nem közölték velünk, de érzésem szerint ezek sem sikerültek rosszul. Meglátjuk. Két héten belül kiderül, mehetek-e a második körös interjúra.

Elég

a középen állásból.
Abból, hogy mindenkinek meg akarok felelni, és mindig azt figyelem, hogy kinek hogy lenne a legjobb. Lavírozok az igények és kívánságok útvesztőiben, és őrülten próbálok mindig mindent úgy intézni, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus. Csakhogy sokan vagyunk a családban, - egyre többen, - és így a feladat folyamatosan nehezedik. És én fáradok.
Ha végiggondolom, az esetek nagy többségében a konfliktusnak én nem vagyok szereplője. Csak középen állok: minden érintett nekem sírja el a bánatát. Vagy még csak el sem sírja, de én érzem a feszültséget, és meg akarom oldani a dolgot. Helyettük.
A hétvégén a Dóri (nem) tanulásán volt némi burkolt vita, anyukám és L. között. És persze megint én voltam az ütközőzóna. Tehetetlennek éreztem magam, és bennem is csak nőtt, nőtt a feszültség. Ezzel feküdtem, ezzel keltem.
Aztán ma anyukám a telefonban ismét elmondta, hogy Ő milyen rosszul érzi magát. Gerjesztette a tegnapi feszültséget, hangoztatta az ártatlanságát, és kimondatlanul bár, de megint tőlem várt megoldást.

Én meg besokalltam. Egyelőre ott tartok, hogy tudatosítom magamban, hogy a kettőjük közötti feszültség nem az én hibám, és így nem is nekem kell azt megoldani. Már ettől a felismeréstől sokkal jobban érzem magam.A következő lépés az lesz, hogy az érintetteknek is elmondom, hogy ez az ő ügyük, oldják meg úgy, ahogy akarják. Meg ahogy tudják. Én kiszálltam. Mostantól a saját ügyeimre, gondjaimra, konfliktusaimra koncentrálok, és nem vagyok hajlandó senki lelki gondjait, megoldatlan belső problémáit magamra venni. Mert azok megoldása nem az én feladatom. Magamért vagyok felelős, és valamennyire a gyerekeimért. Senki másért.

Csak nagyon halkan mondom, hogy van egy jó híre is ennek a napnak: holnap egy fontos interjúra megyek...

Rosszkedvűen

Vannak meghívások, amiket az ember nem szívesen fogad el. Szíve szerint visszamondaná, de ésszel tudja, hogy felesleges, mert egyszer úgy is túl kell esni a látogatáson. Mert olyan verzió nincs, hogy többet ne találkozzon a meghívókkal. S ha már úgyis találkozni kell, hát legyünk jóban. Amennyire lehet.
Így vagyok én most. És egy cseppet sem vagyok lelkes. Igyekszem jó képet vágni a dologhoz, őszintén remélem, hogy menni fog.

Tegnap beszéltem Vince óvónénijével a múltkori feladatlapról. Kiderült, hogy ez egy nagycsoportos feladatlap volt (vegyes csoport, ugye...), és ennek fényében a gyerek teljesítménye teljesen rendben van. Annak kell örülni, hogy csak almát színezett ki, semmi mást. Az már csak hab a tortán, hogy ahhoz is volt türelme, hogy az almák kb. felét kiszínezze.

Milyen jó, hogy ugyanaz a dolog egyik oldalról nézve rossz, ám a másikról nézve meg teljesen rendben van! Jó lenne gyorsan megtalálni a vendégeskedés másik oldalát.

Figyelemkoncentráció

Vince a héten kapott egy ovis feladatlapot. Az A/4-es lapon 8 sorban soronként 7 ábra volt.Virág, kifli, alma, olló, óra, hold, kancsó, szőlő, róka, asztal, és hasonló kis képek váltakoztak, minden logikát nélkülözve.
A feladat az volt, hogy az amúgy fekete-fehér ábrák közül ki kell választani az almákat, és ki kell őket színezni.
Az első öt sorra volt türelme. Ebből háromban az összes almát kiszínezte, kettőben maradtak színezetlen almák is.

Délután, mikor mentem érte, az ovis öltözőben kivette a szekrényéből a lapot, majd a következő szavak kíséretében a kezembe adta:
"Anya, ezt csináltuk az oviban. És tudom, hogy vannak még almák, de azokat már nem akarom kiszínezni. Inkább Te csináld meg, jó?"

Örülök, hogy még csak középsős, mert feladattudat, koncentráció és kitartás területén még van hová fejlődnie.

Tanulság

Nem túl hosszú ideje tanulom a jelenben élést, de egész eddig azt hittem, már értem, mit is jelent ez.
Azt, hogy az öröm/boldogság/jólét kulcsát a "most"-ban keressem, és ne arra várjak, hogy de jó lesz majd, ha... Ha már minden gyerek önálló lesz, ha már dolgozom, ha... (a sor szabadon folytatható).

Egy alig néhány hónapos, ici-pici lány élete véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Mellbe vágott a hír. Reggel óta erre gondolok. Némán, magamban gyászolom az ismeretlen ismerős kisbabát.
S miközben azon gondolkodom, hogy ennek miért kellett megtörténnie, rádöbbenek, van még mit tanulnom.  Mert ugyan talán már nem a jövőre várok, de továbbra is én magam állok saját magam, saját elégedettségem, boldogságom útjában. Azzal, hogy még mindig valami megfoghatatlant keresek a jelenben.

Meg kell tanulnom örülni annak, amit már elértünk. Annak, amink van, annak, hogy körülöttünk minden működik és jól működik, és persze leginkább annak, hogy mindannyian épen, egészségesen itt vagyunk.
Meg kell értenem, hogy a nagybetűs élet az az, ami most van. És hogy az élet és a boldogság mi magunk vagyunk.

Egy arany és egy ezüst

Az aranyérem a Dórié. Illetve a csapatáé. Vasárnap a Budapest Open Utánpótlás versenyen, Junior Nagyformáció kategóriában övéké lett az első hely! Én ugyan kissé elfáradtam, - közel három órahosszát ültem "nemszeretem" zenét hallgatva a koncerteket is megszégyenítő hangerejű táncversenyen, mindezt egy sportcsarnok cseppet sem kényelmes lelátóján - de megérte. Tényleg nagyon ügyesek voltak.

Az ezüstérem meg az enyém. Pénteken hívtak a szépcipős interjús munkahelyről, hogy nem engem választottak, de fent vagyok a dobogón, második lettem. Ha a kiválasztott jelölt mégsem válna be, keresnek.
A munka ugyan nem az enyém, és ilyen szempontból  mindegy, hogy 2. vagy 32. lettem, de azért mégis jól esett az a telefon.
Az első pillanattól kezdve érzem, hogy az a főnök maximálisan emberi. Most sem csalódtam benne. S bár továbbra is messze van, és a munkaidő sem ideális, ez a korrektség nagyon megfogott, és picit sajnálom, hogy nem sikerült.
(Bár azt is tudom, hogy ha ő korrekt, úgy illik, hogy én is az legyek. S ha korrekt akarok lenni, olyanba, amiről szinte biztosra tudom, hogy nem fog működni, nem megyek bele csak azért, mert normális a főnök. Épp azért, mert normális a főnök...)

Nem kellett sokáig várni

Tegnap délután beszereztük az ominózus fekete körömlakkot. A vásárlás után Dóri hazajött, én meg elmentem Lilláért a suliba, Vincéért az oviba. Mikor hazaértem, Dóri első mondata a következő volt:
- Eddig én is szerettem volna fekete körömlakkot, de most, hogy ezt megvettük, már nem akarok. Úgy gondoltam, jól nézne ki, de így, hogy látom, rá nem kenném a körmömre.

A lottó ötösöm így jönne be... Egyébként nagyon örülök ennek az ajándékvásárlásnak, határozottan hasznos befektetésnek érzem!

Szülinapra készülünk

Na, nem a családban: Dóri barátnője lett 12 éves a napokban.
S ahogy azt illik, a hétvégi buliba Dóri is ajándékot visz: fekete körömlakkot. Mert ez az ünnepelt egyik kívánsága.
Kíváncsi vagyok, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy nálunk is napirendre kerüljön a téma.

Azt hiszem, lassan tudományos módszerekkel fogom az ilyen jellegű adatokat gyűjteni, s ha már elég sok infó összegyűlt, tanulmányt írok a kamasz lányok lelkivilágáról. Jó pénzért árulom majd.

Három legyet egy csapásra: 1): jól fizető munkám lesz - mert a kereslet szerintem garantált, 2): azt csinálom, amit szeretek (írok), és 3): mire Lilla eljut ebbe a fázisba, már olyan kiművelt és felkészült leszek, hogy fél kézzel megoldok minden problémát. Vagy mégsem.

68 nap

Reggel óta megy a CNN. Figyelem a számlálót, követem, hányan jöttek már fel, és hányan vannak még a föld alatt. Nézem a határtalanul boldog bányász-arcokat, és a hozzátartozók felhőtlen örömét.

Vajon miben, és mennyire változtatja meg az embert 68 föld alatti nap? Mit tudnak majd ezek az emberek kezdeni az ajándékba kapott új életükkel és a hirtelen jött népszerűséggel? Mennyire igazi, mennyire őszinte, és mennyit bír ki a 68 világtól elzárva töltött nap alatt született kényszerű barátság?

Szeretnék most Chilében pszichológus lenni. Vagy akár itthon is.

Mosoly és megnyugvás

Tegnap újra (immár másodszor a tanév folyamán) hibátlan matekdolgozattal kápráztatott el bennünket. Ma meg övé lett az osztály legjobb angol dolgozata. Boldog, és nagyon büszke magára.
Én meg rá. És módfelett örülök, hogy körömfestés, kenceficézés és hajvasalás ide, nyűglődés és hiszti oda, azért csak fontos számára az is, amit mi - szigorú és maradi szülők - annak tartunk.

Kimondhatatlanul jól esik, hogy minden húzós időszak után menetrendszerűen jön egy fénysugár, és látszik, hogy értelme van a küzdelemnek. Illetve, hogy bármilyen nehéz is, csak ennek van értelme.

Rokoni szálak

Dühös vagyok. És azon gondolkodom, hogy vajon meddig tudom még tolerálni a dolgot, és ha a szép szóból nem ért az illető, akkor milyen módon tudassam nemtetszésem úgy, hogy túl nagy vihart ne kavarjak a szűkebb családban.

Dórival nem könnyű, ezzel - családon belül legalábbis - mindenki tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy kevés az önbizalma, és hogy önmagával, a külsejével folyton elégedetlen. Már nagyjából két éve küzdünk az "én ezt nem veszem fel, hogy nézek ki ebben?", "kövér vagyok, nagy a hasam!", "ezzel a hajjal nem léphetek ki az utcára", és a "hogy néz már ki az arcom, én vagyok a legrondább" típusú gondolatokkal és mondatokkal.
Pedig Dóri szép. Vagy legalábbis átlagos. De hogy nem ronda, azt elfogultság nélkül állíthatom.
Tudom, hogy a lelkével nincs minden rendben, és emiatt elégedetlen a külsejével. Azon igyekszem, illetve igyekszünk, hogy a lelkét rendbe tegyük.
Nem vitatom, hogy a külső is fontos, főleg egy kamaszlánynak. És az ésszerűség határain belül hagyom, sőt, támogatom, hogy foglalkozzon magával: van bőrradírozós tusfürdője, arctonikja, pattanásokra fertőtlenítős alapozó stiftje, van izzadásgátlója, testápolója, hajbalzsamja, Labello-ja és szájfénye. És mindezeket használja is. Nekem ugyan már ez a mennyiség is erősen súrolja tűrőképességem határát, de nyelek egyet, mantraszerűen ismételgetem, hogy nem vagyunk egyformák, neki így jó, és hagyjam, ne akarjam megváltoztatni mindenáron. Mert fő az elfogadás. És elmegyek vele a dm-túráira, és együtt kiválasztjuk a messze nem olcsó, de mégis bőrbarát, természetes alapanyagokból álló, jó minőségű kenceficéket.
Szóval tényleg igyekszem.

Dórinak persze ez nem elég, és dauerolt hajat szeretne. És festett körmöket, és körömmatricát, és... újabb és újabb őrületeket. Ezekre már nemet mondtam. Álljon már meg a menet! 11,5 éves. Gyerek még, nagyon gyerek. Nem azt várom, hogy az árokparton fogócskázzon vagy babázzon (bár ez sem jelentené a világ végét), de azért ne is maszkírozzuk már 16-18 éves forma sokat próbált ... leányzóvá a gyereket!
Ezt el is mondtam a családban mindenkinek. Világosan, egyértelműen.

Dóri persze próbálkozik, és a nagyszülőket, keresztszülőket, közeli és távoli rokonokat, barátokat, ismerősöket, tulajdonképpen bárkit, aki megkérdezi, mit szeretne szülinapjára, névnapjára, karácsonyra, komoly igénylistával bombáz. Szerencsére szinte mindenki egyeztet velünk, mielőtt rábólint az ajándékötletre, és nekiáll beszerezni az épp aktuális vágy tárgyát.

Nem így a sógornőm. Az, hogy az ízlésünk nem egyforma, az rendben van. Simán elfogadom, hogy akár a ruhákat, akár játékokat nézve sokszor kapunk tőlük olyasmit, amit én valószínűleg nem vennék meg. De azt, hogy kihasználva azt az egy órát, amíg mi (L. és én) nem vagyunk otthon, odaballag Dórihoz, és megkérdezi tőle, hogy "Dórikám, mit szólnál karácsonyra egy hajvasalóhoz?", azok után, hogy számtalanszor tisztáztuk már, hogy nem, nem, nem és nem, akkor sem kap a gyerek hajvasalót... Na, ezt nagyon disznó dolognak tartom.
Dóri persze tombol, mert közöltük vele, hogy nem kap hajvasalót. És természetesen megint mi vagyunk a gonosz, rossz, elviselhetetlenül szigorú szülők. A sógornőm meg a háttérben röhög a markába. És már nem ez az első ilyen eset.

Közeli rokon, a szüleink kedvéért nem tehetem meg, hogy összeveszek vele, és többet nem találkozunk. De ezt az állapotot is nehezen viselem. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, de nagyon gyűlik bennem a tehetetlen düh. És félek, hamarosan betelik a pohár.

Útmutatás

Néhány hónapnyi álláskeresés és néhány tucat elküldött önéletrajz után mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem vagyok hajlandó gondolni sem a teljes munkaidős (8-9-10 órás) állásban történő elhelyezkedésre. Logikusan, hideg fejjel végiggondolva én is úgy láttam, és sokszor mások kérdéseiből, hozzáállásából is úgy éreztem, hogy ezt kellene tenni. Mert nincs más lehetőség, és amúgy is: mások is megoldják valahogy.
De hiába győzködtem magam észérvekkel, csak a felszínig jutottam: lélekben, legbelül azonnal hárítottam minden ilyen próbálkozást. S közben teljes értetlenséggel, valamint egyre növekvő bizonytalansággal szemléltem saját reakcióimat.
 
Valami sorsszerű azért csak lehet abban, hogy az ember mindig a legszükségesebb pillanatban találkozik valakivel, olvas/hall/lát valamit, vagy pusztán csak a legjobbkor tesznek fel neki egy egyszerű kérdést.
És az a találkozás, információ vagy kérdés egyetlen pillanat alatt új távlatokat nyit, más megvilágításba helyezi az addig érthetetlennek és problémásnak tűnő dolgokat.

Ma délelőtt - egy jókor jött kérdésnek köszönhetően - (ismét) ilyen élményben volt részem. Az alapprobléma ugyan nem oldódott meg (munka továbbra sincs), de megnyugodtam, mert végre értem, hogy amihez eddig (saját magam, és kicsit mások számára is fura makacssággal, de zsigerből) ragaszkodtam, annak oka és értelme van.

Nem tudom, hogy a Sorsnak, valamilyen feljebbvaló hatalomnak, vagy a véletlennek köszönjem  meg ezt a felismerést, de Neked mindenképp, Sz.!

Nevetős reggel

Vince pizsamában, még félig csukott szemmel ül az ágya szélén. Hosszan köszörüli a torkát, majd köhög egy sort.
A művelet végén színpadiasan sóhajt egy nagyot, és megszólal:
- Hm, azt hiszem, berepedtem!

Az a bizonyos pohár

Tegnap találtam egy álláshirdetést. Kis cég, nekem nagyon tetsző, mondhatni rám szabott feladatok, és annyira jó hirdetési szöveg, hogy egyszerűen muszáj volt megpályáznom.

Pedig nagyon messze vannak tőlünk. Az elkerülhetetlenül dugós úton 40, a haladósabb úton 70 km, de annyira megfogott a hirdetés, hogy nem hagyhattam ki.
Úgy döntöttem, minden rajtam múlik, és mostantól igenis optimistán állok a dolgokhoz: Megpályázom, mert manapság, az internet korszakában, ebben az online világban 40-70 km már nem lehet akadály. Ha akarjuk, át tudjuk hidalni a fizikai távolságot.
Ezt megírtam nekik is. Még nem jött visszajelzés, de kíváncsian várom a válaszukat.

Mert nekem a pohár félig tele van. És a hirdetésben azt írták, ezt ők is így látják.

Ő is változik

Eddig könnyen kezelhető, szelíd, türelmes kislány volt, amolyan mintagyerek. Nagyon nagy volt a kontraszt közte, és az immár két éve kamaszodó nővére között.
Gondolkodtunk is ezen sokszor, és valahogy mindig arra jutottunk, hogy Lilla más kamasz lesz, mint Dóri. Néha abban sem voltam biztos, hogy neki egyáltalán lesz-e lázadó korszaka.

Valószínűleg (mint mindenben, ebben is) tényleg más lesz, mint Dóri, de hogy Ő is lesz kamasz, az egyre biztosabbnak tűnik. Kezd figyelni magára, kezdi zavarni a pocakja, megemlítette, hogy fogszabályzót szeretne, és egyre kevésbé titkolt irigységgel figyeli a nővére saját kulcsát, telefonját, és önálló útjait.
Már ő is keresi a helyét a világban, gyakran ingerült, sértődött, és ami a leginkább feltűnő: egyre kevésbé találja meg a hangot Vincével. Pedig pár hónapja még tökéletes volt az összhang közöttük.

Dórinál még nagyon meglepett ez az (általam korainak vélt) kamaszodás. A Lilláé annyira nem ért váratlanul, már "beavatottként" bólogatok itt magamban, hogy igen, ez is eljött. Végül is már negyedikes, lassan 9,5 éves...

Tudom én, hogy ez még csak a kezdet, de máris úgy érzem, felköthetem a nadrágot.

Interjú

Az új cipő minden tőle telhetőt megtett. Elegáns, kényelmes, szép, és tényleg segített abban, hogy jól érezzem magam. Már amennyire persze egy interjún jól érezheti magát az ember.

A leendő főnök pont olyan, amilyennek telefonban tűnt: kedves, normális, segítőkész, és abszolút emberi. De nem az én főnököm lesz. Egyrészt azért, mert az amúgy is középszintű angoltudásom sokat kopott az itthon töltött évek alatt, és az a szint, amin most vagyok, ide azért kevés lenne. Másrészt meg azért, mert a munkaidő úgy rugalmas, hogy a törzsidő 8 - 16.30-ig tart. 8 előtt és fél öt után rugalmasan alakítható...

Vívódás

Már legalább két hete tudom, hogy lesz ez az ovis rendezvény. Az a minden-évben-megrendezésre-kerülő, szülő-gyerek-csoport-összekovácsolós fajta. És már két hete igyekszem figyelmen kívül hagyni a témát, és úgy tenni, mintha az egész nem is lenne. De ma már nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a ténnyel (valamint az óvónőkkel és a többi szülővel): nem akarok menni. Reggel még dilemmáztam, aztán végül tényleg nem mentünk.

Ismerem már az ilyen rendezvényeket. Ezen konkrétan 6x vettem már részt, de általában ott voltunk a többi (évi átlag 3-4) nagyon hasonlón is. Az összesen mondjuk 24 ilyen óvodai alkalom. És akkor az iskolás családi bulikról még nem is beszéltem. Bevallom, korábban sem voltam túlontúl lelkes, de mostanra tényleg nagyon meguntam. Tudom én, hogy a nemezelés, meg a rajzolás, színezés, a sorversenyek, a célba dobás és a szőlőpréselés közösségépítő ereje verhetetlen, de én akkor is belefáradtam már.

Alapvetően örülök, hogy "megúsztam", de a lelkem azért nincs rendben. Mert igaz, hogy készítettünk már 24 nemezlabdát, de ebből 23-at a lányok csináltak, és csak egyet Vince. És ha a lányokkal végigcsináltam már kétszer az összes ilyen rendezvényt, akkor Vincének miért nem jár ugyanez?
Másrészt meg: ha én már a legelsőt sem örömmel csináltam végig, letolás és lelkiismeret-furdalás helyett nem vállveregetés járna-e inkább azért, mert 24x mégis végigcsináltam? És vajon kevesebbet kap-e Vince azzal, hogy most nem ültem vele végig a kézműves asztaloknál a sort, és nem hoztunk haza egy pár hónapig rakosgatott, majd végül kidobott filcfigurát?

Aztán: Már meg sem tudom számolni, hány csoport- és osztálykiránduláson vettem részt az elmúlt 8 évben. Megmondom őszintén, mi járunk kirándulni, szinte mindenhol jártam már (én is, és a gyerekek is), ahová a kirándulásokat szervezik, és annyira azért nem szoktam élvezni a gyerekeknek szánt programokat. De megyek, mert a többi szülő megy (és sokan erre a napra direkt szabit vesznek ki, mert úgysem voltak nyaralni már 10 éve, egy kirándulós nap nekik is jár...), és a saját gyerekemmel tolok ki, ha nem megyek. Mert milyen már, ha mindenkinek ott lesz az anyukája, csak neki nem?
A múltkor egy szülői értekezleten bátorkodtam megjegyezni, hogy az osztálykirándulás szerintem azért OSZTÁLYkirándulás, mert oda csak az osztály megy, a szülők nem. És hagyjuk már a gyerekeket végre szabadon együtt lenni, nem kellünk oda mi, anyukák (apukák/testvérek/nagymamák/meg sokszor ezek együtt).
A többiek úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mert ők menni akarnak. Volt persze 1-2 szülő, aki egyetértett velem, de a többség azóta is furán néz rám.

Időnként nehéz eldöntenem, hogy mikor teszek jót. Mennyire kell belefolynom a gyerekeim óvodai/iskolai életébe, attól vagyok-e jó anyuka, ha üdvözült mosollyal az arcomon gyúrom a sólisztgyurmát, és hogy az "egyenlő elbánás" vajon hogyan valósítható meg a gyakorlatban úgy, hogy közben én se érezzem kötelező robotnak az amúgy szeretettel és jó szándékkal szervezett óvodai/iskolai rendezvényeket.

Változom

Vagy szimplán csak öregszem?

Emlékszem, hogy nem is olyan rég még mennyire értetlenül szemléltem anyukám aggódását. Azt, hogy mindig megkér(t), hogy ha hosszabb útra megyünk, és odaértünk, hívjam fel. Vagy írjak egy sms-t. Csak hogy tudja, hogy minden rendben.
És azt sem értettem, hogy mikor még otthon laktam, miért nem alszik, ha én bulizni megyek, és miért kell akár hajnali kettőkor is hazaszólni, ha a megbeszéltnél később érek haza.
Éreztem, hogy neki ez nagyon fontos, úgyhogy morgolódva bár, de teljesít(ett)em a kéréseit. De emlékszem, hogy egyszer mondtam neki, hogy én nem leszek ilyen.

Ehhez képest már 13 óra 10 perckor azon gondolkodom, hol lehet Dóri. Már rég (10 perce!) itthon kellene lennie, hisz ma csak öt órája volt...
És az éjszaka is úgy aludtam, mint nyúl a bokorban, mert L. autóval ment dolgozni (az 1000 km-rel arrébb lévő irodába...), és fél éjszaka azt vártam, mikor érkezik már meg az a bizonyos sms.

Soha ne mondd, hogy soha.

Készülök

Hirtelen felindulásból vettem ma magamnak egy cipőt és egy táskát. Hogy legalább az öltözékemet illetően elégedetten és magabiztosan mehessek csütörtök reggel interjúra.

A pozíció jó, a feladat érdekes, telefonbeszélgetés alapján a leendő főnök is normálisnak tűnik.
A probléma az, hogy teljes munkaidős állás. Na meg az, hogy a munkahely tőlünk 25-30 km-re van.

Elmegyek az interjúra, mert bízom a csodákban. Na meg az új cipőmben.

Évforduló

Pontosan 12 év telt el a házasságkötésünk óta.

Barátaink szerint ez sok. Nagymamám szerint még nem sok. A szüleink pusztán csak örülnek.
Szerintem meg a lényeg az, hogy mi 12 éve tökéletesen biztosak vagyunk abban, hogy akkor jó döntést hoztunk. És nagyon szeretném, ha lenne még néhányszor 12 évünk együtt.

Az első (plátói) szerelem

Dóri - vészesen fogyó - zsebpénzéből ma megvette a legfrissebb Bravo-t, mert kétszer akkora Justin Bieber poszter van benne, mint az ágya fölé kiragasztott (természetesen Justint ábrázoló) poszterek legnagyobbika.

És angolt tanul a lány! Megígértük neki, hogy ha átveszi az egyik alapfokú nyelvvizsgára felkészítő könyv 33 témakörét (fejezetenként öt oldal, néhány mondatos szöveg egy adott témáról, egy kis nyelvtan, és pár feladat), akkor megvesszük neki a hőn áhított jegyet a tavaszi budapesti Justin Bieber koncertre.
Az ígéret óta eltelt három nap alatt már a második leckével végzett. Ha így haladunk, jövő tavasszal 12 éves, szerelmes tinilányok között csápolhatok az első sorban.

Egy bejegyzés margójára

Vannak olyan napok, mikor a szürke felhők közül váratlanul mégis előbukkan a nap.
A mai nap ilyen.
Örülök, mert a napsütés mindenki lelkének nagyon jót tesz.

Én pedig a továbbiakban igyekszem azt szem előtt tartani, hogy a vonuló felhők felett mindig kék az ég.

A felismerés

Elvileg tudom én, de valahogy mégis mindig mellbe vágó élmény annak felismerése, hogy mások vagyunk. Ami számomra egyértelmű és természetes, az másnak nem az. Ami meg másnak mindennapos és megszokott, azon én csodálkozom el. Hol jobban, hol kevésbé.

Mikor valami ilyesmibe belefutok, mindig ugyanaz a forgatókönyv jön elő:
Először meglepődök, aztán úgy érzem, tüstént el kell mondanom, hogy én nem így látom. Közben hol azon gondolkodom, hogy mi a baj velem, és miért látom én másképp, mint a másik, hol önigazolok, és keresem az engem, az én véleményemet alátámasztó dolgokat.
Aztán lenyugszom, és úgy döntök, az egésznek nincs is jelentősége. Ő olyan, és úgy csinálja, én meg ilyen vagyok, és emígy csinálom. És ez így van jól.

A fenti forgatókönyv most annyival egészült ki, hogy azt is megállapítottam, hogy a blogolás és a kirakatrendezés rokon "szakmák".

Megy ez

Az már jó, ha olyan mondatokat tudok németül mondani, mint:

"Mindig minden dolog az én problémám", és "Ez a csinos nő az új kollégátok", vagy esetleg "A legkisebb dolgok gyakran a legnagyobb problémák"?

Három hét önálló tanulás után szerintem ez nem is olyan rossz eredmény.

Formálódó értékrend

Dórinak a hétvége legnagyobb dilemmáját annak eldöntése jelentette, hogy vajon nagy képernyős TV-re gyűjtsön-e először (mert az nagyon béna dolog, hogy egy 50 cm-s képátmérőjű, képcsöves TV-n kénytelen a kedvenc tinisorozatát nézni, miközben minden barátnője legalább 70 cm átmérőjű LCD TV-n teszi ugyanezt), vagy inkább saját lakásra, ahol végre azt csinálhat, amit csak akar.
Úgy döntött, a TV fontosabb.

Kíváncsi vagyok, mikor billen át a mérleg a másik oldalra.

Nahát!

Miközben én folyamatosan azon aggódom, hogy nem tanul eleget, meg hogy nem tudja beosztani az idejét, és várom, hogy mikor nő már be a feje lágya, Ő mosolyogva hazaér, és boldogan közli az örömhírt, hogy hibátlan lett a matek dolgozata.
Lehet, hogy túl sokat aggódok, és tényleg kicsit lazítani kellene a pórázon?
Néha így érzem. Máskor meg úgy, hogy még most sem elég szoros...

És egy ovis szösszenet:
Vince ebédnél azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy kioszthatta csoporttársainak a kenyeret.
Mikor végzett, az óvónéni megkérdezte tőle:
- Vince, és megköszönték a gyerekek a kenyeret?
Vince elgondolkodik, majd válaszol:
- Nem. De én azért megköszöntem magamnak.

Még keressük az igazit

Az idestova két éve tartó kutatómunka után kezdem úgy érezni, hogy - a sakkot leszámítva - még nem találták ki azt a sportágat, amelyik Lillának is tetszene.
Vagy szimplán csak nem "sportra termett" a gyerek.

Valami megoldás viszont mégiscsak jó lenne, mert Lillácskám amolyan egészségesen gömbölyű. Most még.

Javasoltam már, hogy addig is, amíg rá nem találunk az igazira, talán csökkentsük felére a napi szilvás gombóc adagot. De valahogy erre sem hajlik. Kedvesen mosolyogva közli, hogy a gombóc finom, és amúgy is: ő jól érzi magát így, ahogy van.
 (Én meg mélyen magamba néztem, és megállapítottam, hogy ez a gyerek tényleg tiszta anyja...).

Jut eszembe: sötétségünket bizonyítandó, a hétvégén szilvás gombócot csináltunk. Szilvából!

Megvan a megoldás!

Vince szállította ma reggel:

- Anya, te hol dolgozol?
- Én most sehol. Míg picik voltatok, itthon voltam veletek, most meg munkát keresek, de még nem találtam. Majd ha találok, én is járok dolgozni, úgy, mint apa.
- Én meg megyek majd veled?
- Nem, te oviba mész majd.

Pár perc szünet, elmélyülten játszott az autóival, majd egyszer csak odaáll elém:

- Anya, én már kitaláltam! Én nem megyek oviba, és neked meg az lesz a munkád, hogy vigyázol rám!

Kamaszszáj

Kicsit sajátos humor, tudom, de ez az időszak már csak ilyen...

A háttértörténet: valamelyik délután vásárolni voltam Dórival, és a zöldségesnél összefutottunk két tanárnőjével. Nevezzük őket Kati és Eszti néninek. Épp szilvát vettek, és azt elemezték a zöldséges nénivel hármasban, hogy milyen nehéz igazán jó szilvás gombócot készíteni.

Tegnap este, a vacsoraasztalnál ülve kérdezem a családot:
- Ki kér gyümölcsöt? Van őszibarack, körte, alma és szőlő.
Dóri, elgondolkodva:
- A körte miatt kellett délután Kati néninek köszönnöm. Nem kérek.
Majd néhány magába fordulós, puffogós másodperc után, az orra alatt, morogva:
- Hülye körte!

Újabb néhány perc eltelik, mi már rég túl vagyunk a tanárokkal történt találkozás felelevenítésén, mikor Dóri újra megszólal:
- Eszti néni meg olyan sötét, hogy szilvából készíti a szilvásgombócot.

Ezen már csak nevetni tudtunk.
- Miért, Dóri, hogy kellene?
- Hát mirelitből!

Drámajáték szülőknek

Tegnap kicsit elfáradtam. Vagy inkább lefáradtam.
Vince szülői értekezlete maratonira sikerült: fél öttől háromnegyed hétig tartott.

Az óvodavezető által prezentált 40 perces (szerintem kissé hosszúra nyúlt), össznépi bevezető után a színházteremből mindenki átballagott a saját (illetve gyereke) csoportszobájába, és örültünk, hogy végre jöhet az érdemi rész, a tényleges tudnivalók.
Ehhez képest drámajátékba kezdtünk. Mi, szülők. Kb. 20 percet játszottunk, olyan játékokat, amiket a gyerekek is szoktak. Tömény röhögéssel telt az egész. Egy apuka végig azt hajtogatta: "ha én ezt anyának elmesélem...".
Én szeretem a drámapedagógiát, értékelem és elismerem az általa elért eredményeket is. Nem véletlen járt/jár mindhárom gyerek drámapedagógiával is foglalkozó intézménybe.
Lehet, bennem van a hiba, de tegnap mégsem örültem igazán, hogy játszhattam. Mert Vince (és vele együtt Lilla is) már egy órája ügyeleten volt, mire egyáltalán elkezdtük a valóban fontos információkat is tartalmazó részt. Azt, amiért jöttünk...

Jó lett volna ez, de mondjuk a vezetőóvónő beszéde helyett.
Illetve akkor, ha nem tudom, hogy Vince utálja az ügyeletet, és hiába van ott vele Lilla, sír. Végig.
Valamint ha nem kell egész idő alatt az órámat néznem azt latolgatva, hogy odaérek-e Dóriért 8-ra, az edzés végére, illetve hogy előtte haza tudom-e még vinni, és esetleg megvacsoráztatni a két másik gyereket.
Így kicsit stresszes volt a dolog, és - nálam legalábbis - nem ért célba a kezdeményezés.

Álmok

Az éjszaka például nyelvvizsgáztam. Angolból és oroszból egyszerre. És bár álmomban is tudtam, hogy e két nyelvből már van nyelvvizsgám, mégis: a valóságnak megfelelő szintű vizsgát újra megcsináltam. Egyszerre, egy időpontban. Egy halványzöld asztallapos iskolapadban ültem. Még arra is emlékszem, hogy június eleje volt, és azt mondták, az írásbeli rész eredményét június 17-én tudjuk meg. A vizsga végén ott felejtettem a teremben a nagy szótáraimat. Aztán keresni kezdtem, a portástól kérdeztem, nem találták-e meg, nem adta-e le valaki véletlenül. Megismerném, beleírtam a nevem...
A portás elvitt valami hátsó raktárrészbe, ahol egy ovis öltözőszekrény-féleség felső polcán megtaláltam a szótáraimat. Határozottan emlékszem az angol szótáram kék, és az orosz szótáram jellegzetes bordós-mályvás színére.
És álmomban is tudtam, hogy most a német nyelv lenne aktuális, és el is mondtam ezt párszor. Illetve inkább csak úgy mellékesen megjegyeztem, és aztán nyugodt lélekkel nekiálltam az orosz vizsgának.

Nem tudom, miért, de én minden éjjel álmodok. Általában összefüggő történeteket, és szinte mindig emlékszem is másnap reggel rájuk. Időnként az is előfordul, hogy az éjszakai álom rányomja a bélyegét a másnapi hangulatomra. És nagyon gyakran van olyan is, hogy reggel, vagy másnap délelőtt újra bevillan egy álombeli kép, pont ugyanúgy, mint éjszaka, és a kép közepén nagyon erősen virít egy szín. A környezet színe semleges, vagy legalábbis egyáltalán nem emlékszem rá, de az az egy tárgy nagyon színes, és nagyon erős a kontraszt. Most épp a két szótár virított... Meg a zöld iskolapad.

Még soha nem írtam le, miket álmodok, és elmondani is csak ritkán szoktam. De mostantól lehet, hogy feljegyzem őket. Lehet az álmoknak bármi jelentőségük?

Megvilágosodás

Tegnap rájöttem, miért szereti az összes kamasz Garfield-ot.
Nekem az utolsó mondatnál esett le a tantusz (jobb későn, mint soha):

"Ody és én azért jövünk ki olyan jól egymással, mert mindketten ugyanazt szeretjük: engem". /Garfield/

De ha jobban belegondolok, ez a kamasz-Garfield párhuzam a film legelső mondatától (és képkockájától) kezdve tökéletesen egyértelműen tetten érhető.

Patthelyzet

Megkezdődött a szülői értekezletek szeptemberi sorozata.
Ma Lillának és Dórinak volt, természetesen egyszerre. Évek óta nem tudom megoldani, hogy egyszerre két helyen legyek jelen. Pedig annyiszor próbáltam már - évi 2-3 szülői értekezlet, 1-2 osztálykirándulás, na meg farsang, karácsonyi ünnepség,  anyák napja, valamint az évnyitók és évzárók alkalmával - , hogy lassan akár sikerülhetne is. De nem megy.
Szóval megint választanom kellett. Ma Dóri nyert: hozzá mentem, merthogy a Lilla tanítónénijeivel legalább hetente egyszer találkozom, így meg tudom kérdezni a fontos dolgokat. A Dóri osztályfőnökét viszont szülőiken látom, így ha ezt most kihagyom, februárig várhatok a következő alkalomra.
Na meg kicsit az is benne volt a döntésemben, hogy a Dóri szülőije általában rövid, maximum egy órás. Lilláéknál sokszor két órán át is értekezünk.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha valami értelme lenne a dolognak. De általában nincs.
Ma például megtudtuk, milyen változások történtek a tanári karban (jelzem, ezt már múlt szerda óta pontosan tudjuk, merthogy a legelső tanítási napon beírták az ellenőrzőbe az egyes tantárgyak tanárainak nevét), aztán felírtuk az osztálykirándulások, az első féléves fogadó órák, illetve az őszi és téli szünet időpontját. Nagy újdonságot ez sem jelentett, merthogy az első osztályfőnöki órán ezt is beírták már az üzenő füzetbe. Nem baj, felírtuk újra, jobb kétszer, mint egyszer sem. Ezzel el is telt negyed óra.

A következő öt percben az osztályfőnök elmondta, hogy a tavaly év végén az eső miatt elmaradt osztálykirándulást, amit a gyerekek már nagyon várnak, mikor pótolják be, és hogy a kirándulás összege  (barlanglátogatási belépő, kalandpark belépő + buszköltség) kb. 3.500 Ft lesz.  Szerintem jutányos ár, azt csodálom, hogy ennyiből kihozták.
Megfelel ez így? Meg. Mindenki tudomásul vette, és bőszen írta kis füzetkéjébe az összeget, meg a beadási határidőt, mikor hátul megszólalt egy anyuka (nevezzük Ferike anyukájának):
- Nekünk ez sok.
Két másodperces feszült csendet követően anyuka folytatta: Nem tudjuk kifizetni. Tudom, hogy ez másnak nem összeg, de mi sokan vagyunk, öt gyerekünk van.
Osztályfőnök: - Rendben. Kedves szülők, gondolkodjunk együtt, hogy mit tudunk tenni, hogy oldjuk meg a helyzetet.Én arra gondoltam, hogy akkor hagyjuk ki a kalandparkot, a barlangi belépő csak 40 Ft/fő...
- Másik anyuka: - A gyerekek június óta a kalandparkra készülnek, beígértük nekik, megtehetjük azt, hogy most lefújjuk az egészet?
- Egy apuka: - Nem kellene lefújni, én a magam részéről azt mondom, dobjuk össze a Ferike 3500 Ft-ját, és menjenek a gyerekek a kalandparkba.
- Harmadik anyuka: - Nekem ikreim vannak, és az a 3500 Ft nekem helyből 7000 Ft, én nem tudom vállalni a Ferike kirándulásának költségeit is.
- Negyedik anyuka, kiabálva: nekem is van még két iskolás gyerekem...
- Ferike anyukája: Nem, ez így nem lesz jó, menjen csak az osztály kirándulni, Ferike itthon marad, majd én ezt megbeszélem vele.
- Osztályfőnök: - Nem, ezt így nem szeretném. Vagy mindannyian megyünk, vagy senki nem megy.

Hosszas eszmecsere kezdődött, melyben felváltva, vagy leginkább egymás mellett, egymást túlkiabálva egyeztette az összegyűlt szülősereg az eltartott gyerekeinek számát, a tanévkezdés költségeit, illetve a szükségesnek vélt nevelési elvek foganatosításának aktuális idejét és fogásait. Na meg azt, hogy jogunk van-e 21 gyerek hónapok óta ígérgetett és várt kirándulását lefújni azért, mert egy gyerek szülei nem tudnak fizetni, illetve hogy erkölcsileg mennyire lenne helyes Ferikét itthon hagyni. Hogy Ferike tehet-e arról, hogy a szülei nem tudják az osztálykirándulást finanszírozni, és hogy az osztálykirándulás  vajon nem pont attól osztálykirándulás-e, hogy azon az egész osztály ott van...
Így telt el a fennmaradó negyven perc. Nehéz beszélgetés volt.

(Egyébként Ferike végül kirándul. A ma frissen befizetett osztálypénzből megfinanszírozza az osztály. Ők meg majd az idei osztálypénz mellé havonta törlesztik a kirándulás árát is, meg a tavalyi elmaradást is. Talán.)

Szerdán újra szülőire megyek, a változatosság kedvéért a Vincéére. Aztán lesz még jövő héten táncos szülői is, csak hogy ne unatkozzak.

Az első lépés

Rutinos játékosként már tudtam, mire számíthatok. Reggel rohantam, hogy időben odaérjek, végigálltam a 20 perces sort, számolgattam, hányan vannak még előttem, tippelgettem, hányan végezhettek már, és izgultam, hogy nekem - azaz Lillának - is jusson még jelentkezési lap.
Sikerült. Lilla bent van az előkészítőn.

Ezennel hivatalosan is megtettük az első lépést a gimis felvételi adminisztrációs procedúrájának útján.

Innen kezdve január végéig tanulás, januárban írásbeli, februárban szóbeli, márciusban pedig kiderül, hogy sikerült-e, amit annyira szeretnénk.

Szeptemberi zöngék

Dóri számára nagy trauma az iskolakezdés.

A két új tantárgy (fizika és egészségtan) egyszerűen borzalmas. Ráadásul tavaly kétszer is volt négy órája a suliban, idén már egyszer sincs. A tanárok nem veszik észre, hogy nagyon megterhelő 5, sőt, hetente egyszer 6 órán át koncentrálni, és hogy ezzel az órarenddel az ő összes délelőttjét tönkreteszik?
És tulajdonképpen az egész napja pocsék, mert a délutánokat meg mi tesszük tönkre. Értsük már meg, hogy ő azt szeretné, ha nem szólnánk bele az életébe. Ha nem érdekelne bennünket annyira, hogy ő mit csinál délutánként, hogy osztja be az idejét, mennyit tanul (mennyit nem), és mennyit netezik.
Aztán módfelett dühös azért is, mert bár imád táncolni járni, de az azért már tényleg nem normális dolog, hogy idén hetente háromszor lesz edzés. Tavaly csak kétszer volt - és mégis, mi jogon osztják be az még az edzők is az ő idejét? Ja, és hogy a három edzés egyike erősítés? Ráadásul a konditeremben? Na, ő oda egészen egyszerűen nem fog menni, nehogy azt higgye már bárki is, hogy ő kondizni fog.

Ez a tanévkezdő alaphangulat 6. osztály elején. Hiába, nehéz a kamaszok élete.

Én meg még tovább rontottam az amúgy sem rózsás helyzetet, mert be mertem menni az egyik nyelviskolába, megkérdezni, hogy indul-e az ő korosztályában angol csoport.
És kiderült, hogy indul, persze, öten vannak a csoportban, ebből kettőjükkel edzésre jár együtt, a harmadik lány meg évfolyamtársa a suliban. Örömmel konstatáltam, hogy minden rendben: egyidősek, egy szinten vannak, ismerik is egymást, tökéletes csoport lesznek. S bár az angolt szereti, és elvileg a tanfolyam ellen sem volt kifogása, tegnap este kijelentette, hogy mégsem megy. Mert X.Y.-nal (akivel edzésre jár) egy szobába került nyáron az edzőtáborban, és kiderült, hogy az a csaj nagyon hülye. Na, ő aztán oda véletlenül sem megy, ahol X.Y. ott van. Az angoltudás messze nem olyan fontos, mint hogy kik a csoporttársak.

Úgy tűnik, a kamasz gyerekes szülők élete sem könnyű.

Határok

A gyerekvállalás kontra anyagiak témakörében valahol ott tartottam, hogy bizonyos szempontból igenis fontosak az anyagiak: nem annyira a külsőségek, a márkás ruhák, színes-szagos játékcsodák, kézifékes futóbabakocsik miatt, hanem azért, hogy lehetőségünk legyen a gyerekben rejlő tehetség megtalálására és kibontakoztatására.
Kicsit ehhez, kicsit már a "hány gyerekre vagyok hitelesítve?" kérdéskörhöz tartozik a lakás nagysága.

Mert való igaz, hogy kis lakásban is felnőtt már sok-sok nemzedék. Nagymamámék is egyetlen szobában nőttek fel, pedig hatan voltak testvérek. Van olyan, nem túl távoli rokonom, aki egy szoba-konyhában (fürdő nélkül!) nevelte fel a három gyerekét, és ismerek olyan családot is, akik per pillanat is négy gyerekkel élnek egy 1+2 fél szobás, 51 nm2-es panellakásban. Megoldható, persze. Megoldották ők is, és minden bizonnyal ezután is megoldják még sokan. Ha muszáj.
Mert azt hiszem, ezt senki nem önszántából, jókedvében csinálja így. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a legtöbben örömmel költöznének kicsit nagyobb lakásba, ha tehetnék.

Nem állítom, hogy saját szoba nélkül nem lehet felnőni. (Nálunk sincs minden gyereknek külön szobája). Még csak azt sem, hogy saját szoba nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket nevelni. De hogy nehezebb, az biztos. Minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb.

Én abból indulok ki, hogy a gyerek is ember: önálló személyiség, saját ízléssel, csak rá jellemző tulajdonságokkal, saját vágyakkal, saját "rigolyákkal". Pont olyan, mint egy felnőtt. Mint amilyen pl. én vagyok. S ha én a hálószobánkat márpedig nem adom fel, és nem költözök ki a nappaliba aludni, mert akkor elveszik az én privát szférám - amire ugye szükségem van, hogy valahol végre egyedül lehessek, önmagam lehessek, és pihenni tudjak - , akkor a gyereknek is teljesen jogos az az igénye, hogy külön szobát szeretne.
Egy olyan saját kis zugot, ahová bevonulhat, ha elfáradt, ha egyedül szeretne lenni, ha nincs kedve a testvére sírását, hisztijét, nevetését, zenéjét, stb. hallgatni. És ahol persze kiválóan lehet játszani a többiekkel - ha mindannyian ezt akarják. Pont úgy, mint a hálószobában: ha egyedül szeretné(n)k lenni, akkor az a szoba csak az enyém/miénk, viszont vasárnap reggelente, mikor erre mindenki vevő, remekül elférünk a franciaágyon mind az öten...

Nem minden gyerek (és felnőtt) vágyik egyformán a háborítatlan privát szférára, de bizonyos mértékig mindegyiknek szüksége van rá (a privát szféra igénye az életkorral növekedésével rohamosan nő). Saját példánkból tudom viszont, hogy van olyan gyerek is, akinek létszükséglet a saját szoba. Mert ha nem biztosítjuk neki az egyedüllét lehetőségét, kezelhetetlen, és háromszor annyi a konfliktus itthon (testvéreivel, velünk) is, az iskolában is, mintha saját szobája lenne.
Tapasztalatból mondom, össze lehet ugyan rakni közös szobába másik gyerekkel, de nem éri meg. Nagyon nehézzé teszi a mindennapokat.
Lehet úgy gondolni, hogy egyrészt más is végigcsinálta már, és majd megedződik a gyerek is, meg a tesója is, akit folyton szekál, (nem azért, mert gonoszkodik, hanem mert idegileg fáradt, és pihenni szeretne, de más eszközök híján így fejezi ki, hogy valami nem jó), másrészt meg hogy ennyi a hely, ezzel kell beérni. De nem öröm ez senkinek.

Én arra jutottam, hogy előre nem tudom, milyen (tulajdonságú, jellemű) gyerekeket "kapok", de mindegy is, mert minden egyes gyereknek, aki megszületik, nemcsak az élethez van joga, hanem a privát szférájához is. Mert a két dolog (mármint az élet, és a privát szféra) egymástól nem elválasztható dolgok, a privát szféra az élet elválaszthatatlan része. S ha vállalok egy gyereket, vállalom annak lehetőségét is, hogy az a gyerek olyan lesz, mint Dóri (nagy privát szféra igénnyel), és én (is, meg Ő is) akkor érzem jól magam, ha biztosítom számára a megfelelő élet(minőség)et. Ez esetben ugye azt a pár négyzetmétert, ami a komfortérzetéhez szükséges.
S így nézve azért fontosak számomra az anyagiak, meg az előrelátás és a tervezés. Csakúgy, mint a négyzetméterek száma.

Nem túl régen, jó fél éve fogalmaztam meg és mondtam ki azt is, hogy a gyerekvállalás kérdésében is vannak határaink (hány gyerekre vagyok hitelesítve?). Anyagi, időbeni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Nekünk, illetve nekem legalábbis biztosan.
És azt hiszem, eljutottunk eddig a határig, mindenféle téren.
Nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, hogy jó lenne újra babázni, és abban is biztos vagyok, hogy ha minden óvintézkedés ellenére valaki jönni akarna, várnánk, de azt hiszem, már kicsit erőn felüli lenne. És még fokozottabban kerülne elő az a kérdéskör, amiről nem olyan rég már itt a blogon is írtam...

Elkezdődött

az új tanév.
Ma reggel megint 6.20-kor csörgött az óra, én félálomban felkeltem, és fogmosás közben azon gondolkodtam, hogy is csináltuk ezt tavaly? Mi volt a sorrend?

Előjöttek az emlékek, azért az öt tanévnyi iskolába indulós reggeli rutin jól bevésődik az emberbe. Ment minden, mint a karikacsapás. 7.10-kor minden gyerek megreggeliztetve, ünneplőbe öltöztetve, gondosan fésült frizurával ült az autóban. A csomagtartó megtelt iskolatáskákkal, tornazsákokkal, technika dobozokkal, rajzfelszereléssel, uzsonnás szatyrokkal, benti cipőkkel és ovis váltóruhákkal. Elindultunk.
A szokott helyen, a szokott időben beálltunk a dugóba, szokás szerint 10 perc alatt tettük meg a legrázósabb 200 m-es útszakaszt, és mikor kikanyarodtunk a főútra ott, ahol mindig is szoktunk, már kettesben csorogva is tudtunk haladni. Szokás szerint. 7.55-re értünk be az iskolába. Pont úgy, mint mindig.

Bár ez vitathatatlanul egy új tanév, minden a régi.
Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az épületek, ugyanazok a tanárok, és ugyanazok a gyerekek és a szülők is, akikkel pont akkor, pont ott és pont abban a szituációban találkoztunk ma reggel is, ahogy szoktunk.
Most úgy érzem, mintha nem is lett volna nyár. Mintha az a két és fél hónap kimaradt volna az életemből, és minden ott folytatódna, ahol június közepén abbahagytuk. A megszokás, a rutin nagy úr.

Gondolkodom

Először csak egy hozzászólást készültem írni egy blogbejegyzéshez, aztán valahogy mégis önálló bejegyzéssé érett. Mert kommentnek túl hosszú lenne, meg mert egyébként is olyan téma, ami nagyon sokszor előkerül mostanában: a gyerekvállalás és az anyagiak kapcsolata.

Én valahol a két véglet, vagyis a "nem kell házasság, gyerekről meg szó sem lehet, amíg nem leszek x éves, nem lesz y négyzetméteres lakásom, és z márkájú autóm", és a "szeretet mindent megold, semmi más nem számít" elvek között félúton érzem jól magam.

Én is albérletbe születtem, és később is amolyan átlagos anyagi körülmények között nőttem fel, egy 50 nm2-es panellakásban. 16 évesen lett külön szobám, hosszú évekig harcoltunk érte az öcsémmel, és emlékszem, mennyire örültünk, mikor végre megkaptuk. Volt autónk, és bár minden évben cukorrépát/paprikát/hagymát/kukoricát kapáltunk/szedtünk/pucoltunk/címereztünk érte, (már kisgyerekként is, iskola után...) minden évben elmentünk nyaralni is.
Voltam diákmunkás is, főiskolásként, mert Görögországba vágytam a barátnőmmel. (Igen, azzal, akivel múlt csütörtökön végre újra találkoztunk). És a fősulis bulikra szánt havi keretösszegem is jól behatárolható volt: az ösztöndíjam, ugye...
Szóval gondolom, (sőt, mi több, tudom), hogy a szüleim nem éltek nagy lábon. Annál is inkább tudom értékelni, hogy ennek ellenére nekem is, és az öcsémnek is segítettek az első lakáshoz jutásban (mind a ketten fizettük/fizetjük a részleteket, de az önrészt a szüleimtől kaptuk). Nem kacsalábon forgó palotáról van szó, hanem egy 28 nm2-es ici-pici garzonról, de akkor is lakás, ahol aludni, tanulni, élni lehet. Ide született annak idején Dóri.
És nem túl rózsás anyagi helyzetük ellenére taníttattak bennünket. Merthogy én a tandíjas időszakban jártam főiskolára, és a főiskola mellett elvégeztem még két két éves, keményen fizetős másik képzést is. A szüleim finanszírozták. És bár tudom, hogy nem elegánsan, a mellényzsebből fizették, és igenis volt néhány zsíroskenyeres hónapunk/évünk, tudom, és ők is tudják, hogy önerőből nem tudtam volna ezeket az iskolákat megcsinálni.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mi sem gondolkodtunk azon, mi legyen, mikor épp csak 23 évesen pozitív lett a terhességi teszt. Nem voltam még 24, mikor Dóri megszületett, abban a bizonyos 28 nm2-es lakásban laktunk, és nem volt autónk sem. Azóta már nem ott lakunk, autó is van a fenekünk alatt (nem egyterű, bár praktikussági szempontok miatt néha nem bánnám, ha az lenne), és született még két gyerekünk, de hiszek abban, hogy ha az a lakás nem az enyém, nehezebb lett volna. És talán nem tartanánk itt, ahol most.
Mert a hitel kifizetése után (ami amúgy pont annyi volt, mint akkoriban az albérleti díj) az a lakás a miénk lett, és el tudtuk adni. Ez lett az önrészünk egy nagyobb lakás vásárlásánál, és hitellel, persze, de lett újabb, nagyobb, szebb lakásunk.
De ha a szüleim nem adják az önrészt a legelső lakáshoz, akkor a törlesztőrészlet helyett albérletet fizetünk, és nem tudom, hogy sikerült volna az albérlet kifizetése után még annyit összespórolni, hogy abból egyszer csak önrész legyen...

Én azt hiszem, hogy nem mindegy, ki honnan indul, milyen családi háttérrel rendelkezik, és az eddig leírtak egészen biztosan nagyban meghatározzák azt, hogy én hogyan gondolkodok (ezért ez a hosszú bevezető...)
Egyáltalán nem gondolom, hogy a gyereknek az a jó, ha 200 ezer forintos babakocsiban tologatják, csupa-csupa márkás, vadi új ruhája van, mindent megkap, amit csak kiejt a száján, minden évben külföldön nyaral, és érettségi ajándékként legalábbis egy kocsikulcs dukál. Nászajándékba megy egy lakás mondjuk.

De abban azért hiszek, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel az életben. És akár tetszik, akár nem, ezeket az esélyeket a családi háttér és a körülmények nagyban meghatározzák.
Nem pici korban. Nagyjából iskolás korig, talán még az alsó tagozat végéig is működik a "szeretet a legfontosabb" elv. És persze utána is ez az alap, de már nem elég.
Mert lehet a gyereknek bármilyen jó hallása, ha nem tudok neki hangszert venni, és nem tudom finanszírozni a zeneiskolai órákat. A zeneiskolai oktatás nem ingyen van. A hangszer meg mégúgy sem.
Lehet kiváló labdaérzéke, ha nem tudom fizetni az edzéseket. Mert az edzések is pénzbe kerülnek.
Az iskolai nyelvoktatás (sajnos) nincs azon a szinten, hogy a gyereknek belátható időn belül (legalább a középiskola végére) nyelvvizsgája legyen. És a különórákat nekem kell finanszírozni.
Vagy ha mindezt nem nézzük, és elfogadjuk, hogy zenetanulás, edzés és nyelvtudás nélkül is lehet teljes életet élni, akkor is pénzbe kerül maga az iskola, a tanszerek, a könyvek, a ruhák, cipők is. És ezek biztosítása tényleg az alap...

Én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy gyereknek megadjuk a lehetőséget, hogy kihozza magából azt, ami benne van, meg kell neki mutatni a lehetséges irányokat. Ki kell próbálnia több dolgot, hogy rájöjjön, melyik az igazi, majd ha rátalált arra, ami tényleg neki való, azt finanszírozni kell.
Mert így kap lehetőséget az Életre. A minőségi életre. Arra, hogy a megélhetésért folytatott harcon túl is legyenek céljai, ismerje a lehetőségeit, és küzdeni tudjon értük.
Hogy értse és értékelje a múzeumokat, a kirándulásokat, a zenét, hogy az utazások célja ne feltétlenül és kizárólag az legyen, hogy lógathassa a lábát a tengerbe, és minél barnábban térjen haza, hagy irigykedjen a szomszéd, hanem érdekelje és elfogadja más népek kultúráját, megértse őket és esetleg a nyelvüket is.
Én szeretném, ha a gyerekeim nyitott szemmel járnának a világban, és abban hiszek, hogy ezt "mondva tanítani" nem lehet, a példa kell. Ha a gyerek ilyen közegben nő fel, ez lesz számára természetes.
Ehhez viszont pénz kell. Mert a színházjegy drága. Két személyre is. Háromra még drágább, négy, öt. stb. személyről már nem is beszélve. Az állatkerti belépő sem olcsó, a kiállításokon is fizetni kell, és a mozipénztárban, strandpénztárban ülő néniket is csak az érdekli, hogy ki tudod-e fizetni a belépőt, nem a gyerekek lelkivilága vagy fizikai/szellemi fejlődése, élményei.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az, aki egy adott városban/faluban nő fel, és lehetőségek híján (mert annyira azért nem lehetünk szemellenzősek, hogy azt gondoljuk, ő nem is vágyik többre) nem jut el sehová, a nyarakat a játszótéren tölti a ház előtt, vagy az árokparton a szomszéd gyerekekkel, és a Fellegvárat is csak osztálykiránduláson látta, az nem lehet jó ember. Az lehet. De hogy más élete lesz, mint annak, aki nem így nőtt fel, az egészen biztos.

Az anyagiak és a gyerekvállalás problémakörénél nem feltétlen arról van szó szerintem, hogy kap-e csecsemőként új ruhát meg babakocsit, és meg tudjuk-e (akarjuk-e!) venni a legújabb bakugánt vagy hercegnőcsodát. És még csak arról sem, hogy hány nm2-es lakásban nő fel a gyerek, és van-e autó a családban. (Bár közvetve azért ez is számít. Erről majd egy következő posztban).
Hanem pusztán arról, hogy ami a gyerekben eleve benne van, azt ki tudjuk-e hozni belőle. S ehhez a szeretet mellett pénz is kell. Minden gyerekre külön.

(A témával kapcsolatban nagyon bennem van még egy gondolatkör, a "hány gyereket vállaljunk" témája. Erről, illetve az előbb már jelzett négyzetméterproblémákról majd a következő posztban...).

Lassan visszazökkenünk

a normál kerékvágásba.

Kimostam-kivasaltam és helyére raktam az utolsó nyaralásból hazahozott legutolsó ruhadarabot is. Megvettünk mindent az iskolakezdésre, a tankönyvek is becsomagolva, táskában várják a szerda reggelt.
Mindenkinek lett farmere és pulóvere, így a ma reggeli hidegben sem kellett senkinek a szekrény előtt állva azt kiabálni, hogy "anyaaaaaa, mit vegyek fel?". (Bár néhány nadrág még felhajtásra vár, ez lesz a mai délután programja...).
És - legnagyobb örömömre - összejött a múlt csütörtöki vágyott találkozó is. Nem történt semmi extra, csak beszélgettünk, már amennyire ez 6 különböző korú, napirendű és igényű gyerek mellett lehetséges volt. Szoptatás, pelenkázás, illetve a legeldugottabb sarokból előbányászott vázából kiborított víz feltörlése közben, gyerek után futva, az udvaron nagy kalapáccsal mogyorót törőt felügyelve, leejtett pogácsás tányért még a földre esés előtt elkapva, sírást, nevetést, vagy egyszerűen csak a folyamatos gyerekzsivajt túlkiabálva. De akkor is nagyon jól esett. És ha minden jól megy, jövőre folytatjuk:)

Már 8 napja nem utaztunk sehová (kivéve egy diósdi és egy szandál-visszacserélős Campona-s kört), és végre kezdek lenyugodni.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy újra foglalkoztatni kezdett a munkába állás kérdése. Két hónap kihagyás után ma ismét postára adtam egy álláspályázatot. Marketinges ez is, mint az eddigi ötven. De a nyár folyamán csak erősödött az érzés, hogy nem ez az én utam, rossz irányban keresgélek.Úgyhogy most a pályázatokkal párhuzamosan iskolák, tanfolyamszervező cégek honlapjait böngészem, és várom az isteni szikrát. Azt a "megvan, ez kell nekem" érzést.
És közben persze intézem a német nyelvtanfolyamot is.

Tankönyv-arzenál

Beszereztük ma a tankönyveket.
Az egyik gyereknek délelőtt, 2 perc sorban állással. Itt az ingyenes tankönyvekért 9237 Ft-ot fizettem. De még így is jól jártam, mert a teljes ár közel 17 e Ft lett volna.
A másik gyerek délután jutott hozzá a könyveihez. Itt egy órát álltunk sorba, viszont a 11 e Ft-nyi tankönyvet tényleg ingyen kaptuk meg.
Nem is tudom, melyik verzió jobb.

Felcsillant a remény

Az orvoslátogatós kört lefutottuk, a leányzónak vírusos torokgyulladása van. Előreláthatólag három napos átfutási idővel. Tehát, ha minden jól megy, holnapra, de legkésőbb szerdára kutya baja sem lesz.

Telefonos egyeztetések után kiderítettük, hogy kettőnk részéről némi kompromisszumot igényel ugyan, de még a csütörtök is szóba jöhet, így a találkozó időpontját egyhangúlag módosítottuk.

Már csak abban kell reménykedni, hogy
- Lillának valóban vírusos a torokgyulladása, és csütörtökre tényleg meggyógyul,
- Dóri és Vince nem kapják el Lillától.
Ez utóbbitól kicsit azért tartok, de hátha szerencsénk lesz. Nagyon remélem.

Murphy nem alszik

Barátnők voltunk. Tulajdonképpen vagyunk is, de úgy, hogy mindhárman ott legyünk, 8 éve találkoztunk utoljára.
Azért tudunk egymásról, e-mailek, fényképek jönnek-mennek, és persze időnként találkozunk is, de a nagy hármas találka évekkel ezelőtt jött össze utoljára.

Most minden stimmelt: senki nincs külföldön, mindenki ráér, még nincs ovi, suli, tehát a gyerekeket is tudjuk vinni. Másfél hónapja tervezzük-szervezzük a holnapi napot. Hogy összejövünk hárman, sok-sok (szám szerint hat) gyerekünkkel.

És most minden borulni látszik.
Lilla tegnap este óta lázas. 39.1-ről indultunk, éjszaka 38.6-ig letornáztam, de reggel megint 38.1-et mértünk.
Azt mondja, nem fáj semmi. Csak a torka néha.

Nem merek nekiindulni a holnapi napnak. Mert igaz, hogy a hat gyerekből három az enyém, de másik három nem. És abból a háromból kettő még nagyon pici: 3, és 10 hónapos.
Nem akarom őket megfertőzni.
De akkor is menni akarok! Azt a két pici lányt még nem is láttam élőben, és az anyukájukkal is nagyon szeretnék találkozni!!!
Nem találom a megoldást:(.

Hmmm

Hogy is volt ez?
Először még mindegy volt, csak mese legyen.
Aztán jöttek a hercegnők. Csipkerózsika és Ariel vitte a prímet, de valahol a kedvencek kosarának mélyén elfért még Hófehérke is. Hamupipőke nem, vele valahogy (már akkor sem) tudott azonosulni. A hercegekről szó sem esett, teljes mértékben figyelmen kívül hagyta őket.
A hercegnőket Barbi követte. Minél csinosabb ruhákban, minél csajosabban öltöztetve - ennyi volt a lényeg.
Majd egyszer csak úgy döntött, ezek kislányos dolgok. És a Witch az igazi. Öt lány. Will, Irma, Taranee, Cornelia és Hay Lin ugyan elég hajmeresztően néznek ki, és számomra elég hajmeresztő dolgokat is művelnek, de mit tehetek, ha a csapból is ők folynak?
A Witch-es korszak már rég a múlté, jött Hannah Montana, - aki egyébként Miley Cyrus - és mindent vitt. Lassan egy éve része mindennapjainknak, de mostanában visszacsúszott az előkelő második helyre.
És hogy ki viszi a prímet?
Justin Bieber. Aki már 16 éves, nagyon jól énekel, és ami a legfontosabb, nagyon jól néz ki.

Hogy mi ezzel a baj? Tulajdonképpen semmi. Csak szoknom kell még a gondolatot, hogy Dóri életében megjelent az első férfi fiú. S amennyire eddig utált minden fiús dolgot, és nem volt hajlandó tudomást venni a férfiak létezéséről sem, ez mindenképpen figyelemre méltó. Valami azt súgja, mostantól jobb, ha figyelek.

Én soha nem akarok meghalni

Vincét az utóbbi időben nagyon foglalkoztatja a halál kérdése, napi szinten előkerül a téma nálunk. Nagyjából mindig ugyanazok a kérdések hangzanak el, gyakorlatilag kötött sorrendben:
- Anya, mi lesz azzal, aki meghal?
- Aki meghal, azt eltemetik.
- A temetőbe?
- Igen, ásnak egy gödröt, és abba fektetik bele azt, aki meghalt.
- És aki meghalt, az örökké halott marad?
- Igen. (Részemről inkább egy nagy kérdőjel, de képtelen vagyok egy négy éves szintjén érthetően elmagyarázni, hogy magam sem tudom, de inkább nem, mint igen, így maradok az egy szavas válaszoknál.)
- Én nem akarok sohase meghalni.
- Te nagyon sokára fogsz még meghalni, azok halnak meg, akik öregek, vagy betegek.
- Én gyerek vagyok, és egészséges, akkor én nem halok meg?
- Nem, most biztosan nem, csak majd akkor, ha öreg leszel, és beteg.
- De én soha nem akarok meghalni...

És innen végtelenített szalagként fut a beszélgetés tovább.

Kicsit értetlenül állok a dolog előtt. Egyrészt a lányokat soha nem érdekelte ez a téma, főleg nem ilyen mélységben és ilyen gyakorisággal.
Másrészt meg nem tudom, mit mondjak. Ateista, és abszolút racionális szülők gyerekeként engem arra tanítottak, hogy aki meghalt, az örökké halott marad. Hogy nincs túlvilág, és nincs újjászületés, és nincs reinkarnáció, lélekvándorlás és semmi hasonló.
Bennem mégis egyre inkább motoszkál az a gondolat, hogy a lét egy körforgás, és messze nem a mostani fogantatásunkkal/születésünkkel kezdődött az életünk, és korántsem a majdani halálunkkal ér majd véget.
De ezeket a bennem formálódó gondolatokat még csak magamban "dédelgetem", kimondani nem szoktam. Főleg nem négyévesek számára is érthető szinten és nyelvezettel. Úgyhogy igazából nem tudom, mit is válaszoljak az ominózus kérdésre.

Ui: azóta újabb kérdéssel bővült a lista, nevezetesen:
- Anya, és aki meghalt, az hogy meg pisilni???

Iskola - másképp

Ma bementem a Katedrába, és kértem tájékoztató anyagot a szeptemberben induló német kezdő nyelvtanfolyamokról. Azt hiszem, belevágok.
Régóta tervezgetem már, de mindig úgy döntöttem,. felesleges. Még mindig bennem van, hogy jobban járnék, ha az angollal foglalkoznék inkább, de azt nem élvezem. A németet viszont igen, és - az oroszhoz hasonlóan - sokkal inkább ragad rám.
Nincs különösebb célom az egésszel, pusztán saját örömömre csinálom. És ez nagyon jó érzés.

Nyárutó

Egy hónapig nem jutottam gép elé, és most nehéz folytatni/újrakezdeni.

Az elmúlt egy hónapot meg sem kísérlem leírni. Mindent összevéve alig három hét alatt leutaztunk nagyjából 4 ezer km-t, voltunk délen, és tőlünk jóval északabbra is, nyaraltunk gyerekekkel és gyerekek nélkül is.
És amennyire pihentető volt az utazós rész, annyira fárasztó az előtte, közben  és utána lévő folyamatos csomagolás.

Mostanra számunkra nagyjából véget ért az idei nyár. Megkezdődött a "nagy iskolakezdési projekt", melynek keretében tegnap és ma a boltokat jártuk. Két nap alatt sikerült a listára felírt dolgok felét beszerezni. Igaz, a küldetés nehezebbik felét teljesítettük (oviba és suliba járós és ünneplős ruhák, kinti, benti, ünneplős és tornacipők, iskolatáskák, tornazsákok). A füzetek, írószerek beszerzése még hátra van, de az ehhez képest már gyerekjáték és igazi felüdülés lesz.

Aztán persze megyünk még a tankönyvekért, két iskolába, (remélhetőleg) két különböző időpontban, befizetjük a szeptemberi ebédpénzt is (várhatóan egy harmadik időpontban), aztán becsomagolunk két garnitúra tankönyvet és füzetet. S ha mindezzel készen vagyunk, már semmi más dolgunk nem lesz, mint kisimultan, pihenten várni a szeptember elsejét.

Teljes a létszám

Dóri hazaérkezett, végre ismét öt terítéket teszek az asztalra.

Ennek örömére el is megyünk gyorsan nyaralni. Így együtt, mindannyian.

Rohannék

A lányomért a táborba, mert sírva hívott fel, hogy egyedül érzi magát, és haza akar jönni. És őt senki nem szereti, és nem talál barátokat, és...
Percekig zokogott a telefonban.

Beszéltettem, elmondta minden sérelmét, majd megnyugodott, és további húsz percen keresztül mesélt az élményeiről, az edzésekről, a Balatonról, a bobozásról, a kajákról, a programokról. És arról, hogy hány új koreográfiát tanultak, és hogy aki nem megy táborba, az gyakorlatilag kiesik a csapatból, mert esélye sem lesz behozni a lemaradást. És hogy az edző megdicsérte.

Az én szívem meg kettéhasadni készül. Egyfelől azonnal indulnék, és hazahoznám, hisz nem érzi jól magát. Biztosan nem, ha sírva telefonál.
Másfelől meg, ha táncolni akar, maradnia kell. Ő is tudja, én is tudom. És azt is tudom (és Ő is bevallotta, rögtön a sírás után), hogy néha Ő is hülye, és nem könnyű vele jóban lenni. Tényleg nem.

És bár rohannék, azt hiszem, mégis maradok. Mert nem oldhatok meg mindent helyette. A saját csatáit neki kell megvívnia, nem lehetek mindig mellette.
Hja, hát (majdnem) felnőttnek lenni nehéz. Anyának lenni meg még nehezebb.

(Nem mellesleg a sírásnál jobban aggaszt, hogy a gyerek elmondása alapján kezdődő húgyúti fertőzése van. Egyelőre nem tűnik vészesnek, de figyelni kellene rá. Az edzővel nem akar beszélni, és azt sem akarja, hogy én felhívjam. Valamit mégis tenni kellene. Még gondolkodom a jó megoldáson).

Családi "Ki mit tud"

Vince napok óta órákig ül az ülőgarnitúrán, gitárral (egészen pontosan az általa gitárnak hívott ukulelével) a kezében, és gitározik. Mi pedig énekelünk. Hol egyesével, hol párban (változó tagokkal), hol mindannyian, együtt. Mindig ugyanazt:

"Gyermekkorom régi szemétdombja,
Ott, ahol az út elágazott,
Nyáron hamvas porréteggel vonva,
Télen fehér hóval borított"

Aztán jön a megunhatatlan refrén:

"Ilyenkor pajtás, dimbes-dombos szemétdombon kapirgálni jó..."

És ha véget ér a dal, újrakezdjük, egymás után 100x. Ha már nagyon megunjuk, és a kórus úgy dönt, ma már nem dalol tovább, Vince odakönyörgi magát a számítógéphez, elindítjuk neki az ominózus mesét, és a gyerek teljes koncentrációval figyel. Gondolom, ilyenkor tanulmányozza az általa még nem egészen pontosan játszott dallam megfelelő hangjait...

Alliteráció

Lilla nemrég tanulta, és nagyon tetszik neki. Időnként eszébe jut, és alliteráló mondatokat alkot.
Az éjszaka - vagy inkább nagyon korán reggel - kínomban nekem is csupa h betűs szavak jutottak eszembe. Úgymint:
Hajnal-hascsikarás-hányás-hasmenés-(ágynemű)húzás és persze húdebüdös és hogyaza...

Valami vírusunk lehet. Vasárnap éjjel az én gyomrom fájt, hétfő este Lilla panaszkodott hasfájásra és hányingerre, aztán keddre virradóra Vince produkálta a fentieket. L. még jól van. Dóri szerencsére még táborban, ő talán megússza.

Félidős tapasztalatok

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen (bár nem hiszem...), de én a nyári szünet első napján mindig kiszámolom, hány napos a szünet, és aztán időnként utánaszámolok, hogy mennyi telt el, és mennyi van még hátra.
Persze a lányok is lelkesen számolnak, és együtt követjük az eltelt/hátra lévő napok számolását is. Csak ellenkező előjellel...
Nagyjából a szünet felénél tartunk, még 44 nap van hátra. A maival együtt persze, hisz a mai nap is számít, még dél sincs...
A szünet első fele a gyerekek számára tartalmasan, számomra viszonylag gyorsan és konfliktusmentesen telt, a múlt héten viszont eléggé lefáradtam.

Eddig úgy gondoltam, az a legnehezebb, ha mindhárom gyerek itthon van. És ha netán csak kettő van itthon, az felüdülés, ha meg csak egy, az felér egy wellness hétvégével.
Na, ez az elméletem megdőlni látszik.
Múlt héten Lilla táborban volt, hétfőn ment, vasárnap este jött. Öt napig két gyerekem volt. Eleinte úgy tűnt, ketten kevesebbet vitatkoznak, mint hárman szoktak, és ez jó. Két nap nyugi után azonban Vince rájött, hogy ha Dóri nem játszik vele, engem kell nyaggatni. És így is tett... Nagyjából percenként hangzott el az "Anyaaaaaaaaaaa" kezdetű mondat, és estére már menekülni készültem. Vagy sikítani. Esetleg sikítva menekülni.
Szombat reggel aztán Dóri is elment, így hétvégén egy gyerekesek lettünk. Hát mit mondjak: gyorsan megállapítottuk, hogy az a legjobb, ha hárman vannak.
Tegnap este aztán hazaért Lilla. Azóta egy fokkal szabadabb vagyok, de még azért van egy kis hiányérzetem. Éljen a három gyerekes lét!

Ha nem, hát nem

Kezemben a telefon, időpontot akarok kérni a fodrászhoz.

- Dóri, kérek időpontot a fodrászhoz, jössz?
(Dóri ül az íróasztalánál, elmélyülten ír vagy rajzol valamit. Fel sem néz.) 
 - Daueroltathatok?
- ??? (Részemről döbbent csend, leginkább szóhoz sem jutok hirtelen)
(Dóri hátranéz, és mintha csak azt kérdezné, hogy mikor vacsorázunk, teljesen természetes hangsúllyal újra megkérdezi):
- Daueroltathatok?
- Nem.
- Akkor nem megyek. (és mintha mindössze annyit válaszoltam volna, hogy a vacsora sonkás szendvics lesz, visszafordult az asztalához, és rajzolt tovább).

Én meg, mintha mi sem történt volna, felhívtam a fodrászt, és kértem magamnak időpontot. Így játszunk mi...  

Legkisebbnek lenni jó

Időnként úgy érzem, Vincére van a legkevesebb időm/energiám. És ez fajlagosan biztosan így is van, a két nővére sokkal több egyéni, csak neki szóló figyelmet, csak és kizárólag rá fordított időt kapott, mint Ő.
De úgy tűnik, legkisebbnek lenni jó. Mert Vince kiegyensúlyozott, jókedvű, és egyre gyakrabban lep meg olyan ismeretekkel és tudással, amit én még nem feltételeztem róla. Hogy esetleg a lányok is tudták már mindezt ennyi idősen, az természetes, hiszen egyrészt ők ekkor már nagylányok voltak - a szememben is. Vince meg - bármennyi idős is - kicsi marad. Hisz ő a legkisebb.
Másrészt meg nem lepett meg, hogy mit tudnak és mit nem, mert mindazt, amit tudtak, én tanítottam meg nekik.

Vincével ez máshogy alakult. Sok mindent nem én tanítottam meg vele, mégis tudja:

• simán, gondolkodás és tévesztés nélkül megmutatja a jobb és a bal kezét, lábát, fülét, és szóbeli utasításra kanyarodik a megfelelő irányba,
•  biztosan elszámol 20-ig, és húsz alatti számokhoz hozzáad 1-et
• ismeri és követi a szabályokat, és meglepően jól játszik olyan társasjátékokat, mint a bevásárlós játék, memória (ebben engem is simán megver, pedig nem direkt játszom rosszul), dominó, Hali-gali, Blokus, és a nagy kedvence, az autós játék,
• kezeli a számítógépet, önállóan elindítja az új mesét a youtube-on, bezárja a nyitva lévő böngészőablakot, ha végzett, és teljesen pontosan irányítja és kezeli az egeret,
• olvasni akar. Ezt persze nem tud, és remélem, nem is tanulja meg, csak majd az iskolában, de nagyon érdekli a téma.

Csend

Fura ez a nagy csend. Az unokatesóval kibővített, négy gyerekes hétköznapok után már a három gyerekes lét is felüdülés lett volna, de Lilla ma táborozni indult, így mindössze két gyerek van itthon. És olyan béke és nyugalom, amiről tegnap még álmodni sem mertünk.
De béke ide, nyugalom oda, azért hiányérzetem van. Már most.
Meglepő módon Dóri is hasonlóan érez. És ami még meglepőbb: ezt el is mondta. 
Ez a vallomás mosolygóssá tette a délelőttömet.

Pozitív megerősítés

Időnként úgy érzem, hogy másoknak könnyebb. Könnyebben elérik a céljaikat. Mert hangosabbak, rámenősebbek, feltűnőbbek. S ilyenkor fontolgatom, hogy változnom kellene.
Aztán mindig rádöbbenek, hogy nem tudok kibújni a saját bőrömből. Vagyok, amilyen vagyok, és ha máshogy viselkednék, az természetellenesnek hatna. Nekem is, és a másik fél számára is.
 
Sokszor bebizonyosodott már, hogy némi kitartással és türelemmel csendesen is célt lehet érni. Hisz ha valamit nagyon akartam, valamiért nagyon küzdöttem, - és a megvalósítás csak rajtam állt -, az szinte mindig sikerült.
Talán most is fog. A jelek legalábbis biztatóak. És én bizakodom.

Vallomás

Eddig csak olvastam róla, hogy van ilyen. És jót mosolyogtam rajta. Nem fölényesen, inkább kívülállóként.
De most, hogy a saját fiam szájából hallottam az "anya, én szerelmes vagyok beléd, és te leszel majd a feleségem" mondatot, azért más megvilágításba kerültek a dolgok.
Mondtam neki, hogy én is nagyon szeretem, de már férjhez mentem, és nem készülök újra házasodni, meg amúgy is... de akkor is melengeti a szívem ez a mondat.
Annyira jó, hogy van egy fiam is!

Amikor a kör bezárul

Ideges vagyok. Vagy inkább feszült és rosszkedvű.

Mert már három hónapja munkát keresek, és semmi eredmény. Nem is igazán a visszautasításokkal van baj, hanem velem. Azt hiszem, ahhoz, hogy találjak valamit, először magamban kellene rendet tenni, és eldönteni végre, hogy mit akarok. S ha végre magabiztos lennék, az sugározna rólam, s kapkodnának utánam a cégek. (Vagy nem...).

Bár fura dolog ez, mert tudom én, hogy mit akarok. S épp ez a baj: hogy olyat akarok, ami nincs. Vagy legalábbis nagyon ritka: részmunkaidőt, itt, a közelben.
De mivel ez nincs, kénytelen vagyok kompromisszumokat kötni, és olyan állásokat is megpályázni, amit úgy igazán nem is akarok. S ezt nem csak én tudom, de valószínűleg a másik fél is érzi.
Nem kellene ilyen állásokat megpályázni. De ha ezeket nem pályázom meg, akkor semmit nem pályázok meg, mert más viszont nincs. S akkor úgy tűnne, nem is keresek munkát. Pedig keresek. Tényleg. Csak szeretnék a leendő munkám mellett is normális ember, és nem utolsó sorban anya maradni.
Futom hát a borítékoltan sikertelen köröket, s hiába tudom, hogy a visszautasítás nem nekem (mint embernek) szól, azért mégis rossz érzés, hogy sehová sem kellek.
Ördögi kör, s nem látom a menekülő útvonalat. Fogalmam sincs, mi lesz a megoldás.