Rohannék

A lányomért a táborba, mert sírva hívott fel, hogy egyedül érzi magát, és haza akar jönni. És őt senki nem szereti, és nem talál barátokat, és...
Percekig zokogott a telefonban.

Beszéltettem, elmondta minden sérelmét, majd megnyugodott, és további húsz percen keresztül mesélt az élményeiről, az edzésekről, a Balatonról, a bobozásról, a kajákról, a programokról. És arról, hogy hány új koreográfiát tanultak, és hogy aki nem megy táborba, az gyakorlatilag kiesik a csapatból, mert esélye sem lesz behozni a lemaradást. És hogy az edző megdicsérte.

Az én szívem meg kettéhasadni készül. Egyfelől azonnal indulnék, és hazahoznám, hisz nem érzi jól magát. Biztosan nem, ha sírva telefonál.
Másfelől meg, ha táncolni akar, maradnia kell. Ő is tudja, én is tudom. És azt is tudom (és Ő is bevallotta, rögtön a sírás után), hogy néha Ő is hülye, és nem könnyű vele jóban lenni. Tényleg nem.

És bár rohannék, azt hiszem, mégis maradok. Mert nem oldhatok meg mindent helyette. A saját csatáit neki kell megvívnia, nem lehetek mindig mellette.
Hja, hát (majdnem) felnőttnek lenni nehéz. Anyának lenni meg még nehezebb.

(Nem mellesleg a sírásnál jobban aggaszt, hogy a gyerek elmondása alapján kezdődő húgyúti fertőzése van. Egyelőre nem tűnik vészesnek, de figyelni kellene rá. Az edzővel nem akar beszélni, és azt sem akarja, hogy én felhívjam. Valamit mégis tenni kellene. Még gondolkodom a jó megoldáson).