Anyák napja

Felsőben már nem tartanak, a gimiben szintén nincs, úgyhogy idén már csak egy anyák napi ünnepségre voltam hivatalos. Ráadásul az utolsó óvodai anyák napjára. 

Aranyosak voltak. Volt, aki izgult, volt, aki teljesen elemében volt, hogy szerepelhet, de végül mindenki elmondta a versét, tudta a mesejátékban a szerepét, és elénekelte a dalokat.

Az ünnepség végén meghatottan szorítottam magamhoz az én (már nem is olyan) kicsi fiamat, és könnyek nélkül ugyan, de kicsit elsirattam magamban az óvodás éveket. Hónap végén ballagás, s mire a nyári szünetet - és a nyári gyerekfelvigyázást - övező komoly logisztikai munkából magamhoz térek, már mindhárom gyermekem iskolás lesz. Annyira erősen él bennem a "kisgyermekes szülőség", hogy hiába tudom, mégis mindig meglep, hogy tulajdonképpen már nincs is kis gyermekem.

Április közepén beírattam Vincét iskolába. Mások véleményére hagyatkozva választottam tanító nénit. Bízom benne, jól. Mint ahogy abban is, hogy sikerül hozzá bekerülni.

Nagy elvárásaim nincsenek az alsó tagozattal kapcsolatban: a cél mindössze annyi, hogy a gyerek biztosan tudjon írni, olvasni és számolni, és nagyon örülnék annak, ha nem utáltatnák meg vele az iskolát és a tanulást legkésőbb a második osztály végére. Azt a tananyagmennyiséget, amit alsóban el kell sajátítani, szerintem bármelyik átlagos képességű gyerek két év alatt simán megtanulná, de a területi alapon szerveződő, teljesen vegyes képességű és hátterű gyerekanyagból álló általános iskolai osztályoknak köszönhetően nem tudnak az előírtnál gyorsabban haladni. Szóval a két éves anyag megtanulására úgyis lesz négy évük. A területi elv miatt maguk között az iskolák között sincs túl nagy különbség, (mármint a sima, mezei, állami általános iskolák között, a Waldorf és társai más kategóriát képeznek), szóval a közeli, körzetes iskola pont ugyanolyan jó lesz nekünk, mint a környéken bármelyik másik.

Egyetlen lényeges tényező számomra a tanítónéni személye. Egy hat éves még kicsi. Épp, hogy kikerült az oviból, az óvónéni védő szárnyai alól. Ő még személyhez kötődik, neki még igenis fontos, hogy kedves, aranyos, a gyerekekhez értő és azokat szerető tanító nénije legyen. A tanítónéni-választás joga az egyetlen, amihez ragaszkodom, méghozzá foggal-körömmel, mert az alsó tagozat sikere - tapasztalataim szerint -  mindössze ezen múlik.

(A felső tagozat már nehezebb dió, de Dóri lassan már túl van rajta. Lilla nemes egyszerűséggel kihagyta ezt a fázist, Vincével meg még nagyon messze a választás ideje.)

Szülinapi gondolatok

Míg mi a világot jártuk, Dóri 13 éves lett.

Azóta is barátkozom a dologgal, ha valaki megkérdezi, hány éves, még sokszor 12-t mondok...

Ma lebetegedett, korábban hazajött a suliból. Valószínűleg tényleg nincs jól, mert mikor én hazaértem, épp aludt. Bementem szobájába, álltam egy kicsit az ágya mellett, és csak néztem, néztem az alvó lányomat. S közben azon gondolkodtam, hogy alig ismerem.

Mert az a kisgyerek, akit én dédelgettem, etettem, altattam, öltöztettem, ülni, járni, köszönni, aztán írni, olvasni tanítottam, már alig-alig létezik. Dóri ágyában egy titokzatos ismeretlen fekszik, aki valahogy mégis nagyon-nagyon ismerős. Kicsit olyan érzés, mint amikor egy könyv még olvasatlan, második kötetét tartja az ember a kezében: a főszereplő ismerős, megvan a kapcsolat a múlttal, az előző kötettel, de mégis érezzük, hogy tudjuk, hogy új fejezet kezdődik, változások, új kalandok várnak.

Szeretem ezt az érzést, ezt a jóleső várakozást, izgalmat.

Mióta hazajöttünk, nagyon sokszor rácsodálkozom. Azt hiszem, neki is, és nekem is jót tett az egy hónap távollét: a fizikai távolság ellenére - vagy épp annak köszönhetően - sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Mostanában kívülről látom őt: csodálkozva, némi meghatottsággal, egy kis büszkeséggel és nagy örömmel nézem, ahogy változik, fejlődik. Kicsit úgy érzem, mintha újra születne, és bizonyos értelemben ez tényleg így is van: lassan, nagyon lassan, de tagadhatatlanul felnőtt lesz ebből  a kicsi lányból.

Az iskola-témától is távolabb kerültem: valamiféle megnyugvás és bizonyosság él bennem azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy okos, ügyes, és hiszem, hogy vannak, lesznek céljai, és el is éri őket. A hétvégén át is néztük az ellenőrzőjét, és bár nagyon sok tárgyból áll kétes jegyre, ha kicsit odafigyel, még nagyon jó bizonyítványa is lehet. Angolból tegnap versenyen volt, nyár elején nyelvvizsgázni megy. Kitartóan táncol, a hétvégén is aranyérmesek lettek a területi versenyen. Büszke és boldog, madarat lehet vele fogatni. Csakúgy, mint velem.

Egyfelől már, másfelől meg még csak tizenhárom éves. Most nyílik ki előtte a világ, és én nagyon szeretném neki biztosítani azt a szilárd alapot és azt a támogató hátteret, amire támaszkodva felfedező útra indulhat, és megtalálhatja önmagát.

Boldog születésnapot, kicsi lány!

Vince számol

Jövő szombaton játszóház lesz a suliban, ott lehet majd megismerni a leendő elsős tanító néniket.

Azt hiszem, jól meg kell néznem, kit választunk...

Az, hogy 180-ig stabilan számol, régóta tudjuk. Lehet, hogy tovább is, még nem próbálta. Kettesével elszámol 20-ig, úgy is, hogy nullával kezdjük, úgy is, hogy egytől indulunk. Visszafelé simán nulláig, bárhonnan kezdve.

10-esével is megy neki 100-ig, illetve 100-tól visszafelé is.

Minden nap meglep valami újjal. Tegnap például hozott nekem egy újságot, amiben a következő szám szerepelt: 1 000 000. A kicsi közölte, hogy anya, nézd, ez egy millió. Szóhoz sem jutottam. Kérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, múltkor látta apával a Maradj talpon-t, és ott valaki nyert 1 millió forintot. És megjegyezte.

Ma meg kiszálltam a péknél a kocsiból. Egy hirdetőtábla mellett álltunk, amin egy csomó szám szerepelt. Kb. 3 perc volt az egész. Mikor visszaültem a kocsiba, Vince megkérdezte, hogy anya, 40+40+18+18 az 108 ? Majdnem annyi. 8-at nem adott hozzá, de akkor is: fejben négy kétjegyű számot 6 évesen így összeadni azért szép teljesítmény. Volt itt 10-es, sőt, 100-as átlépés is...

Jó lenne valami matematikai beállítottságú tanítónénit találni. Olyat, akit nem zavar, hogy Vince többet tud, mint majd elsőben kellene, és nem visszafogja, hanem kihasználja a gyerek tudásvágyát. A gyakorlatban tapasztalom, hogy fontos addig tanítani őket, amíg hagyják...

Mit rontottam el?

Nem tanul. Akkor sem, ha szépen kérem. Akkor sem, ha csúnyán. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha büntetést kap, és akkor sem, ha egyáltalán szóba sem hozom az iskolát és a tanulást.

Arra azért figyel, hogy a négyes(t alulról verő) szintet azért hozza, de ennél többre egyszerűen nem hajlandó.

Nem tudom, mit csináljak. Ha az embert az agyvérzés réme fenyegetheti 37 éves kora táján, akkor nekem jó esélyeim vannak. De ha netán agyvérzést mégsem kapnék, egy jó kis vérnyomásemelő kúra minden nap kijut.

Nem tudom, mi a jobb: élni és élni hagyni elven békén hagyni a gyereket, nem frusztrálni a tanulással kapcsolatos kérdésekkel és elvárásokkal, szó nélkül elviselni, - mit elviselni: beletörődni, elfogadni - hogy a gyerek, bár sokkal többre képes, ennyit hoz ki magából. És időnként elmondani neki, hogy a nem tanulás is egy döntés. Egy olyan döntés, aminek később következményei lesznek.

Vagy noszogatni, kérni, ha kell, kiabálni és veszekedni, és némi idegeskedés rossz hangulat árán egy fokkal jobb - de messze nem a szerintem elvárható - eredményeket kicsikarni.

Szeretném, ha gimibe menne, mert a képességei alapján oda való. És mert bízom abban, hogy egyszer csak megjön az esze, és akkor legyen még előre vezető út, bármi érdekli is, bármilyen irányban indulna is tovább.

Közben pedig félek. Attól, hogy mi lesz, ha a gimiben sem tanul. Mit kezd majd magával egy érettségivel?

Vasárnap 13 éves lesz. Vajon ez már a kamaszkor, vagy ne örüljek, lesz még ennél is nehezebb?

Áll a bál

Merthogy itt a farsang.

A Lilláé múlt pénteken volt, az első felvonáson tehát már túl vagyunk. Két hétig gondolkodott, hogy mi legyen, mert kutya, cica, nyuszi és egyéb állat már nem akar lenni, ahhoz már túl nagy. A királynőről, hercegnőről ne is beszéljünk. Ő tulajdonképpen már nem akar semminek beöltözni, viszont a farsangra menni akar, mert az jó buli. A bökkenő az, hogy belépés csak jelmezben... Szóval beöltözni muszáj, de olyan legyen a jelmez, hogy könnyen levehesse, és utána normális ruhában bulizhasson. Természetesen én kaptam a nemes feladatot, hogy kitaláljam, mi legyen, és meg is valósítsam az ötletet.

Néhány nap gondolkodás után jött egy sugallat: legyen ő az Ismétlés, a Tudás anyja. Egyszerű: kinyomtattam jó nagy betűkkel, hogy ismétlés, négy példányban (hasára, hátára, lábára, karjára) rátűztem a gyerek ruhájára, ezzel ő az ismétlés. Előkerestem egy babát, mondtam, kapja a karjába, a baba hasára és hátára rávarrtam egy-egy Tudás feliratot. Mondtam, ezzel nyugodtan végigsétálhat a színpadon, elmondja, hogy ő Ismétlés, a Tudás anyja, majd szépen leszedi magáról a biztosítótűvel felerősített cetliket, elrakja a babát, és már bulizhat is.

Na, mi lett a vége? Nyomtattam, tűztem, varrtam, majd a gyermek a farsangról hazatérve közölte, hogy lámapláza volt, úgyhogy nem vonult fel, tulajdonképpen felesleges volt a jelmez. Éljen.

A második felvonás e hét pénteken következik: Vince farsangol. Ő már hónapok óta tudja, hogy kalóz lesz. Remek: farmer van, póló van, kendőt szerzünk valamelyik lánytól, a fejére kötjük, kard, kampós kéz, fél szemet takaró szemellenző előkerítve, tehát kész a jelmez.

Múlt héten a gyerek közölte, hogy a kalóz mégsem jó, inkább múmia lesz. Vettem egy nagy levegőt, majd rábólintottam az ötletre. Tekintve, hogy két teljes napig tartotta magát a fenti elképzelés, előkerítettem a háztartásban található összes géztekercset. Ezzel szándékoztam péntek reggel körbetekerni a fiamat... Mire mindennel készen lettem, a gyermek közölte, hogy azt hiszi, inkább mégis szellem lesz, mert az milyen buli már: csak egy lepedőt kell a fejére dobni, a szeménél kivágni, és kész is. Még van két napunk, kíváncsian várom, péntek reggel mivé kell végül varázsolnom.

És hogy minden tökéletes legyen, jövő pénteken Dóri szolgáltatja a harmadik felvonást. Ő már régóta tudja, hogy a jelmezével semmi gond nem lesz: ő lesz a szórakozás. Merthogy pont 24-en vannak az osztályban, és az osztályfőnök kitalálta, hogy ők lesznek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 8 gyerek munkásruhában lesz, 8 pizsamában, 8 pedig bulizós szerelésben. Nem nehéz kitalálni, Dóri mit választott... Az osztályfőnök állítólag engedélyezte a diszkrét sminket is, így aztán végképp nem volt kérdés, hogy az én lassan nővé érő legnagyobb gyerekem melyik 8-as csoportot erősíti majd. 

A gond nála csak annyi, hogy a farsang időpontjára esik a következő verseny előtti utolsó edzése, amin egyszerűen muszáj részt venni, mert pont ezen a versenyen lép majd fel először az új formációval. Tehát én a farsang félidejére álljak oda autóval a suli bejárata elé, ő kirohan, a kocsiban igyekszik majd megszabadulni a korábban gondosan felkent sminkrétegtől, és mire eljutunk az edzés színhelyére, ő már készen is áll a táncra.

Csak hogy az Ő farsangi bulijából nehogy kimaradjak...

(Csak halkan jegyezem meg, hogy egy kicsit várom már azt az időszakot, mikor a jelmezkitalálás és -készítés örömeiből már nem kell kivenni a részem.)

Születésnap

A születésnapokat mindig nosztalgikus hangulatban töltöm.

Általában a napnak csak arra a részére emlékszem tisztán, amikor már tudtam, hogy szülni fogok. Onnan kezdve viszont elég élesen, képszerűen megmaradt bennem minden.

Vincével csak este fél 7 tájban derült ki, hogy hamarosan kezemben tarthatom, így a nap nagyobbik része feledésbe merült már. Az biztos, hogy 5-re mentem CTG-re, ami teljesen rendben volt. A gondok a vérnyomásmérést követően kezdődtek. Megmérték, majd hitetlenkedett egy sort a nővérke, és megmérte újra. Majd közölte, hogy üljek csak tovább, ne készüljek haza, hívja a doktor urat. Némi telefonbeszélgetést követően kaptam egy jó erős vérnyomáscsökkentőt, nyelvem alá tettem, és kiültettek fél órára a rendelő elé. Emlékszem, először ekkor merült fel bennem komolyabban, hogy én innen már csak gyerekkel megyek majd haza... Fel is hívtam L.-t, hogy úgy készüljön, hogy én valószínűleg itt éjszakázom. Készítse fel a lányokat is.

Fél óra múlva újra újabb vérnyomásmérés. Az akkor már hetek óta rendszeresen szedett vérnyomáscsökkentők és a lórúgásnyi mennyiségű egyszeri adag ellenére is alig csökkent a vérnyomásom, még mindig 160/110 volt. Kérdezték, van-e kórházi cuccom. Mondtam, hogy van, lent az autóban. Leküldtek érte. Kaptam egy ágyat, átöltöztem, közben kétszer vérnyomást mértek, hátha alakult valamit. Változott, de korántsem lefelé.

Fél 7-kor a dokim megvizsgált, majd közölte, szülünk. Őszintén szólva örültem. Már két nappal túl voltunk a kiírt időponton, és valahogy fel sem merült bennem a császár lehetősége. Mondtam neki, hogy részemről rendben, indíthatja. Emlékszem, hogy rám nézett, volt pár másodperc csend, majd annyit mondott, hogy a negyedik gyerekem megszülethet majd simán, de ez most császár lesz.

Megijedtem. Ez a verzió nem szerepelt az elképzeléseim között. A lányokkal is szedtem a vérnyomáscsökkentőt, Dórival is volt egy enyhe toxémiám, mégis megszülethetett simán is. Igaz, vérnyomásmérőre kötve szültem, de akkor is...

Alkudoztam még egy sort, hogy én inkább simán, és nem lehet-e esetleg mégis, de az orvos hajthatatlan maradt, már készítették elő a műtőt. Nekem.

Felhívtam újra L.-t, a szüleimet, anyósomékat, mindenkinek vázoltam, hogy még ma este újra apukák/nagymamák/nagypapák lesznek, majd bevonultam a műtőbe.

Vince pontban este 8-kor született. Megmutatták, - nagy, barna haja volt, és a két kopaszon született lány után az volt az első gondolatom, hogy biztosan az én gyerekem? - majd el is vitték. Őt először L. foghatta meg, büszkén és boldogan jött be hozzám a műtőbe, kezében a fiával.

Hat éves lett a legkisebb gyermekem is. Már neki is kipottyant az első tejfoga, 170-ig magabiztosan számol, húszig elszámol kettesével is, hármasával is, 20-tól vissza nulláig álmából felébresztve is, fejben, az ujjai használata nélkül összead 6 egyjegyű számot, gyakorlatilag hiba nélkül (a múltkor teszteltük, 30 esetből egyben tévedett 1-et), és egyre gyakrabban írja le nyomtatott betűkkel a családtagok nevét, meg értelmetlen betűsorozatokat is - demonstrálandó, hogy ő már írni is tud.

Iskolába készül. Én meg próbálom elfogadni, hogy már a kicsi sem kicsi. Sőt.

Boldog születésnapot, Vince!

Helyzetjelentés

Családias a hangulat, ma már Lilla is itthon volt velünk. Vincének még (egy kicsit), Lillának meg már megy a hasa. Dóri még bírja. Reggel gondosan becsukta a szobája ajtaját, és a kiskamaszok minden komolyságával közölte velünk, itthon maradókkal, hogy be ne merjünk menni a szobájába, mert ő nem kaphatja ezt el, neki fontos versenye lesz nemsokára, és muszáj edzésre mennie. Aztán kicsit halkabban hozzátette, hogy a sulit ugyan ő is szívesen kihagyná, de az a baj, hogy ha suliba nem megy, edzésre sem mehet, úgyhogy nincs más hátra, mennie kell iskolába is. Néha magam is meglepődöm, milyen érett gondolkodású 12 évesem van.

Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.

Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.

A félkarú óriás

Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.

Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.

Csak ámulok

Dóri olyan dolgokkal lep meg mostanában, hogy nem győzök csodálkozni.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...

Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.

Orvososdi

Szerdán Lilla megkapta a fogszabályzóját. Délutánonként és éjszaka hordja, egyelőre nagyon tisztességesen. Remélem, ebben is olyan kitartó lesz, mint általában minden másban.

Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.

Megerősítés

Nem gondolom, hogy tökéletesen csináljuk, sőt. Sokszor érzem úgy, hogy lehetne jobban, lehetne türelmesebben, foglalkozhatnánk még többet a gyerekeinkkel, és azt is, hogy akad még mit csiszolni, helyrehozni náluk, velük, bennük. Mégis...

Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett  határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...

Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.

Pozitív élmények

Immár harmadjára látogattuk meg a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikát. S az eddigiek mellé újabb jó tapasztalatokat gyűjtöttünk. A recepción bejelentkeztünk, és szinte ki sem léptünk még a liftből az ötödiken, már szólítottak is. A két röntgent flottul, körülbelül 10 perc várakozás után megcsinálták, a harapás-mintavételre sem kellett öt percnél többet várni.
Mindenki kedves, készséges, és főként gyerekbarát, az épület gyönyörű, modern, és nem utolsó sorban tiszta. Mindez SZTK alapon, közel ingyen.
Mesébe illő.

Hogy is kezdjem el?

Némi kihagyás után igyekszem újra felvenni a fonalat... Nem is olyan egyszerű.

A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.

Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem.  Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!


Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...

Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)

Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.

Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.

Minden a legnagyobb rendben

Dóri boldogan telefonált, jól van, jól érzi magát, és bár reggelente van némi honvágya, azért nem akar feltétlen hazarohanni. Napi 2x3 órát edzenek, táncolnak, futnak, erősítenek. Izomláza van, alig él, de már majdnem tudja az új koreográfiát. Ráadásul ma pihenőnapjuk van, mentek bobozni, meg kalandparkba, és ha arrafelé elfogadható idő volt, délután strandoltak is.

A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.

Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.

Úgy érzem magam,

mint tini koromban - alig várom, hogy végre megcsörrenjen a telefonom. Na, nem randevúra készülök, csak Dóri telefonját várom. Edzőtáborban van. Tavaly ilyenkor zokogva hívott, hogy borzalmasan érzi magát, és azonnal menjek érte.
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...

Nyári szünet

Jó egy hónapja nem jártam erre.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).

Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.

Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.

Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.

Próbatétel

Ha a gyerek egy hónapja egyest kapott énekből, és nem mondta el, viszont
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?

Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.

Nagycsalád

Egy végigpakolászott, végigtakarított (és végigkönyörgött - hogy tegyél már rendet, vidd már a helyére, porszívózz végre...) nap után - amúgy pihenésként - elolvastam az origo-n az 56 pizsama rovatot. Aztán megnéztem a feltöltött videókat. 5-6-7-8-...-11 gyerek. És esetenként még nálam is fáradtabbnak tűnő anyukák...

Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.

10

10 éve, ezen a napon, hajnali 2.35-kor lettem kétgyermekes anya. Lilla picinek is pont olyan volt, mint most: magzatként hozta a tankönyvi adatokat, mindig pont akkora volt, amekkorának lennie kellett, vele volt a legenyhébb a toxémiám, és ő az egyetlen gyermekünk, aki pontosan a kiírt napon született.
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.

Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.

Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)

S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.

Boldog szülinapot, kicsi lány!

Kezdet

Beírattam ma Vincét az óvodába.

Az hagyján, hogy némi fenntartással mentem be, az viszont nagyobb bajnak tűnik, hogy még többel jöttem ki.
Merthogy a beiratkozási kérdésözön közepén bejött az intézményvezető. Megkérdezte, járt-e már a gyerek közösségbe. Mondtam, igen, három éves kora óta óvodás.
- És hová járt? Csepelre, az ..... óvodába. - válaszoltam.
- Na, anyuka, itt ne számítson olyan színvonalra!
Azt hiszem, furán nézhettem rá...

Akkor viszont már szóhoz sem jutottam, mikor közölte, hogy az öt évesekkel csak a baj van. Az egyik felével azért, mert még nem járt óvodába, és borzasztó nehéz őket beszoktatni, mert megszokták, hogy az anyjukkal vannak, és azt csinálnak, amit akarnak. A másik felével meg azért, mert megszoktak egy másik óvodát, és ide újra be kell szoktatni őket. Arról nem is beszélve, hogy mire ezt a sok "problémás" gyereket összeszoktatják, vége is a tanévnek.

Csak remélni merem, hogy az óvónők ennél gyerek-barátabbak.