Nyári szünet

Jó egy hónapja nem jártam erre.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).

Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.

Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.

Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.