Azt, hogy a csecsemőkor számunka véget ért, már tudom egy ideje. És lassan a kisgyerek-korszak is véget ér nálunk. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy reggelente nem sírásra, kiabálásra, vagy mellém fekvő gyerek mocorgására ébredek, hanem 8 előtt pár perccel odaoson az ágyam mellé Vince, megsimogat, és a fülembe súgja, hogy
"Csipkerózsika, ébresztő!"
2011. december 5., hétfő
2011. november 25., péntek
Hmm
Dóri nagylány lett.
Fura érzés.
Egyfelől azért, mert itt egy újabb bizonyíték arra, hogy az én alig több, mint két és fél kilóval, szinte kopaszon született kislányomból lassan, de biztosan felnőtt nő lesz egyszer. Gyorsabban, mint gondolnám.
Másfelől meg azért, mert belegondoltam, hogy nekem már ekkora gyerekem van? Hitetlenkedve számolgattam, hogy ha követi példámat, és ő is 24 évesen szül, mint annak idején én, akkor időben már közelebb vagyunk a leendő unokám megszületéséhez, mint az ő születéséhez. Huhh.
Fura érzés.
Egyfelől azért, mert itt egy újabb bizonyíték arra, hogy az én alig több, mint két és fél kilóval, szinte kopaszon született kislányomból lassan, de biztosan felnőtt nő lesz egyszer. Gyorsabban, mint gondolnám.
Másfelől meg azért, mert belegondoltam, hogy nekem már ekkora gyerekem van? Hitetlenkedve számolgattam, hogy ha követi példámat, és ő is 24 évesen szül, mint annak idején én, akkor időben már közelebb vagyunk a leendő unokám megszületéséhez, mint az ő születéséhez. Huhh.
2011. november 15., kedd
Helyzetjelentés
Családias a hangulat, ma már Lilla is itthon volt velünk. Vincének még (egy kicsit), Lillának meg már megy a hasa. Dóri még bírja. Reggel gondosan becsukta a szobája ajtaját, és a kiskamaszok minden komolyságával közölte velünk, itthon maradókkal, hogy be ne merjünk menni a szobájába, mert ő nem kaphatja ezt el, neki fontos versenye lesz nemsokára, és muszáj edzésre mennie. Aztán kicsit halkabban hozzátette, hogy a sulit ugyan ő is szívesen kihagyná, de az a baj, hogy ha suliba nem megy, edzésre sem mehet, úgyhogy nincs más hátra, mennie kell iskolába is. Néha magam is meglepődöm, milyen érett gondolkodású 12 évesem van.
Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.
Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.
Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.
Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.
2011. november 14., hétfő
A félkarú óriás
Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.
Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.
Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.
2011. október 17., hétfő
Csak ámulok
Dóri olyan dolgokkal lep meg mostanában, hogy nem győzök csodálkozni.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...
Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...
Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.
2011. október 6., csütörtök
Orvososdi
Szerdán Lilla megkapta a fogszabályzóját. Délutánonként és éjszaka hordja, egyelőre nagyon tisztességesen. Remélem, ebben is olyan kitartó lesz, mint általában minden másban.
Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.
Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.
2011. október 4., kedd
Megerősítés
Nem gondolom, hogy tökéletesen csináljuk, sőt. Sokszor érzem úgy, hogy lehetne jobban, lehetne türelmesebben, foglalkozhatnánk még többet a gyerekeinkkel, és azt is, hogy akad még mit csiszolni, helyrehozni náluk, velük, bennük. Mégis...
Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...
Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.
Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...
Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.
2011. szeptember 26., hétfő
Szeptemberi napsütés
Pont ilyen gyönyörű idő volt akkor is. Csak abból lehetett tudni, hogy szeptember vége van, hogy viszonylag korán sötétedett, és igyekezni kellett a szabadtéri fotók elkészítésével.
Ma van a 13. házassági évfordulónk. És én legszívesebben minden szembe jövőnek elmondanám, hogy úgy eltelt ez a 13 év, hogy észre sem vettük. Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, jó is, kevésbé jó is, és bár mindketten sokat változtunk, még most is ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, mint akkor.
Ünnepelünk.
Ma van a 13. házassági évfordulónk. És én legszívesebben minden szembe jövőnek elmondanám, hogy úgy eltelt ez a 13 év, hogy észre sem vettük. Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, jó is, kevésbé jó is, és bár mindketten sokat változtunk, még most is ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, mint akkor.
Ünnepelünk.
2011. szeptember 21., szerda
Pozitív élmények
Immár harmadjára látogattuk meg a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikát. S az eddigiek mellé újabb jó tapasztalatokat gyűjtöttünk. A recepción bejelentkeztünk, és szinte ki sem léptünk még a liftből az ötödiken, már szólítottak is. A két röntgent flottul, körülbelül 10 perc várakozás után megcsinálták, a harapás-mintavételre sem kellett öt percnél többet várni.
Mindenki kedves, készséges, és főként gyerekbarát, az épület gyönyörű, modern, és nem utolsó sorban tiszta. Mindez SZTK alapon, közel ingyen.
Mesébe illő.
Mindenki kedves, készséges, és főként gyerekbarát, az épület gyönyörű, modern, és nem utolsó sorban tiszta. Mindez SZTK alapon, közel ingyen.
Mesébe illő.
2011. szeptember 19., hétfő
Hogy is kezdjem el?
Némi kihagyás után igyekszem újra felvenni a fonalat... Nem is olyan egyszerű.
A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.
Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem. Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!
Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...
Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)
Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.
Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.
A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.
Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem. Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!
Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...
Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)
Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.
Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.
2011. július 22., péntek
Minden a legnagyobb rendben
Dóri boldogan telefonált, jól van, jól érzi magát, és bár reggelente van némi honvágya, azért nem akar feltétlen hazarohanni. Napi 2x3 órát edzenek, táncolnak, futnak, erősítenek. Izomláza van, alig él, de már majdnem tudja az új koreográfiát. Ráadásul ma pihenőnapjuk van, mentek bobozni, meg kalandparkba, és ha arrafelé elfogadható idő volt, délután strandoltak is.
A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.
Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.
A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.
Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.
2011. július 21., csütörtök
Úgy érzem magam,
mint tini koromban - alig várom, hogy végre megcsörrenjen a telefonom. Na, nem randevúra készülök, csak Dóri telefonját várom. Edzőtáborban van. Tavaly ilyenkor zokogva hívott, hogy borzalmasan érzi magát, és azonnal menjek érte.
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...
2011. július 19., kedd
Elfogadás
Lavírozok, feszegetem a határokat. Keresem a lehetőséget a változtatásra, a figyelmeztetésre, annak jelzésére, hogy amit tesz, az nem jó. Se neki, sem nekünk, többieknek (közeli hozzátartozóknak, családtagoknak). Egy ideig kellemetlen a viselkedése, egy idő után bántó, és mostanában már az is előfordul, hogy fáj.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.
Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő.
Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.
Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő.
Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.
2011. július 15., péntek
Nyári szünet
Jó egy hónapja nem jártam erre.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).
Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.
Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.
Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).
Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.
Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.
Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.
2011. június 10., péntek
Próbatétel
Ha a gyerek egy hónapja egyest kapott énekből, és nem mondta el, viszont
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?
Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?
Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.
2011. június 6., hétfő
Fél éves mérleg
Január elején úgy kezdtem el dolgozni, hogy "csak az első hat hónapot éljük túl". Utána már könnyebb lesz.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.
De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!
A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...
Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.
De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!
A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...
Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.
2011. május 30., hétfő
Nagycsalád
Egy végigpakolászott, végigtakarított (és végigkönyörgött - hogy tegyél már rendet, vidd már a helyére, porszívózz végre...) nap után - amúgy pihenésként - elolvastam az origo-n az 56 pizsama rovatot. Aztán megnéztem a feltöltött videókat. 5-6-7-8-...-11 gyerek. És esetenként még nálam is fáradtabbnak tűnő anyukák...
Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.
Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.
2011. május 11., szerda
Érettségi
Valamelyik nap belepillantottam középszintű magyar és történelem érettségi kérdéssorába. És ledöbbentem.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
2011. május 10., kedd
Tök élet es
Közel három hete nem írtam. S nem azért, mert nem történt semmi. Inkább azért, mert annyi minden történik, hogy feldolgozni sincs időm, nemhogy leírni.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
10
10 éve, ezen a napon, hajnali 2.35-kor lettem kétgyermekes anya. Lilla picinek is pont olyan volt, mint most: magzatként hozta a tankönyvi adatokat, mindig pont akkora volt, amekkorának lennie kellett, vele volt a legenyhébb a toxémiám, és ő az egyetlen gyermekünk, aki pontosan a kiírt napon született.
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
2011. április 21., csütörtök
Kezdet
Beírattam ma Vincét az óvodába.
Az hagyján, hogy némi fenntartással mentem be, az viszont nagyobb bajnak tűnik, hogy még többel jöttem ki.
Merthogy a beiratkozási kérdésözön közepén bejött az intézményvezető. Megkérdezte, járt-e már a gyerek közösségbe. Mondtam, igen, három éves kora óta óvodás.
- És hová járt? Csepelre, az ..... óvodába. - válaszoltam.
- Na, anyuka, itt ne számítson olyan színvonalra!
Azt hiszem, furán nézhettem rá...
Akkor viszont már szóhoz sem jutottam, mikor közölte, hogy az öt évesekkel csak a baj van. Az egyik felével azért, mert még nem járt óvodába, és borzasztó nehéz őket beszoktatni, mert megszokták, hogy az anyjukkal vannak, és azt csinálnak, amit akarnak. A másik felével meg azért, mert megszoktak egy másik óvodát, és ide újra be kell szoktatni őket. Arról nem is beszélve, hogy mire ezt a sok "problémás" gyereket összeszoktatják, vége is a tanévnek.
Csak remélni merem, hogy az óvónők ennél gyerek-barátabbak.
Az hagyján, hogy némi fenntartással mentem be, az viszont nagyobb bajnak tűnik, hogy még többel jöttem ki.
Merthogy a beiratkozási kérdésözön közepén bejött az intézményvezető. Megkérdezte, járt-e már a gyerek közösségbe. Mondtam, igen, három éves kora óta óvodás.
- És hová járt? Csepelre, az ..... óvodába. - válaszoltam.
- Na, anyuka, itt ne számítson olyan színvonalra!
Azt hiszem, furán nézhettem rá...
Akkor viszont már szóhoz sem jutottam, mikor közölte, hogy az öt évesekkel csak a baj van. Az egyik felével azért, mert még nem járt óvodába, és borzasztó nehéz őket beszoktatni, mert megszokták, hogy az anyjukkal vannak, és azt csinálnak, amit akarnak. A másik felével meg azért, mert megszoktak egy másik óvodát, és ide újra be kell szoktatni őket. Arról nem is beszélve, hogy mire ezt a sok "problémás" gyereket összeszoktatják, vége is a tanévnek.
Csak remélni merem, hogy az óvónők ennél gyerek-barátabbak.
2011. április 19., kedd
Élek
csak épp levegő után kapkodok.
Per pillanat épp azon igyekszem, hogy a már csak lazán a kezemben lévő szálakat újra magabiztosan tudjam tartani. Baj nincs, épp csak nem érem magam utol. Főleg a háztartás úszik, mert valahogy mindig az kerül utolsó helyre. Akarom mondani, utolsó előttire. Az utolsó én vagyok.
Döntöttem, csütörtökön beíratom Vincét a helyi oviba. Mert bármennyire is jót akarok mindenkinek, most úgy érezem, lassan kezdem elérni a fizikai és lelki teherbíró-képességem határát. Ennek örömére oviváltás lesz, mert NEKEM úgy jobb. Pont.
Per pillanat épp azon igyekszem, hogy a már csak lazán a kezemben lévő szálakat újra magabiztosan tudjam tartani. Baj nincs, épp csak nem érem magam utol. Főleg a háztartás úszik, mert valahogy mindig az kerül utolsó helyre. Akarom mondani, utolsó előttire. Az utolsó én vagyok.
Döntöttem, csütörtökön beíratom Vincét a helyi oviba. Mert bármennyire is jót akarok mindenkinek, most úgy érezem, lassan kezdem elérni a fizikai és lelki teherbíró-képességem határát. Ennek örömére oviváltás lesz, mert NEKEM úgy jobb. Pont.
2011. április 8., péntek
04.08.
36 éve ünnep számunkra ez a nap.
Igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy mostantól vitathatatlanul közelebb járok a 40-hez, mint a 30-hoz.
Igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy mostantól vitathatatlanul közelebb járok a 40-hez, mint a 30-hoz.
2011. április 7., csütörtök
Szomorú apropó
A gyerekekkel ma hosszan beszélgettünk. Munkáról, pénzről, vásárlásról. Megélhetésről, erkölcsről. Tisztességről, tisztességtelenségről. A jó, a rossz, a bűn fogalmáról. A lopásról.
Merthogy ma reggelre szegényebbek lettünk egy biciklivel.
Az udvarból, a bejárati ajtó elől, a teraszról vitték el Lilla biciklijét. Megviselt a dolog. Nem is annyira az értéke miatt, inkább maga a tény fáj. Az, hogy a naivitásom, az emberekbe, a tisztességbe vetett hitem megint csorbult egy kicsit.
Nehezen tudom elfogadni, hogy a kerítés nem mindenki számára jelzi egyértelműen a határt. Sem fizikailag, sem lélekben.
Merthogy ma reggelre szegényebbek lettünk egy biciklivel.
Az udvarból, a bejárati ajtó elől, a teraszról vitték el Lilla biciklijét. Megviselt a dolog. Nem is annyira az értéke miatt, inkább maga a tény fáj. Az, hogy a naivitásom, az emberekbe, a tisztességbe vetett hitem megint csorbult egy kicsit.
Nehezen tudom elfogadni, hogy a kerítés nem mindenki számára jelzi egyértelműen a határt. Sem fizikailag, sem lélekben.
2011. március 29., kedd
Minden kerek
Végre tényleg tavasz van. Ez a kedvenc évszakom: nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, süt a nap. Ebben az időszakban mindig úgy érezem, bármire képes vagyok.
Annyi jó dolog történt, történik velünk mostanában, illetve annyira pozitívan élek meg mindent eseményt, hogy minden kétséget kizáróan érzem, tudom, hogy enyém a világ.
Tényleg igaz lehet, hogy a boldogságot leginkább magunkban kell keresnünk.
Annyi jó dolog történt, történik velünk mostanában, illetve annyira pozitívan élek meg mindent eseményt, hogy minden kétséget kizáróan érzem, tudom, hogy enyém a világ.
Tényleg igaz lehet, hogy a boldogságot leginkább magunkban kell keresnünk.
2011. március 25., péntek
Óvodaváltás
Megtettem az első nagy lépést: megkérdeztem, mikor lesz a helyi óvodákban a beiratkozás.
Még mindig félek a váltástól, de azt is érzem, hogy a teherbíró képességünk véges. A helyi oviba járás nagyságrendekkel egyszerűbbé tenné az életet, úgyhogy félelem ide vagy oda,ha nem akarunk megőrülni, nem nagyon van más választásunk.
Egyelőre magamat erősítem lélekben. Aztán, ha már meggyőztem magam, hogy ez mindenkinek így lesz a legjobb, megpróbálom Vincének pozitív színben feltüntetni a változást.
Még mindig félek a váltástól, de azt is érzem, hogy a teherbíró képességünk véges. A helyi oviba járás nagyságrendekkel egyszerűbbé tenné az életet, úgyhogy félelem ide vagy oda,
Egyelőre magamat erősítem lélekben. Aztán, ha már meggyőztem magam, hogy ez mindenkinek így lesz a legjobb, megpróbálom Vincének pozitív színben feltüntetni a változást.
2011. március 22., kedd
Pénteki logisztika
(Csakúgy, mint minden más reggelen) 6.10-kor csörög az óra. Felkelek, gyors fürdőszobai ténykedést követően felöltözök, majd 6.25-kor ébresztem Lillát. Megölelgetem, kicsit magamba szívom a paplanmeleg leányzó édes illatát, majd átvonulok a másik szobába, és felébresztem Dórit is. 6.30 van. Ha hagyja (nem mindig...), akkor őt is megölelgetem, majd beszólok Vincének, hogy "szép jó reggelt szarvasbogarak, ébresztő, ki az ágyból". Ez a standard reggeli jelszó, enélkül esély sincs rá, hogy kikászálódjon az ágyból. Megsimogatom a hátát, ő morog és fordul egyet.
Lemegyek, megterítek, megetetem a macskát, összekészítem az aznapi ebédemet, elteszem a tegnap este reggelire készített szendvicsemet, majd újra felmegyek, felébresztem Vincét, elkészítem a fogkeféjét, felébresztem L.-t, mindenkitől elköszönök, és elindulok itthonról. 6.50 van.
Fél 8-ra beérek dolgozni. Innen kezdve fél 4-ig "eseménytelenül" telik az idő. Illetve esemény az van bőven, de messze nem családi jellegű... Ez a 8 óra sok másik bejegyzés témája lehetne.
Fél négy előtt 10 perccel már nézem az órát, lopva pakolászok, aláírom a jelenlétit, elkészítek mindent, hogy fél 4-kor már csak a pulóvert és a kabátot kelljen felkapni, és irány a délutáni műszak.
15.35 és 15.40 között valamikor beülök az autóba, majd az M6 és az MO érintésével, némi budapesti autózás után - forgalomtól és az általam észlelt traffipaxok számától függően - 16.00 és 16.10 között megérkezem az iskolához. Gyakorlott, gyors pillantással felmérem, hogy vajon a Lilla osztályát kiengedték-e már. Amennyiben ismerős szülőket látok, csatlakozom a tömeghez, és együtt várjuk a gyerekeket. Ha már nincs ismerős a környéken sem, igyekszem kitalálni, hogy vajon Lilla az oviba ment át, vagy már az ügyeleten van. Kergetjük egymást egy darabig, majd összetalálkozunk, és együtt elmegyünk Vincéért. Gyors öltözés, a mosnivalók (úgymint: benti ruhák, kinti ruhák, pizsama) felnyalábolása, és futás az autóhoz. Nagyjából fél 5 van. Gyors övcsatolás, majd némi sakkozás, hogy a péntek esti dugóban vajon merre induljak, hogy a hazafelé vezető 10 km-es utat prezentálni tudjam 15-20 perc alatt. Ha minden jól megy, 16.50-re hazaérünk. Útközben megtudom a két gyerek napjának legfontosabb eseményeit.
Otthon Vince kint marad az udvaron, (megkergeti a macskát), mi Lillával bemegyünk, Lilla átöltözik, én is leveszem az élre vasalt nadrágot és a fehér inget, felkapjuk az este összekészített edzőcuccot, - közben gyors puszi Dórinak -, visszaugrunk az autóba, és irány az edzés. 5-kor kezdődik, úgyhogy általában kicsit késünk, öt óra van, mikor megállok az edzőteremnél, Lilla kiszáll, én a járó motorú autóból figyelem, hogy bemegy a kapun, majd megfordulok, és irány a bolt. Kb. 10 perc autózás, Vincével nehezítve berohanok a boltba, közben nézem az órát. 20 percem van a heti nagybevásárlás lebonyolítására, és miközben a fejben lévő listáról gyors ütemben dobálom a kosárba a dolgokat, folyamatosan mantrázom, hogy "ne rohangássz, gyere le a kosárról, mert magadra borítod, nem veszünk cukrot, tedd le azt a csokit, figyelj a lábad elé, ne mássz fel a hűtőládára, gyere ide...". 17.30-kor a pénztár felé vesszük az irányt, 40-re fizetünk, 50-re telerakjuk a csomagtartót, majd gyors rajtolást követően 10 percet autózunk, és épp visszaérünk 6-ra Lilláért. Az ajtóban elkapjuk az edzőt, kifizetem az edzést, a holt fáradt Lillát beterelem az autóba, Vincét igyekszem nem szem elől téveszteni, majd versenyt futva az idővel hazarohanunk. 18.15-re hazaérünk, gyereket cserélek, vagyis a két kisebb gyermekemet beküldöm, Dórit kihívom, beül az autóba, és elrohanok vele edzésre. (A bevásárolt dolgokat megautóztatom). Fél 7-től van edzése, úgyhogy sietünk, általában 17.25-re odaérek vele, kiszáll, a járó autóból figyelem, ahogy bemegy edzésre, én pedig hazaindulok. Fél 7 után nem sokkal hazaérek, kipakolom a bevásárolt cuccokat, helyre pakolom őket. Eddigre nagyjából 7 óra van, és hazaér L. is.
Megállapítjuk, hogy vacsit kellene csinálni, gyorsan megterítek, csinálunk valami gyors kaját, megvacsorázunk, majd elpakolom az asztalról azt, ami már biztosan nem fog kelleni. Közben nézem az órát, mert Dóri 20.15-ig van edzésen, tehát 20.10-kor újra összekapom magam, autóba ülök, és elrohanok Dóriért. Nagyjából fél 9-re haza is érünk. Farkaséhes leánygyermekünk megvacsorázik, közben kikérdezem, milyen napja volt, mi történt, milyen volt az edzés, majd elpakolok az asztalról. L. közben megpróbálja fürdésre bírni a két kisebbiket.
Mire Dóri megvacsizik, Lilla és Vince megfürdenek, és mindhárman leülnek a kanapéra. Pár perc alatt kitalálják, ki választ ma éppen filmet (az a rendszer, hogy péntek és szombat este a három gyerek felváltva, meghatározott sorrendben egymás után választhat filmet). Beindítjuk a DVD-t, én közben összeszedem a torna cuccokat, hazahozott ovis cuccokat, csurom vizes edzőcuccokat, szétválogatom őket, bepakolom a mosógépet, hogy reggel már csak indítani kelljen, és igyekszem némi rendet varázsolni. Fél 10 - 10 között vége a filmnek, Dóri megfürdik, a többiek fogat mosnak, és negyed 11 tájára el is csendesedik a ház.
S máris meg tudom kérdezni L.-től, hogy "hogy telt a napod?"...
Igy zajlik nálunk egy átlagos péntek este. Valamint a hétfő és a szerda este is.
Ennek fényében talán érthető, hogy kicsit kétségbe estem, mikor Vince a múlt héten bejelentette, hogy karatézni akar. Vagy focizni. Esetleg mind a kettőt...
Lemegyek, megterítek, megetetem a macskát, összekészítem az aznapi ebédemet, elteszem a tegnap este reggelire készített szendvicsemet, majd újra felmegyek, felébresztem Vincét, elkészítem a fogkeféjét, felébresztem L.-t, mindenkitől elköszönök, és elindulok itthonról. 6.50 van.
Fél 8-ra beérek dolgozni. Innen kezdve fél 4-ig "eseménytelenül" telik az idő. Illetve esemény az van bőven, de messze nem családi jellegű... Ez a 8 óra sok másik bejegyzés témája lehetne.
Fél négy előtt 10 perccel már nézem az órát, lopva pakolászok, aláírom a jelenlétit, elkészítek mindent, hogy fél 4-kor már csak a pulóvert és a kabátot kelljen felkapni, és irány a délutáni műszak.
15.35 és 15.40 között valamikor beülök az autóba, majd az M6 és az MO érintésével, némi budapesti autózás után - forgalomtól és az általam észlelt traffipaxok számától függően - 16.00 és 16.10 között megérkezem az iskolához. Gyakorlott, gyors pillantással felmérem, hogy vajon a Lilla osztályát kiengedték-e már. Amennyiben ismerős szülőket látok, csatlakozom a tömeghez, és együtt várjuk a gyerekeket. Ha már nincs ismerős a környéken sem, igyekszem kitalálni, hogy vajon Lilla az oviba ment át, vagy már az ügyeleten van. Kergetjük egymást egy darabig, majd összetalálkozunk, és együtt elmegyünk Vincéért. Gyors öltözés, a mosnivalók (úgymint: benti ruhák, kinti ruhák, pizsama) felnyalábolása, és futás az autóhoz. Nagyjából fél 5 van. Gyors övcsatolás, majd némi sakkozás, hogy a péntek esti dugóban vajon merre induljak, hogy a hazafelé vezető 10 km-es utat prezentálni tudjam 15-20 perc alatt. Ha minden jól megy, 16.50-re hazaérünk. Útközben megtudom a két gyerek napjának legfontosabb eseményeit.
Otthon Vince kint marad az udvaron, (megkergeti a macskát), mi Lillával bemegyünk, Lilla átöltözik, én is leveszem az élre vasalt nadrágot és a fehér inget, felkapjuk az este összekészített edzőcuccot, - közben gyors puszi Dórinak -, visszaugrunk az autóba, és irány az edzés. 5-kor kezdődik, úgyhogy általában kicsit késünk, öt óra van, mikor megállok az edzőteremnél, Lilla kiszáll, én a járó motorú autóból figyelem, hogy bemegy a kapun, majd megfordulok, és irány a bolt. Kb. 10 perc autózás, Vincével nehezítve berohanok a boltba, közben nézem az órát. 20 percem van a heti nagybevásárlás lebonyolítására, és miközben a fejben lévő listáról gyors ütemben dobálom a kosárba a dolgokat, folyamatosan mantrázom, hogy "ne rohangássz, gyere le a kosárról, mert magadra borítod, nem veszünk cukrot, tedd le azt a csokit, figyelj a lábad elé, ne mássz fel a hűtőládára, gyere ide...". 17.30-kor a pénztár felé vesszük az irányt, 40-re fizetünk, 50-re telerakjuk a csomagtartót, majd gyors rajtolást követően 10 percet autózunk, és épp visszaérünk 6-ra Lilláért. Az ajtóban elkapjuk az edzőt, kifizetem az edzést, a holt fáradt Lillát beterelem az autóba, Vincét igyekszem nem szem elől téveszteni, majd versenyt futva az idővel hazarohanunk. 18.15-re hazaérünk, gyereket cserélek, vagyis a két kisebb gyermekemet beküldöm, Dórit kihívom, beül az autóba, és elrohanok vele edzésre. (A bevásárolt dolgokat megautóztatom). Fél 7-től van edzése, úgyhogy sietünk, általában 17.25-re odaérek vele, kiszáll, a járó autóból figyelem, ahogy bemegy edzésre, én pedig hazaindulok. Fél 7 után nem sokkal hazaérek, kipakolom a bevásárolt cuccokat, helyre pakolom őket. Eddigre nagyjából 7 óra van, és hazaér L. is.
Megállapítjuk, hogy vacsit kellene csinálni, gyorsan megterítek, csinálunk valami gyors kaját, megvacsorázunk, majd elpakolom az asztalról azt, ami már biztosan nem fog kelleni. Közben nézem az órát, mert Dóri 20.15-ig van edzésen, tehát 20.10-kor újra összekapom magam, autóba ülök, és elrohanok Dóriért. Nagyjából fél 9-re haza is érünk. Farkaséhes leánygyermekünk megvacsorázik, közben kikérdezem, milyen napja volt, mi történt, milyen volt az edzés, majd elpakolok az asztalról. L. közben megpróbálja fürdésre bírni a két kisebbiket.
Mire Dóri megvacsizik, Lilla és Vince megfürdenek, és mindhárman leülnek a kanapéra. Pár perc alatt kitalálják, ki választ ma éppen filmet (az a rendszer, hogy péntek és szombat este a három gyerek felváltva, meghatározott sorrendben egymás után választhat filmet). Beindítjuk a DVD-t, én közben összeszedem a torna cuccokat, hazahozott ovis cuccokat, csurom vizes edzőcuccokat, szétválogatom őket, bepakolom a mosógépet, hogy reggel már csak indítani kelljen, és igyekszem némi rendet varázsolni. Fél 10 - 10 között vége a filmnek, Dóri megfürdik, a többiek fogat mosnak, és negyed 11 tájára el is csendesedik a ház.
S máris meg tudom kérdezni L.-től, hogy "hogy telt a napod?"...
Igy zajlik nálunk egy átlagos péntek este. Valamint a hétfő és a szerda este is.
Ennek fényében talán érthető, hogy kicsit kétségbe estem, mikor Vince a múlt héten bejelentette, hogy karatézni akar. Vagy focizni. Esetleg mind a kettőt...
2011. március 18., péntek
Egy tucat év
Annyi mindent tudnék írni Róla. Például, hogy
Ő a legnagyobb gyermekünk. Hogy rajta "gyakorolunk", általa lettünk szülők, tőle, miatta, érte (is) tanuljuk az anya- és apaszerepet.
Hogy hihetetlen, hogy egy 2650 gr-mal, 53 cm-rel született, vékony, pici lány volt, de ma már 38-as lábon él, és magasabb, mint én. (Súlyban még én vezetek...).
Hogy már hatodikos, hogy gyönyörű, szőke és kék szemű, hogy versenyszerűen táncol, és mindeközben kamaszodik, nagy a szája, szeret visszabeszélni, és elképesztően lusta.
Hogy hol színésznő akar lenni, hol műsorvezető, de mostanában leginkább kozmetikus vagy sminkes. Esetleg divattervező.
Hogy az iwiw-et, Facebook-ot és társait jobban kezeli, mint én. Merthogy ő ezekkel kel, ezekkel fekszik.
Hogy hol anya kicsi lánya, aki még semmit nem tud egyedül megoldani, és hosszas pillarebegtetéssel igyekszik elérni, hogy megcsináljuk helyette az aktuális feladatát, hol meg önálló nő, aki egyedül is mindenre képes, és mit képzelünk mi, maradi szülők, hogy beleszólunk a dolgaiba, sőt, mi több, befolyásoljuk az ő életét!
Hogy innentől kezdve teljes joggal nézi a 12-es karikával ellátott filmeket, hogy már szinte minden apartmanban és szállodában teljes árat kell fizetni érte, és már a Vidámparkba, állatkertbe sem engedik be gyerekjeggyel.
Hogy bármily nagynak tűnik is, majdnem a legfiatalabb az osztályban. Sok barátnője már 13 éves, és hónapok óta visszaszámol, hogy végre neki is szülinapja legyen, és betöltse legalább a 12-t.
Hát, most eljött ez a nap is. Dóri 12 éves lett.
Boldog szülinapot, nagylány!
Ő a legnagyobb gyermekünk. Hogy rajta "gyakorolunk", általa lettünk szülők, tőle, miatta, érte (is) tanuljuk az anya- és apaszerepet.
Hogy hihetetlen, hogy egy 2650 gr-mal, 53 cm-rel született, vékony, pici lány volt, de ma már 38-as lábon él, és magasabb, mint én. (Súlyban még én vezetek...).
Hogy már hatodikos, hogy gyönyörű, szőke és kék szemű, hogy versenyszerűen táncol, és mindeközben kamaszodik, nagy a szája, szeret visszabeszélni, és elképesztően lusta.
Hogy hol színésznő akar lenni, hol műsorvezető, de mostanában leginkább kozmetikus vagy sminkes. Esetleg divattervező.
Hogy az iwiw-et, Facebook-ot és társait jobban kezeli, mint én. Merthogy ő ezekkel kel, ezekkel fekszik.
Hogy hol anya kicsi lánya, aki még semmit nem tud egyedül megoldani, és hosszas pillarebegtetéssel igyekszik elérni, hogy megcsináljuk helyette az aktuális feladatát, hol meg önálló nő, aki egyedül is mindenre képes, és mit képzelünk mi, maradi szülők, hogy beleszólunk a dolgaiba, sőt, mi több, befolyásoljuk az ő életét!
Hogy innentől kezdve teljes joggal nézi a 12-es karikával ellátott filmeket, hogy már szinte minden apartmanban és szállodában teljes árat kell fizetni érte, és már a Vidámparkba, állatkertbe sem engedik be gyerekjeggyel.
Hogy bármily nagynak tűnik is, majdnem a legfiatalabb az osztályban. Sok barátnője már 13 éves, és hónapok óta visszaszámol, hogy végre neki is szülinapja legyen, és betöltse legalább a 12-t.
Hát, most eljött ez a nap is. Dóri 12 éves lett.
Boldog szülinapot, nagylány!
2011. március 16., szerda
Sikerült!!!
Rendesek voltak a gimiben, pontban 8 órakor már kint volt a honlapon az előzetes felvételi jegyzék. Nagyjából három másodpercet vett igénybe, hogy megtaláljam a 214 betűrendbe szedett név között Lilla nevét. Talán az a 3 mp volt a legnehezebb.
Nagyon ügyes volt a lány, 184 pontot szerzett (200 volt a maximum), ezzel az összesített rangsorban 18. lett. Úgyhogy most öröm és boldogság van:)
Nagyon ügyes volt a lány, 184 pontot szerzett (200 volt a maximum), ezzel az összesített rangsorban 18. lett. Úgyhogy most öröm és boldogság van:)
2011. március 10., csütörtök
Túl vagyunk a felvételin: a pontosan fél éve tartó készülésen, a hétvégi, 4 órás felvételi előkészítőkön, az írásbelin, a szóbelin, és az ezeket megelőző papírmunkákon. Úgy érzem, jól sikerült, van esélye Lillának a bekerülésre. Nem szeretem ezt az érzést, mert még nem biztos, hogy sikerült, és nagyon rosszul fog esni az esetleges nemleges válasz. Ám hiába tudom az eszemmel, hogy jobb lenne nem beleélni magam, én már a gimiben látom a lányom. És ő is ott érzi magát. Már most tudom, hogy jövő szerdán percenkét nézem majd meg az e-maileket, és nagyjából 10 percenként frissítem a megnyitott weboldalt. Egyszerre bízom a sikerben, reménykedem és félek. A bennem lévő kavalkádban az egyes érzelmek egymáshoz viszonyított aránya megállás nélkül változik. Hihetetlenül fárasztó és idegőrlő ez az állapot.
Egyébként pedig soha ennyire gyorsan nem telt még az idő, mint mostanában. Csak kapkodom a fejem, és hitetlenkedve állapítom meg minden csütörtökön/pénteken, hogy megint eltelt egy hét.
Egyébként pedig soha ennyire gyorsan nem telt még az idő, mint mostanában. Csak kapkodom a fejem, és hitetlenkedve állapítom meg minden csütörtökön/pénteken, hogy megint eltelt egy hét.
2011. március 9., szerda
Szóbeli
Ma délután lesz. Kicsit úgy érzem, mintha én mennék vizsgázni. Sőt, lehet, hogy jobban izgulok, mint Lilla.
2011. március 1., kedd
Hétköznapjaim
Két hónapja dolgozom. Ez lehet sok és kevés - minden csak nézőpont kérdése, ugye - de olyan, mintha évek óta így lenne. S őszintén remélem, hogy még évekig így is lesz. Mert nekem most - minden nehézség ellenére - nagyon jó.
Hétvégén színházban voltunk. Kettesben. A színházba járás az elmúlt 12 évben nem volt túl gyakori program nálunk, s talán az ilyen irányú műveltségbeli hiányosságaimnak is köszönhető, de nem élveztem. Sőt.
Azóta olvastam néhány kritikát, és nem írnak rosszat a darabról, úgyhogy biztos én nem vagyok elég műértő, de nekem akkor is nehezemre esett végigülni a három felvonást. Ez a három és fél óra engem egy évre elegendő színházi élményhez juttatott.
Ennek örömére Vince a hétvégén - életében először - egyedül, vagyis a két lány nélkül aludt idegen helyen. Bár az idegen hely kifejezés erős túlzás: a barátjánál töltötte az éjszakát. Sokszor voltunk már ott együtt, de az tény, hogy nem aludt még ott. Elég rosszul viselte, vasárnap egész nap a nyakamban lógott, és hétfőn elsírta magát az oviban, mert elmegyek.
(Akár jól is elsülhetett volna a dolog, de így utólag azt mondom, ez az előadás nem ért ennyit).
Lilla bejutott a felvételi második körébe, hétfőn megy szóbelizni. Még két hét, és kiderül, felvették-e. Nagyon szurkolok.
Végre sikerült a német nyelvleckéket visszacsempészni az életembe. Jó érzés kényszer nélkül, a saját örömömre tanulni, nagyon élvezem, hogy nem idegesítenek vizsgaidőpontokkal, tételekkel, százalékokkal. Most, hogy nem nyomasztanak az elvárások, úgy érzem, bármire képes vagyok. Akár az is előfordulhat, hogy megtanulok németül.
Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak Vincével: áthozzam szeptembertől másik oviba, vagy bevállaljunk még egy év ingázást, rohanást, idegeskedést és szervezkedést. Az eszem az előbbire szavaz, a szívem az utóbbira. És már most tudom, hogy bárhogy döntök is, lelkiismeret-furdalásom lesz. Mi több, már előre az van...
Hétvégén színházban voltunk. Kettesben. A színházba járás az elmúlt 12 évben nem volt túl gyakori program nálunk, s talán az ilyen irányú műveltségbeli hiányosságaimnak is köszönhető, de nem élveztem. Sőt.
Azóta olvastam néhány kritikát, és nem írnak rosszat a darabról, úgyhogy biztos én nem vagyok elég műértő, de nekem akkor is nehezemre esett végigülni a három felvonást. Ez a három és fél óra engem egy évre elegendő színházi élményhez juttatott.
Ennek örömére Vince a hétvégén - életében először - egyedül, vagyis a két lány nélkül aludt idegen helyen. Bár az idegen hely kifejezés erős túlzás: a barátjánál töltötte az éjszakát. Sokszor voltunk már ott együtt, de az tény, hogy nem aludt még ott. Elég rosszul viselte, vasárnap egész nap a nyakamban lógott, és hétfőn elsírta magát az oviban, mert elmegyek.
(Akár jól is elsülhetett volna a dolog, de így utólag azt mondom, ez az előadás nem ért ennyit).
Lilla bejutott a felvételi második körébe, hétfőn megy szóbelizni. Még két hét, és kiderül, felvették-e. Nagyon szurkolok.
Végre sikerült a német nyelvleckéket visszacsempészni az életembe. Jó érzés kényszer nélkül, a saját örömömre tanulni, nagyon élvezem, hogy nem idegesítenek vizsgaidőpontokkal, tételekkel, százalékokkal. Most, hogy nem nyomasztanak az elvárások, úgy érzem, bármire képes vagyok. Akár az is előfordulhat, hogy megtanulok németül.
Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak Vincével: áthozzam szeptembertől másik oviba, vagy bevállaljunk még egy év ingázást, rohanást, idegeskedést és szervezkedést. Az eszem az előbbire szavaz, a szívem az utóbbira. És már most tudom, hogy bárhogy döntök is, lelkiismeret-furdalásom lesz. Mi több, már előre az van...
2011. február 22., kedd
Apró örömök
Vagy nem is annyira aprók?
Dóri gyönyörűen kiporszívózott, felmosott lakással várt tegnap este.Nem kellett kérni, könyörögni, utasítani, büntetést kilátásba helyezni, de még csak szólni sem. Magától megcsinálta. Azt mondta, nem volt mit tenni, tudja, hogy ez a heti feladata, és úgy döntött, jobban jár, ha nem nyavalyog, ha igyekszik, egy óra alatt simán végez. És nem volt kedve most veszekedni sem.
Azért jó, hogy vannak pillanatok, mikor egyformán gondolkodunk:)
Dóri gyönyörűen kiporszívózott, felmosott lakással várt tegnap este.Nem kellett kérni, könyörögni, utasítani, büntetést kilátásba helyezni, de még csak szólni sem. Magától megcsinálta. Azt mondta, nem volt mit tenni, tudja, hogy ez a heti feladata, és úgy döntött, jobban jár, ha nem nyavalyog, ha igyekszik, egy óra alatt simán végez. És nem volt kedve most veszekedni sem.
Azért jó, hogy vannak pillanatok, mikor egyformán gondolkodunk:)
2011. február 17., csütörtök
Minden megoldódik
Sokszor eszembe jut, hogy szerencsések vagyunk. Biztos mi is kellünk hozzá, és nem elég az, hogy az ember ölbe tett kézzel várja a megváltást, de ezzel együtt is tény, hogy mikor valami nagy gondom, gondunk volt, és úgy éreztük, a megoldás kulcsa nincs a kezünkben, nem tudunk mit tenni, a dolgok mindig mégis megoldódtak. Maguktól.
Bárki rendezgeti is a szálakat, köszönöm neki.
Most épp a munkaidővel kapcsolatos gondom látszik megoldódni. Nem tért vissza a heti egy délutános rendszer, de csak átlag minden második héten kell heti kétszer mennem, és sokszor akkor sem sima délutánra, hanem eltolt munkaidőben, ami azt jelenti, hogy fél 11-től fél 7-ig dolgozom, és 7-re itthon vagyok. Ráadásul az egyik kolléganőm épp tegnap jelentette be, hogy úgy tűnik, magánéleti okok miatt ezután inkább délutánra szeretne majd járni, úgyhogy a délelőtti műszakjai jó részét elcserélné az én délutánjaimért. Nem ellenkeztem, sőt! Nagyon örültem.
Jó lenne nem elfelejteni azt, hogy végül úgyis megoldódnak majd a dolgok, és nem kétségbeesni és idegeskedni minden változás miatt. Nyugodt nappalokat, és átaludt éjszakák egész sorát nyerhetném meg ezzel a hozzáállással.
A nap kevésbé jó híre az, hogy elmentem szemészetre. Eddig csak olvasáshoz és a monitor előtt üléshez (vagyis a napi 8 órai munkához) kellett szemüveg, de éreztem, hogy romlott a szemem, így bejelentkeztem kontrollra. A dokinéni megvizsgált, csóválta a fejét, és mikor megkérdeztem, mégis, mennyit romlott a szemem, annyit mondott, hogy "hááát, a cilinder is több lett, meg a dioptria is erősebb, szóval ... összességében sokat". Ez van. Most igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy a szemüveg ezentúl nem a táskámban lakik majd, hanem állandóan hordanom kell. Úgy tűnik, vannak a munkának árnyoldalai is.
Bárki rendezgeti is a szálakat, köszönöm neki.
Most épp a munkaidővel kapcsolatos gondom látszik megoldódni. Nem tért vissza a heti egy délutános rendszer, de csak átlag minden második héten kell heti kétszer mennem, és sokszor akkor sem sima délutánra, hanem eltolt munkaidőben, ami azt jelenti, hogy fél 11-től fél 7-ig dolgozom, és 7-re itthon vagyok. Ráadásul az egyik kolléganőm épp tegnap jelentette be, hogy úgy tűnik, magánéleti okok miatt ezután inkább délutánra szeretne majd járni, úgyhogy a délelőtti műszakjai jó részét elcserélné az én délutánjaimért. Nem ellenkeztem, sőt! Nagyon örültem.
Jó lenne nem elfelejteni azt, hogy végül úgyis megoldódnak majd a dolgok, és nem kétségbeesni és idegeskedni minden változás miatt. Nyugodt nappalokat, és átaludt éjszakák egész sorát nyerhetném meg ezzel a hozzáállással.
A nap kevésbé jó híre az, hogy elmentem szemészetre. Eddig csak olvasáshoz és a monitor előtt üléshez (vagyis a napi 8 órai munkához) kellett szemüveg, de éreztem, hogy romlott a szemem, így bejelentkeztem kontrollra. A dokinéni megvizsgált, csóválta a fejét, és mikor megkérdeztem, mégis, mennyit romlott a szemem, annyit mondott, hogy "hááát, a cilinder is több lett, meg a dioptria is erősebb, szóval ... összességében sokat". Ez van. Most igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy a szemüveg ezentúl nem a táskámban lakik majd, hanem állandóan hordanom kell. Úgy tűnik, vannak a munkának árnyoldalai is.
2011. február 11., péntek
Lányom, Gazdagné
Mikor 1-2-3 kisgyerekkel voltam itthon, és időnként összedőlni készült a világ, csak legyintettem, mikor a "kis gyerek, kis gond" üres frázisaival vigasztaltak idősebb rokonaim, ismerőseim.
Nagy gyerekem ugyan még most sincs, de kezdem érezni az amúgy elcsépelt mondás örök igazságát.
Nagyon bízom benne, hogy a sok-sok beszélgetés, és a családi minta akkor is meghatározó, ha ennek most épp az ellenkezője látszik.
És abban is, hogy Dóri most azért lusta, és azért sikk a nem tanulás, és azért válaszolja azt a "ha hármasokat kapsz, nem mehetsz abba a középiskolába/felsőoktatási intézménybe, amelyikbe szeretnél, és nem lesz jó szakmád, és jól fizető állásod" című felvetésekre, hogy "akkor majd keresek egy gazdag, öreg férjet", mert itthon nem ezt látja. És pont az ellen lázad, amit lát, amiben él. Tehát pszichológiai értelemben a dolgok mélyére ásva a gyerek tulajdonképpen helyesen (amúgy kamaszosan) cselekszik, és elvileg lehetséges, hogy pár év, és helyre kerülnek a dolgok. Legalábbis nagyon remélem.
Mert ez a jelenlegi állapot most piszok nehéz.
A 10. születésnap egyébként vízválasztónak tűnik, mert a jelek szerint Lilla is kezd kamaszodni.
(Én meg naponta hálát adok azért, hogy Lilla és Vince között 4,5 év van, mert hogy egyszerre három kamasz gyereket nem bírnék ki ép ésszel, az teljesen biztos).
Nagy gyerekem ugyan még most sincs, de kezdem érezni az amúgy elcsépelt mondás örök igazságát.
Nagyon bízom benne, hogy a sok-sok beszélgetés, és a családi minta akkor is meghatározó, ha ennek most épp az ellenkezője látszik.
És abban is, hogy Dóri most azért lusta, és azért sikk a nem tanulás, és azért válaszolja azt a "ha hármasokat kapsz, nem mehetsz abba a középiskolába/felsőoktatási intézménybe, amelyikbe szeretnél, és nem lesz jó szakmád, és jól fizető állásod" című felvetésekre, hogy "akkor majd keresek egy gazdag, öreg férjet", mert itthon nem ezt látja. És pont az ellen lázad, amit lát, amiben él. Tehát pszichológiai értelemben a dolgok mélyére ásva a gyerek tulajdonképpen helyesen (amúgy kamaszosan) cselekszik, és elvileg lehetséges, hogy pár év, és helyre kerülnek a dolgok. Legalábbis nagyon remélem.
Mert ez a jelenlegi állapot most piszok nehéz.
A 10. születésnap egyébként vízválasztónak tűnik, mert a jelek szerint Lilla is kezd kamaszodni.
(Én meg naponta hálát adok azért, hogy Lilla és Vince között 4,5 év van, mert hogy egyszerre három kamasz gyereket nem bírnék ki ép ésszel, az teljesen biztos).
2011. február 8., kedd
Dilemma
Mostanában érzem igazán, hogy mennyire másoktól "függök". Hogy mennyire nincs önállóan beosztható időm, és hogy mennyi szervezést igényel minden apró - a kollégáimnak igazából fel sem tűnő, vagy egy vállrándítással elintézhető - változtatás, változás.
A helyzet az, hogy az ügyfélfogadási idő nálunk módfelett ügyfélbarát: hétfőtől péntekig 8-20-ig nyitva vagyunk. Tekintve, hogy ez napi 12 óra tiszta ügyfélfogadási, és +1 óra technikai idő, a naponta 13 munkaórát kell lefednünk. Ennek örömére két műszakban dolgozunk.
Hosszas huzavona, néhány stresszes nap, és pár átvirrasztott éjszaka után végül kialakult egy számomra, számunkra is élhető és elfogadható beosztás: minden héten egyszer voltam délutános. A rendszer egészen öt hétig működött, majd ma a kollégám, akivel eddig váltva dolgoztam, bejelentette, hogy neki ez a rendszer így mégsem jó, merthogy időközben új barátnője lett. Változtassunk.
Valahol értem őt, és tulajdonképpen igaza van: én sem szívesen dolgoznék hetente 4x fél 1-től fél 9-ig, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a beosztást néhány hete még éppen ő kérte így. Aztán rájött, hogy ez mégsem jó.
Ez a változtatás konkrétan azt jelenti, hogy innen kezdve hetente 2x leszek délutános.
És most vívódom. Nem tudom, hogyan tovább. A mérleg egyik serpenyőjében a 9 hónapnyi munkakeresés utáni sikeres pályázat áll. Az, hogy ha ezt most visszamondom, várhatóan újra hónapokig munkát keresek majd. Az, hogy a beosztástól eltekintve minden szempontból jó ez a hely: helyileg is, anyagilag is, a feladatokat tekintve is, és a kollégák nagy részét tekintve is minden stimmel.
A másik serpenyőben viszont ott a munkaidő: az, hogy hetente 2x fél 1-től fél 9-ig kellene dolgoznom, azaz heti 2x 9-re érek haza. És ez egyrészt a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát tekintve, másrészt pedig a családi élet egészét tekintve is problémás.
Nem tudok dönteni. Nem tudom, hogyan tovább. Mennyire lehetek önző? Mennyit nyom a latba az, hogy jól érzem itt magam, hogy élvezem, amit csinálok, hogy relatíve jól keresek? Összhangban van-e ez azzal, hogy a család két este nem lát, csak egy jóéjtpuszi erejéig? Hogy nem én hozom el őket az oviból/suliból, nem én viszem őket edzésre? Elég nagyok már ehhez? Megértik?
Mennyi alkalmazkodást várhatok el L.-től és a munkahelyétől? Gondolhatom, mondhatom-e azt, hogy 12 éve minden időmet a gyerekek, a család és L. munkája szempontjainak rendeltem alá, és most azt szeretném, ha az én szempontjaimat is figyelembe vennénk? Mondhatom, persze. Csakhogy én tudom a legjobban, hogy 4 ember szempontjainak összeegyeztetése is nehéz, nemhogy öt emberé. De akkor sem alkalmazkodhatok én a végtelenségig.
Azt hiszem, megint lesz 1-2 álmatlan éjszakánk, amin eldönthetjük, hogy kivel teszek rosszabbat, ha újra itthon leszek: a többiekkel vagy magammal?
A helyzet az, hogy az ügyfélfogadási idő nálunk módfelett ügyfélbarát: hétfőtől péntekig 8-20-ig nyitva vagyunk. Tekintve, hogy ez napi 12 óra tiszta ügyfélfogadási, és +1 óra technikai idő, a naponta 13 munkaórát kell lefednünk. Ennek örömére két műszakban dolgozunk.
Hosszas huzavona, néhány stresszes nap, és pár átvirrasztott éjszaka után végül kialakult egy számomra, számunkra is élhető és elfogadható beosztás: minden héten egyszer voltam délutános. A rendszer egészen öt hétig működött, majd ma a kollégám, akivel eddig váltva dolgoztam, bejelentette, hogy neki ez a rendszer így mégsem jó, merthogy időközben új barátnője lett. Változtassunk.
Valahol értem őt, és tulajdonképpen igaza van: én sem szívesen dolgoznék hetente 4x fél 1-től fél 9-ig, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a beosztást néhány hete még éppen ő kérte így. Aztán rájött, hogy ez mégsem jó.
Ez a változtatás konkrétan azt jelenti, hogy innen kezdve hetente 2x leszek délutános.
És most vívódom. Nem tudom, hogyan tovább. A mérleg egyik serpenyőjében a 9 hónapnyi munkakeresés utáni sikeres pályázat áll. Az, hogy ha ezt most visszamondom, várhatóan újra hónapokig munkát keresek majd. Az, hogy a beosztástól eltekintve minden szempontból jó ez a hely: helyileg is, anyagilag is, a feladatokat tekintve is, és a kollégák nagy részét tekintve is minden stimmel.
A másik serpenyőben viszont ott a munkaidő: az, hogy hetente 2x fél 1-től fél 9-ig kellene dolgoznom, azaz heti 2x 9-re érek haza. És ez egyrészt a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát tekintve, másrészt pedig a családi élet egészét tekintve is problémás.
Nem tudok dönteni. Nem tudom, hogyan tovább. Mennyire lehetek önző? Mennyit nyom a latba az, hogy jól érzem itt magam, hogy élvezem, amit csinálok, hogy relatíve jól keresek? Összhangban van-e ez azzal, hogy a család két este nem lát, csak egy jóéjtpuszi erejéig? Hogy nem én hozom el őket az oviból/suliból, nem én viszem őket edzésre? Elég nagyok már ehhez? Megértik?
Mennyi alkalmazkodást várhatok el L.-től és a munkahelyétől? Gondolhatom, mondhatom-e azt, hogy 12 éve minden időmet a gyerekek, a család és L. munkája szempontjainak rendeltem alá, és most azt szeretném, ha az én szempontjaimat is figyelembe vennénk? Mondhatom, persze. Csakhogy én tudom a legjobban, hogy 4 ember szempontjainak összeegyeztetése is nehéz, nemhogy öt emberé. De akkor sem alkalmazkodhatok én a végtelenségig.
Azt hiszem, megint lesz 1-2 álmatlan éjszakánk, amin eldönthetjük, hogy kivel teszek rosszabbat, ha újra itthon leszek: a többiekkel vagy magammal?
2011. február 3., csütörtök
Idő-tervgazdálkodás
Nem vagyok egy halogatós típus, nem szoktam dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, szeretem, ha minden időben készen van, és tervezni is szoktam. Azt viszont azért még szoknom kell, hogy ennyire előre...
Holnapig ugyanis le kell adnom az éves szabadság-tervemet.
Úgyhogy 3 napja vadul lapozgatom naptárt, hívogatom az edzőket, hogy mikor lesz edzőtábor, kérdezgetem az óvodavezetőt, hogy mégis mikor és mennyi időre szándékoznak bezárni, folyamatos kapcsolatban vagyok a nagyszülőkkel, hogy mikor tudnak szabira menni, és mennyi időre tudják a gyerekeket bevállalni. Mostanra nagyjából összeállt a terv.
Már csak abban kell reménykedni, hogy L.-t az általam kalkulált időben elengedik szabira, illetve, hogy a terveimre a főnökeim is rábólintanak. Na és persze abban, hogy a kollégáim nem pont akkor akarnak szabira menni, amikor én.
Mindenesetre töretlen optimizmussal reménykedem.
Holnapig ugyanis le kell adnom az éves szabadság-tervemet.
Úgyhogy 3 napja vadul lapozgatom naptárt, hívogatom az edzőket, hogy mikor lesz edzőtábor, kérdezgetem az óvodavezetőt, hogy mégis mikor és mennyi időre szándékoznak bezárni, folyamatos kapcsolatban vagyok a nagyszülőkkel, hogy mikor tudnak szabira menni, és mennyi időre tudják a gyerekeket bevállalni. Mostanra nagyjából összeállt a terv.
Már csak abban kell reménykedni, hogy L.-t az általam kalkulált időben elengedik szabira, illetve, hogy a terveimre a főnökeim is rábólintanak. Na és persze abban, hogy a kollégáim nem pont akkor akarnak szabira menni, amikor én.
Mindenesetre töretlen optimizmussal reménykedem.
2011. január 31., hétfő
Fejlemények
Újra van hangom. A kedden kiutalt antibiotikum-kúra csütörtökön kezdte éreztetni hatását, pénteken már egész folyamatosan beszéltem. Tegnap óta pedig a hangszínem is kezd az eredetire hasonlítani.
Pénteken megtudtuk a gimis felvételin elért pontszámokat is. Lilla 100-ból 86 pontot írt. A matekja 50-ből 48 pont lett, amire a felvételi dolgozatokat megmutató gimis tanárnő csak annyit tudott mondani, hogy az nagyon-nagyon jó. Szerintem is. Az is biztos, hogy a suliból a harmadik év végi és negyedik első félévi jegyek alapján vitt pontjainak száma maximális, így már 136 pont biztos a 150-ből. Szóbeli március elején, itt dől majd el az utolsó 50 pont sorsa.
Mindenki arra kíváncsi, hogy ez mit jelent, vajon 86/136 ponttal mennyi az esélye a bekerülésre. Nem tudom. (Pedig nagyon szeretném tudni). Összesen 207 gyerek jelentkezett, a matek és magyar dogák pontszámainak átlaga 73 pont lett, és a 73 pontot író gyerek a rangsorban a 124.
A rangsor első 60 helyén álló gyerek kerül be a suliba. Hogy 86 ponttal vajon hol állhatunk a listán, fogalmam sincs.
Még másfél hónap, és megtudjuk. Addig meg tovább izgulunk.
Pénteken megtudtuk a gimis felvételin elért pontszámokat is. Lilla 100-ból 86 pontot írt. A matekja 50-ből 48 pont lett, amire a felvételi dolgozatokat megmutató gimis tanárnő csak annyit tudott mondani, hogy az nagyon-nagyon jó. Szerintem is. Az is biztos, hogy a suliból a harmadik év végi és negyedik első félévi jegyek alapján vitt pontjainak száma maximális, így már 136 pont biztos a 150-ből. Szóbeli március elején, itt dől majd el az utolsó 50 pont sorsa.
Mindenki arra kíváncsi, hogy ez mit jelent, vajon 86/136 ponttal mennyi az esélye a bekerülésre. Nem tudom. (Pedig nagyon szeretném tudni). Összesen 207 gyerek jelentkezett, a matek és magyar dogák pontszámainak átlaga 73 pont lett, és a 73 pontot író gyerek a rangsorban a 124.
A rangsor első 60 helyén álló gyerek kerül be a suliba. Hogy 86 ponttal vajon hol állhatunk a listán, fogalmam sincs.
Még másfél hónap, és megtudjuk. Addig meg tovább izgulunk.
2011. január 25., kedd
Hangszálgyulladás
Csak hogy ne unatkozzak. Nekem sikerült beszereznem, vasárnap óta nem nagyon tudok megszólalni, vagy ha mégis, nagyon fura, torz hangon teszem.
A gyerekek jókat vigyorognak rajtam, a kollégáim (és a főnökeim) azon aggódnak, mikor megyek táppénzre, az ügyfelek jelbeszédből is igyekszenek megérteni, amit mondok, én meg ma elkezdem az antibiotikumot. A doki azt ígérte, vasárnapra(!) jobban leszek. Biztatóan hangzik...
A gyerekek jókat vigyorognak rajtam, a kollégáim (és a főnökeim) azon aggódnak, mikor megyek táppénzre, az ügyfelek jelbeszédből is igyekszenek megérteni, amit mondok, én meg ma elkezdem az antibiotikumot. A doki azt ígérte, vasárnapra(!) jobban leszek. Biztatóan hangzik...
2011. január 22., szombat
Egy lélegzetvételnyi szünet
A pénteket végigizgultam. A reggelt a Dóri matek témazárója miatt, a délelőttöt a Vince farsangja miatt, a kora délutánt a Lilla felvételije miatt, a késő délutánt meg a közlekedés miatt. Hogy járható legyen az MO-ás, és időben odaérjek a farsangi ovis meseelőadásra.
A napi mérleg a következő: Dóri matek témazárója négyes lett. Egy pont híján ötös. Nem mondom, hogy nem zavar kicsit az egy pont hiánya, de ahhoz képest, hogy csütörtök este 8-kor szólt, hogy holnap témazáró, geometriából, és ő egy szót sem ért, ahhoz képest ez a négyes kiváló. Gondolatban magamnak is gyorsan beírtam egy piros pontot. Lehet, hogy pályát tévesztettem?
Vince nagyon élvezte a farsangot. Tavaly még nem érdekelte a dolog, a jelmezt 10 percre felvette, aztán szólt az óvónőknek, hogy vegyék le róla, és többet rá sem nézett. Idén egész délelőtt Sziamiaú volt, és a délutáni mesejátékot is nagyon élvezte. Állt a kispadon, és hangosan kiabált a színpad felé, hogy "kiskakas, ne gyere ki, megesz a róka!". És időben odaértem. Valaki meghallgatta a könyörgésemet ott fent, mert - péntek délutáni csúcs ide vagy oda - nagyon jól lehetett haladni.
Túl vagyunk a felvételin is. Konkrétumot még nem tudunk, majd jövő pénteken lehet megnézni a dolgozatokat, akkor derül ki, hány pontot írt Lilla. Úgy érzi, jól sikerült. A netes megoldókulcs alapján végignéztük a két feladatlapot, és az eredmény biztatónak tűnik. Meglátjuk. Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta. Nehéz volt egy teljes félévet dupla terheléssel végigcsinálni, a második félév ehhez képest sétagalopp lesz. Akkor is, ha most kezdődnek a versenyek, (illetve kedden el is kezdődtek: az idei elsőt, a kerületi irodalmi csapatversenyt idén is megnyerték) és még március elején lesz egy szóbeli felvételi is.
A Dóri bizonyítványa miatt csak azért nem izgultam, mert már csütörtökön megkapták: négy négyese lett, a többi ötös. Kamasz-mentalitásához képest ez igen jó eredmény, én örülök neki.
A napi mérleg a következő: Dóri matek témazárója négyes lett. Egy pont híján ötös. Nem mondom, hogy nem zavar kicsit az egy pont hiánya, de ahhoz képest, hogy csütörtök este 8-kor szólt, hogy holnap témazáró, geometriából, és ő egy szót sem ért, ahhoz képest ez a négyes kiváló. Gondolatban magamnak is gyorsan beírtam egy piros pontot. Lehet, hogy pályát tévesztettem?
Vince nagyon élvezte a farsangot. Tavaly még nem érdekelte a dolog, a jelmezt 10 percre felvette, aztán szólt az óvónőknek, hogy vegyék le róla, és többet rá sem nézett. Idén egész délelőtt Sziamiaú volt, és a délutáni mesejátékot is nagyon élvezte. Állt a kispadon, és hangosan kiabált a színpad felé, hogy "kiskakas, ne gyere ki, megesz a róka!". És időben odaértem. Valaki meghallgatta a könyörgésemet ott fent, mert - péntek délutáni csúcs ide vagy oda - nagyon jól lehetett haladni.
Túl vagyunk a felvételin is. Konkrétumot még nem tudunk, majd jövő pénteken lehet megnézni a dolgozatokat, akkor derül ki, hány pontot írt Lilla. Úgy érzi, jól sikerült. A netes megoldókulcs alapján végignéztük a két feladatlapot, és az eredmény biztatónak tűnik. Meglátjuk. Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta. Nehéz volt egy teljes félévet dupla terheléssel végigcsinálni, a második félév ehhez képest sétagalopp lesz. Akkor is, ha most kezdődnek a versenyek, (illetve kedden el is kezdődtek: az idei elsőt, a kerületi irodalmi csapatversenyt idén is megnyerték) és még március elején lesz egy szóbeli felvételi is.
A Dóri bizonyítványa miatt csak azért nem izgultam, mert már csütörtökön megkapták: négy négyese lett, a többi ötös. Kamasz-mentalitásához képest ez igen jó eredmény, én örülök neki.
2011. január 17., hétfő
Hamarosan péntek...
Miközben én igyekszem akklimatizálódni a munka-család-háztartás édes hármasában, zajlik az élet a "háttérben" is. A péntek például mozgalmas nap lesz nálunk:
Vincééknél farsang lesz. Ennek örömére a hétvégén fél napot töltöttem a megfelelő macska-jelmez megvarrásával. Merthogy Vince Sziamiaú-ként kívánja tölteni az aznap délelőttöt.
Lillával hetek óta matekozunk. Rendületlenül. Péntek délután ugyanis felvételizik. Bemelegítésként holnap még elmegy egy kerületi irodalmi versenyre - csak hogy magyarból is edzésben legyen a felvételire -, aztán már lélekben is a péntekre készülünk. Ő nagyon izgul. Én már csak egy kicsit.
S hogy Dóri se maradjon ki a jóból, pénteken lesz a félévi bizonyítványosztás is. Lillánál ez ügyben nem érhet meglepetés, de Dórinál majd csak akkor derül a négyesek és ötösök tényleges aránya. Csak hogy neki is legyen min izgulni.
Vincééknél farsang lesz. Ennek örömére a hétvégén fél napot töltöttem a megfelelő macska-jelmez megvarrásával. Merthogy Vince Sziamiaú-ként kívánja tölteni az aznap délelőttöt.
Lillával hetek óta matekozunk. Rendületlenül. Péntek délután ugyanis felvételizik. Bemelegítésként holnap még elmegy egy kerületi irodalmi versenyre - csak hogy magyarból is edzésben legyen a felvételire -, aztán már lélekben is a péntekre készülünk. Ő nagyon izgul. Én már csak egy kicsit.
S hogy Dóri se maradjon ki a jóból, pénteken lesz a félévi bizonyítványosztás is. Lillánál ez ügyben nem érhet meglepetés, de Dórinál majd csak akkor derül a négyesek és ötösök tényleges aránya. Csak hogy neki is legyen min izgulni.
2011. január 13., csütörtök
Tisztul az ég
Úgy tűnik, egy hullámhosszon vagyok az időjárással. A december vége-január legeleje nálam is elég keményre sikerült, de most tavaszodik. A lelkemben is.
Kezd végre beállni valamiféle átlátható, elfogadható, sőt, mi több, élhető rendszer a mindennapjainkban. A gyomoridegem csökken, és ennek folyományaként a mérleg nyelve is újra stabilizálódni látszik.
Ma amúgy is szép nap van, a munkával kapcsolatban eddig rejtett részletek is kiderültek végre, és csupa számomra, számunkra kedvező hírt kaptam.
A gyerekek is jól viselik a változást, a téli szünet utáni korán kelés jobban megviselte őket, mint az, hogy napközben nem vagyok itthon. Bár, ha jól belegondolok, Dóri az egyetlen, aki ezt ténylegesen is észleli, ő meg nincs ettől elkeseredve, sőt...
Már csak olyan apró részletek várnak kidolgozásra, hogy mikor fogok tudni például takarítani, de a fő csapásirány (egyenesen át a káoszon) ebben a témában is alakulgat.
Az első héten volt néhány olyan pillanat, mikor úgy éreztem, hiba volt munkába állni, és jobb lenne visszacsinálni az egészet. Ez mostanra megszűnt. Bármilyen furán hangzik is, szeretek bent lenni, szeretek dolgozni, emberekkel foglalkozni, és úgy érzem, - a diplomaosztó után röpke 14,5 évvel - hogy végre helyemen vagyok. A munkában is.
Lassan megint ott tartok, ahol karácsony előtt voltam: megállítanám az időt. És ez jó. Nagyon jó.
Kezd végre beállni valamiféle átlátható, elfogadható, sőt, mi több, élhető rendszer a mindennapjainkban. A gyomoridegem csökken, és ennek folyományaként a mérleg nyelve is újra stabilizálódni látszik.
Ma amúgy is szép nap van, a munkával kapcsolatban eddig rejtett részletek is kiderültek végre, és csupa számomra, számunkra kedvező hírt kaptam.
A gyerekek is jól viselik a változást, a téli szünet utáni korán kelés jobban megviselte őket, mint az, hogy napközben nem vagyok itthon. Bár, ha jól belegondolok, Dóri az egyetlen, aki ezt ténylegesen is észleli, ő meg nincs ettől elkeseredve, sőt...
Már csak olyan apró részletek várnak kidolgozásra, hogy mikor fogok tudni például takarítani, de a fő csapásirány (egyenesen át a káoszon) ebben a témában is alakulgat.
Az első héten volt néhány olyan pillanat, mikor úgy éreztem, hiba volt munkába állni, és jobb lenne visszacsinálni az egészet. Ez mostanra megszűnt. Bármilyen furán hangzik is, szeretek bent lenni, szeretek dolgozni, emberekkel foglalkozni, és úgy érzem, - a diplomaosztó után röpke 14,5 évvel - hogy végre helyemen vagyok. A munkában is.
Lassan megint ott tartok, ahol karácsony előtt voltam: megállítanám az időt. És ez jó. Nagyon jó.
2011. január 7., péntek
Az első munkahét
Az egy hete tartó folyamatos gyomorideg, és az ébren töltött éjszakák okozta fáradtság kezd látszani rajtam. Az ugyan nem túl nagy baj, hogy a stressz áldásos hatásaként a nadrágjaim így, pár nap alatt is kényelmesebbek lettek, és a fogyást a mérleg is igazolja, de a szemem alatt a karikáktól azért szívesen eltekintenék. És az sem lenne baj, ha nem szoknék rá a kávéra. De egyelőre úgy érzem, anélkül képtelen lennék végigcsinálni a napokat.
Ez az első hét nagyon húzósra sikerült. Családi szinten is szokni kell még az új felállást, nekem is tudomásul kell vennem, hogy az időm egyik pillanatról a másikra a korábbiak tizedére csökkent, és bent, a munkahelyen is van még sok-sok rendeznivaló. Amik, ha kialakulnak, sokat javítanak majd a helyzeten. Csak addig bírjuk ki.
A munka maga egyébként jó. Vegyes érzelmekkel vágtam bele, mert mind a közszféra, mind a munka jellege ismeretlen terület volt számomra, de a váltás a vártnál jobban sikerült. Tényleg élvezem.
Talán a munkafeltételek is vállalhatóvá válnak előbb-utóbb. Addig meg legfeljebb fogyok még pár kilót.
Ez az első hét nagyon húzósra sikerült. Családi szinten is szokni kell még az új felállást, nekem is tudomásul kell vennem, hogy az időm egyik pillanatról a másikra a korábbiak tizedére csökkent, és bent, a munkahelyen is van még sok-sok rendeznivaló. Amik, ha kialakulnak, sokat javítanak majd a helyzeten. Csak addig bírjuk ki.
A munka maga egyébként jó. Vegyes érzelmekkel vágtam bele, mert mind a közszféra, mind a munka jellege ismeretlen terület volt számomra, de a váltás a vártnál jobban sikerült. Tényleg élvezem.
Talán a munkafeltételek is vállalhatóvá válnak előbb-utóbb. Addig meg legfeljebb fogyok még pár kilót.
2011. január 5., szerda
Születésnap
5 éve ilyenkor, este 8 órakor megmutattak nekem egy ráncos homlokú, hosszú sötétbarna hajú, félig nyitott szemmel a külvilágot szemlélő babát. Ez volt Vince. Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy sötétbarna haj??? Biztos???
Egyrészt hirtelen kerültem a műtőbe, és két sima szülés után még igencsak barátkoznom kellett a gondolattal, hogy fájások nélkül, röpke 20 perc leforgása alatt harmadszor is anya lettem. Hiányzott a vajúdás, a szülés, és a hormonális zűrzavart és a megszületést követő eufória. Hogy vége, túl vagyunk rajta, már nem fáj semmi, és van egy harmadik gyerekem. Az első pár napban amolyan "ajándék babának" éreztem. Nem vele volt gond, nagyon szerettem az első perctől kezdve, csak magamban kellett rendet tenni. Megemészteni, hogy alakulhatnak úgy a dolgok, hogy az ember "hirtelen kap" egy gyereket.
Másrészt meg: a lányok kopaszon születtek. Dóri kb. egy éves volt, mire láthatóvá vált az a néhány tejfölszőke tincs. Lillának a születéskor ugyan volt pár szál haja, de az nagyon gyorsan kihullott, és nála is beletelt pár hónapba, mire hajasbaba lett. Erre számítva volt furcsa, hogy harmadjára született egy sötét, hosszú hajú gyerekem. (Egyébként azóta már Vince is szőke, a lányokhoz hasonlóan).
És ez kis ráncos homlokú, sötétbarna hajjal született legkisebb gyerekem is öt éves már. Biztosan a szülinap teszi, de most olyan nagyfiúnak látom. 119 cm magas, 22,5 kg súlyú tömény csibészség. Továbbra is én vagyok a szerelme. Valamelyik nap is odajött hozzám, az ölembe bújt, átölelt, és halkan a fülembe súgta, hogy "imádom, asszonyom!".
Én meg Téged, Vince!
Boldog születésnapot!
Egyrészt hirtelen kerültem a műtőbe, és két sima szülés után még igencsak barátkoznom kellett a gondolattal, hogy fájások nélkül, röpke 20 perc leforgása alatt harmadszor is anya lettem. Hiányzott a vajúdás, a szülés, és a hormonális zűrzavart és a megszületést követő eufória. Hogy vége, túl vagyunk rajta, már nem fáj semmi, és van egy harmadik gyerekem. Az első pár napban amolyan "ajándék babának" éreztem. Nem vele volt gond, nagyon szerettem az első perctől kezdve, csak magamban kellett rendet tenni. Megemészteni, hogy alakulhatnak úgy a dolgok, hogy az ember "hirtelen kap" egy gyereket.
Másrészt meg: a lányok kopaszon születtek. Dóri kb. egy éves volt, mire láthatóvá vált az a néhány tejfölszőke tincs. Lillának a születéskor ugyan volt pár szál haja, de az nagyon gyorsan kihullott, és nála is beletelt pár hónapba, mire hajasbaba lett. Erre számítva volt furcsa, hogy harmadjára született egy sötét, hosszú hajú gyerekem. (Egyébként azóta már Vince is szőke, a lányokhoz hasonlóan).
És ez kis ráncos homlokú, sötétbarna hajjal született legkisebb gyerekem is öt éves már. Biztosan a szülinap teszi, de most olyan nagyfiúnak látom. 119 cm magas, 22,5 kg súlyú tömény csibészség. Továbbra is én vagyok a szerelme. Valamelyik nap is odajött hozzám, az ölembe bújt, átölelt, és halkan a fülembe súgta, hogy "imádom, asszonyom!".
Én meg Téged, Vince!
Boldog születésnapot!
2011. január 4., kedd
Zűrzavar
Nem tudom leírni, mi jár a fejemben, mert magam sem tudom, mit gondolok. Annyiféle érzés, kívánság, öröm, vágy, és persze annyiféle félelem, küzdelem, düh és akarat kavarog bennem, hogy per pillanat képtelen vagyok eldönteni, hogy jó-e most nekem.
Tegnap inkább a nem felé billent a mérleg. Ma átbillent pozitívba. Arról meg, hogy a holnap milyen lesz, fogalmam sincs. De a tendencia azért biztató.
Tegnap inkább a nem felé billent a mérleg. Ma átbillent pozitívba. Arról meg, hogy a holnap milyen lesz, fogalmam sincs. De a tendencia azért biztató.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)