Túl  vagyunk a felvételin: a pontosan fél éve tartó készülésen, a hétvégi, 4 órás felvételi előkészítőkön, az írásbelin, a szóbelin, és az ezeket megelőző papírmunkákon. Úgy érzem, jól sikerült, van esélye Lillának a bekerülésre. Nem szeretem ezt az érzést, mert még nem biztos, hogy sikerült, és nagyon rosszul fog esni az esetleges nemleges válasz. Ám hiába tudom az eszemmel, hogy jobb lenne nem beleélni magam, én már a gimiben látom a lányom. És ő is ott érzi magát. Már most tudom, hogy jövő szerdán percenkét nézem majd meg az e-maileket, és nagyjából 10 percenként frissítem a megnyitott weboldalt. Egyszerre bízom a sikerben, reménykedem és félek. A bennem lévő kavalkádban az egyes érzelmek egymáshoz viszonyított aránya megállás nélkül változik. Hihetetlenül fárasztó és idegőrlő ez az állapot.

Egyébként pedig soha ennyire gyorsan nem telt még az idő, mint mostanában. Csak kapkodom a fejem, és hitetlenkedve állapítom meg minden csütörtökön/pénteken, hogy megint eltelt egy hét.