Szóbeli - három felvonásban

Az elsőn túl vagyunk.

A vágyott gimnáziumban, a leginkább vágyott szakon. Magyarból és töriből adott ma számot tudásáról idősebbik leánygyermekem. Nem hallottam, miket mondott, csak az ő elmondására tudok támaszkodni, de remélhetőleg egy jó átlagos feleletet produkált. Nem mondtak pontszámot, két hét múlva derül ki, mennyire értékelték a mai teljesítményét.

Holnap angol, ugyanebben a suliban, majd jövő kedden jön az utolsó felvonás - abban a suliban, amit én nagyon, ő viszont sokkal kevésbé szeretne.

Nehéz dolog azt elfogadni, hogy a gyerek mást szeretne, mint amit én. Hónapok óta harcolok önmagammal: próbálom tudatosítani magamban, hogy ez az ő választása, az ő élete. Ő fog oda járni négy/öt évig, neki kell eldöntenie, mit választ.

Választani persze az általunk is elfogadható lehetőségek közül tud. Együtt jártuk végig a szóba jöhető sulikat, ültük végig a nyílt napokat, és húztuk ki a listáról azokat az iskolákat, ami valamelyikünk számára bármi miatt nem elfogadható. 

A metszetben tehát csak olyan sulik maradtak, amikre mindannyian igent mondtunk. Mégis, ennek ellenére is van egy preferencia-listám. És van a gyereknek is. A kettő persze nem egyezik. 

Az eszem azt súgja, hagynom kell dönteni, de komoly próbatétel számomra, hogy most az eszemre hallgassak, és ne szívemre.

Egy kis kikapcsolódás

Sikerült újabb elkötelezett hívet szereznünk az egyik legnépszerűbb téli sportnak.

Vince három nap gyakorlás után úgy síel, ahogy én valószínűleg soha nem fogok. Lazán, természetesen, a félelemnek nyoma sem látszik rajta.

Vigyorogva integet a buckákon száguldozva, önállóan felvonózik, és záráskor úgy kell neki könyörögni, hogy vegye már le a lécet. Csak és kizárólag utolsóként hajlandó elhagyni a pályát.

Egyrészt büszke vagyok rá, mert ügyes, jó mozgású gyerek. Másrészt meg szívből örülök, hogy biztosítani tudtuk azt, hogy ő is megismerje a síelést, a siklás élményét.

Egyre inkább úgy érezem, hogy az, hogy mi lesz a gyerekből, csak közvetve múlik rajtunk. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy megmutassuk a gyereknek a lehetőségeket, biztosítsuk neki az élményeket, megadjuk a választás lehetőségét. Dönteni, illetve a lehetőségekkel élni nekik kell, ezt nem tehetjük, illetve, ha akarjuk sem tudjuk megtenni helyettük.

Lebegek

Kicsit úgy érzem magam, mint ahogy az űrhajósok érezhetik magukat a súlytalanság állapotában: nem kötődöm, mert nem lehet. Nincs hová. És nincs miért.

A munkahely-váltás érdekesen sikerült. Tudtam, hogy ez a pozíció csak időleges, maximum egy évre szól, de úgy hozta a sors, hogy - más-más okokból ugyan - , de az új főnökömnek és nekem is jó lehetőségnek tűnt, ha elvállalom. Féltem tőle, sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak, de néhány átvirrasztott éjszaka után úgy döntöttem, annyi előnnyel kecsegtet a váltás, hogy belevágok.

Amiért váltottam, az teljesült. Helyben dolgozok, egy műszakban, élhető munkarendben. Mégis nagyságrendekkel rosszabbul érzem magam itt, mint az előző helyen. Egyrészt hiányzik a régi társaság, az ottani kapcsolatok, a barátok, a poénok, és az, hogy fél szavakból is értettük egymást. Másrészt pedig nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy tudom, itt minden időleges, csak néhány hónapra szól. S nem elég, hogy tudom, de a főnököm és kollégák is éreztetik minden nap, hogy "magasról" (legalábbis az ő szemszögükből nézve magasról, egy szinttel feljebbről) jöttem. Ez az ő szemükben eleve rossz jel, ráadásul tudják, hogy nem is maradok sokáig, így abszolút nem könnyítik meg számomra a beilleszkedést. Sőt.

Néha úgy gondolom, csak pár hónap az egész, menni fog ez nekem. Rosszabb pillanataimban viszont úgy érzem, most rögtön felállok, és sikítva menekülök.