Fejlemények

Újra van hangom. A kedden kiutalt antibiotikum-kúra csütörtökön kezdte éreztetni hatását, pénteken már egész folyamatosan beszéltem. Tegnap óta pedig a hangszínem is kezd az eredetire hasonlítani.

Pénteken megtudtuk a gimis felvételin elért pontszámokat is. Lilla 100-ból 86 pontot írt. A matekja 50-ből 48 pont lett, amire a felvételi dolgozatokat megmutató gimis tanárnő csak annyit tudott mondani, hogy az nagyon-nagyon jó. Szerintem is. Az is biztos, hogy a suliból a harmadik év végi és negyedik első félévi jegyek alapján vitt pontjainak száma maximális, így már 136 pont biztos a 150-ből. Szóbeli március elején, itt dől majd el az utolsó 50 pont sorsa.
Mindenki arra kíváncsi, hogy ez mit jelent, vajon 86/136 ponttal mennyi az esélye a bekerülésre. Nem tudom. (Pedig nagyon szeretném tudni). Összesen 207 gyerek jelentkezett, a matek és magyar dogák pontszámainak átlaga 73 pont lett, és a 73 pontot író gyerek a rangsorban a 124.
A rangsor első 60 helyén álló gyerek kerül be a suliba. Hogy 86 ponttal vajon hol állhatunk a listán, fogalmam sincs.
Még másfél hónap, és megtudjuk. Addig meg tovább izgulunk.

Hangszálgyulladás

Csak hogy ne unatkozzak. Nekem sikerült beszereznem, vasárnap óta nem nagyon tudok megszólalni, vagy ha mégis, nagyon fura, torz hangon teszem.
A gyerekek jókat vigyorognak rajtam, a kollégáim (és a főnökeim) azon aggódnak, mikor megyek táppénzre, az ügyfelek jelbeszédből is igyekszenek megérteni, amit mondok, én meg ma elkezdem az antibiotikumot. A doki azt ígérte, vasárnapra(!) jobban leszek. Biztatóan hangzik...

Egy lélegzetvételnyi szünet

A pénteket végigizgultam. A reggelt a Dóri matek témazárója miatt, a délelőttöt a Vince farsangja miatt, a kora délutánt a Lilla felvételije miatt, a késő délutánt meg a közlekedés miatt. Hogy járható legyen az MO-ás, és időben odaérjek a farsangi ovis meseelőadásra.

A napi mérleg a következő: Dóri matek témazárója négyes lett. Egy pont híján ötös. Nem mondom, hogy nem zavar kicsit az egy pont hiánya, de ahhoz képest, hogy csütörtök este 8-kor szólt, hogy holnap témazáró, geometriából, és ő egy szót sem ért, ahhoz képest ez a négyes kiváló. Gondolatban magamnak is gyorsan beírtam egy piros pontot. Lehet, hogy pályát tévesztettem?
Vince nagyon élvezte a farsangot. Tavaly még nem érdekelte a dolog, a jelmezt 10 percre felvette, aztán szólt az óvónőknek, hogy vegyék le róla, és többet rá sem nézett. Idén egész délelőtt Sziamiaú volt, és a délutáni mesejátékot is nagyon élvezte. Állt a kispadon, és hangosan kiabált a színpad felé, hogy "kiskakas, ne gyere ki, megesz a róka!". És időben odaértem. Valaki meghallgatta a könyörgésemet ott fent, mert - péntek délutáni csúcs ide vagy oda - nagyon jól lehetett haladni.
Túl vagyunk a felvételin is. Konkrétumot még nem tudunk, majd jövő pénteken lehet megnézni a dolgozatokat, akkor derül ki, hány pontot írt Lilla. Úgy érzi, jól sikerült. A netes megoldókulcs alapján végignéztük a két feladatlapot, és az eredmény biztatónak tűnik. Meglátjuk. Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta. Nehéz volt egy teljes félévet dupla terheléssel végigcsinálni, a második félév ehhez képest sétagalopp lesz. Akkor is, ha most kezdődnek a versenyek, (illetve kedden el is kezdődtek: az idei elsőt, a kerületi irodalmi csapatversenyt idén is megnyerték) és még március elején lesz egy szóbeli felvételi is.

A Dóri bizonyítványa miatt csak azért nem izgultam, mert már csütörtökön megkapták: négy négyese lett, a többi ötös. Kamasz-mentalitásához képest ez igen jó eredmény, én örülök neki.

Hamarosan péntek...

Miközben én igyekszem akklimatizálódni a munka-család-háztartás édes hármasában, zajlik az élet a "háttérben" is. A péntek például mozgalmas nap lesz nálunk:
Vincééknél farsang lesz. Ennek örömére a hétvégén fél napot töltöttem a megfelelő macska-jelmez megvarrásával. Merthogy Vince Sziamiaú-ként kívánja tölteni az aznap délelőttöt.
Lillával hetek óta matekozunk. Rendületlenül. Péntek délután ugyanis felvételizik. Bemelegítésként holnap még elmegy egy kerületi irodalmi versenyre - csak hogy magyarból is edzésben legyen a felvételire -, aztán már lélekben is a péntekre készülünk. Ő nagyon izgul. Én már csak egy kicsit.
S hogy Dóri se maradjon ki a jóból, pénteken lesz a félévi bizonyítványosztás is. Lillánál ez ügyben nem érhet meglepetés, de Dórinál majd csak akkor derül a négyesek és ötösök tényleges aránya. Csak hogy neki is legyen min izgulni.

Tisztul az ég

Úgy tűnik, egy hullámhosszon vagyok az időjárással. A december vége-január legeleje nálam is elég keményre sikerült, de most tavaszodik. A lelkemben is.
Kezd végre beállni valamiféle átlátható, elfogadható, sőt, mi több, élhető rendszer a mindennapjainkban. A gyomoridegem csökken, és ennek folyományaként a mérleg nyelve is újra stabilizálódni látszik.
Ma amúgy is szép nap van, a munkával kapcsolatban eddig rejtett részletek is kiderültek végre, és csupa számomra, számunkra kedvező hírt kaptam.
A gyerekek is jól viselik a változást, a téli szünet utáni korán kelés jobban megviselte őket, mint az, hogy napközben nem vagyok itthon. Bár, ha jól belegondolok, Dóri az egyetlen, aki ezt ténylegesen is észleli, ő meg nincs ettől elkeseredve, sőt...
Már csak olyan apró részletek várnak kidolgozásra, hogy mikor fogok tudni például takarítani, de a fő csapásirány (egyenesen át a káoszon) ebben a témában is alakulgat.

Az első héten volt néhány olyan pillanat, mikor úgy éreztem, hiba volt munkába állni, és jobb lenne visszacsinálni az egészet. Ez mostanra megszűnt. Bármilyen furán hangzik is, szeretek bent lenni, szeretek dolgozni, emberekkel foglalkozni, és úgy érzem, - a diplomaosztó után röpke 14,5 évvel - hogy végre helyemen vagyok. A munkában is.
Lassan megint ott tartok, ahol karácsony előtt voltam: megállítanám az időt. És ez jó. Nagyon jó.

Az első munkahét

Az egy hete tartó folyamatos gyomorideg, és az ébren töltött éjszakák okozta fáradtság kezd látszani rajtam. Az ugyan nem túl nagy baj, hogy a stressz áldásos hatásaként a nadrágjaim így, pár nap alatt is kényelmesebbek lettek, és a fogyást a mérleg is igazolja, de a szemem alatt a karikáktól azért szívesen eltekintenék. És az sem lenne baj, ha nem szoknék rá a kávéra. De egyelőre úgy érzem, anélkül képtelen lennék végigcsinálni a napokat.

Ez az első hét nagyon húzósra sikerült. Családi szinten is szokni kell még az új felállást, nekem is tudomásul kell vennem, hogy az időm egyik pillanatról a másikra a korábbiak tizedére csökkent, és bent, a munkahelyen is van még sok-sok rendeznivaló. Amik, ha kialakulnak, sokat javítanak majd a helyzeten. Csak addig bírjuk ki.
A munka maga egyébként jó. Vegyes érzelmekkel vágtam bele, mert mind a közszféra, mind a munka jellege ismeretlen terület volt számomra, de a váltás a vártnál jobban sikerült. Tényleg élvezem.
Talán a munkafeltételek is vállalhatóvá válnak előbb-utóbb. Addig meg legfeljebb fogyok még pár kilót.

Születésnap

5 éve ilyenkor, este 8 órakor megmutattak nekem egy ráncos homlokú, hosszú sötétbarna hajú, félig nyitott szemmel a külvilágot szemlélő babát. Ez volt Vince. Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy sötétbarna haj??? Biztos???
Egyrészt hirtelen kerültem a műtőbe, és két sima szülés után még igencsak barátkoznom kellett a gondolattal, hogy fájások nélkül, röpke 20 perc leforgása alatt harmadszor is anya lettem. Hiányzott a vajúdás, a szülés, és a hormonális zűrzavart és a megszületést követő eufória. Hogy vége, túl vagyunk rajta, már nem fáj semmi, és van egy harmadik gyerekem. Az első pár napban amolyan "ajándék babának" éreztem. Nem vele volt gond, nagyon szerettem az első perctől kezdve, csak magamban kellett rendet tenni. Megemészteni, hogy alakulhatnak úgy a dolgok, hogy az ember "hirtelen kap" egy gyereket.
Másrészt meg: a lányok kopaszon születtek. Dóri kb. egy éves volt, mire láthatóvá vált az a néhány tejfölszőke tincs. Lillának a születéskor ugyan volt pár szál haja, de az nagyon gyorsan kihullott, és nála is beletelt pár hónapba, mire hajasbaba lett. Erre számítva volt furcsa, hogy harmadjára született egy sötét, hosszú hajú gyerekem. (Egyébként azóta már Vince is szőke, a lányokhoz hasonlóan).

És ez kis ráncos  homlokú, sötétbarna hajjal született legkisebb gyerekem is öt éves már. Biztosan a szülinap teszi, de most olyan nagyfiúnak látom. 119 cm magas, 22,5 kg súlyú tömény csibészség. Továbbra is én vagyok a szerelme. Valamelyik nap is odajött hozzám, az ölembe bújt, átölelt, és halkan a fülembe súgta, hogy "imádom, asszonyom!".

Én meg Téged, Vince!
Boldog születésnapot!

Zűrzavar

Nem tudom leírni, mi jár a fejemben, mert magam sem tudom, mit gondolok. Annyiféle érzés, kívánság, öröm, vágy, és persze annyiféle félelem, küzdelem, düh és akarat kavarog bennem, hogy per pillanat képtelen vagyok eldönteni, hogy jó-e most nekem.
Tegnap inkább a nem felé billent a mérleg. Ma átbillent pozitívba. Arról meg, hogy a holnap milyen lesz, fogalmam sincs. De a tendencia azért biztató.