Amikor a kör bezárul

Ideges vagyok. Vagy inkább feszült és rosszkedvű.

Mert már három hónapja munkát keresek, és semmi eredmény. Nem is igazán a visszautasításokkal van baj, hanem velem. Azt hiszem, ahhoz, hogy találjak valamit, először magamban kellene rendet tenni, és eldönteni végre, hogy mit akarok. S ha végre magabiztos lennék, az sugározna rólam, s kapkodnának utánam a cégek. (Vagy nem...).

Bár fura dolog ez, mert tudom én, hogy mit akarok. S épp ez a baj: hogy olyat akarok, ami nincs. Vagy legalábbis nagyon ritka: részmunkaidőt, itt, a közelben.
De mivel ez nincs, kénytelen vagyok kompromisszumokat kötni, és olyan állásokat is megpályázni, amit úgy igazán nem is akarok. S ezt nem csak én tudom, de valószínűleg a másik fél is érzi.
Nem kellene ilyen állásokat megpályázni. De ha ezeket nem pályázom meg, akkor semmit nem pályázok meg, mert más viszont nincs. S akkor úgy tűnne, nem is keresek munkát. Pedig keresek. Tényleg. Csak szeretnék a leendő munkám mellett is normális ember, és nem utolsó sorban anya maradni.
Futom hát a borítékoltan sikertelen köröket, s hiába tudom, hogy a visszautasítás nem nekem (mint embernek) szól, azért mégis rossz érzés, hogy sehová sem kellek.
Ördögi kör, s nem látom a menekülő útvonalat. Fogalmam sincs, mi lesz a megoldás.

Meglepetés

Pénteken voltak az évzárók. Természetesen egy napon, másfél óra eltéréssel, egymástól 11 km-re. Így a Dóriéról kicsit elkéstünk, még úgy is, hogy Lillát a bizonyítványosztás kellős közepén elhoztam az évzárójáról. (Egyébként magyarázza már meg nekem valaki, hogy egy fél 5-kor kezdődő évzárón miért csak háromnegyed 6-kor jutunk el odáig, hogy az osztályfőnök elkezdjen végre bizonyítványt osztani???)

Szóval a névsor elején lévő Lilla 6-kor végre megkapta a bizonyítványát. Kitűnő lett, minden tárgyból dicséretes ötös. Ezen nem lepődtem meg, mert a tanév folyamán ötösön kívül mást jegye nem volt... Ahogy eddig mindig, idén is kapott jutalomkönyvet, oklevelet.

Dóri évzárójáról 20 percet késtünk, de ahhoz még épp időben érkeztünk, hogy halljam, ahogy az igazgatónő elmondja, Dóri a tanév folyamán tanúsított példás magatartása miatt tantestületi dicséretben részesül, és lássam, ahogy átveszi az oklevelét, és a három db négyest tartalmazó bizonyítványát.
A bizonyítványba kerülő jegyek nem okoztak meglepetést, az oklevél viszont annál inkább. Nagyon örültem.
Annak, hogy bármilyen nehéznek is tűnik a kiskamasz-kor, és bármennyire is kezelhetetlennek és szemtelennek érzem időnként a lányom, azért talán csak nem veszett, veszik kárba a sok beszélgetés, magyarázat, és a személyes példa.
Jól esett a megerősítés, hogy talán mégsem csinálunk mindent rosszul, hisz a gyerek magatartása példamutató.

És az oklevél kapcsán azon is elgondolkodtam, hogy milyen jó, hogy a gyerek máshol jó gyerek, és hogy itthon mer "rossz" lenni, és nekünk, szüleinek tartogatja az útkereséssel járó gondokat, és tőlünk vár segítséget, ha segítségre van szüksége.
Jól van ez így.
Büszke vagyok a lányaimra.

Szép nyári nap

Tényleg az volt a tegnapi. Merthogy inkább ki sem számolom, hány, de garantáltan négy számjegyű, kimozdulós program nélkül, gyerekfürdetéssel, meséléssel, fektetéssel, időnként altatással töltött este után tegnap színházban voltunk! Kettesben:)
A Szép nyári nap-ot néztük meg. Mélyen szántó gondolatokra, erkölcsi magaslatokra és magasröptű eszmei mondanivalóra vágyóknak nem ajánlom a darabot, de a könnyed, szórakoztató műfajban szerintem nem rossz.

De annyira nem is a darab lényeges. Sokkal inkább az, hogy a három gyereket itthon hagytuk, majdnem egyedül. Úgy mentünk el, hogy itthon játszottak, meg az utcán bicikliztek a szomszéd gyerekekkel, aztán a szomszéd (ahogy megbeszéltük) megvacsoráztatta őket, majd hazajöttek. A két lány szépen levezényelte az esti procedúrát, és lefektették Vincét. Teljesen önállóan, ketten, egyetértésben. Vince ugyan nem aludt el, ébren megvárta, míg 11-kor hazaértünk, de ágyban volt, pizsamában.
És ez annyira jó!
Kezdem érezni, hogy tényleg nőnek a gyerekeim, hogy egyre többet kapok vissza a felnőtt életemből, és a tegnap este hatására kezd kicsit újra kinyílni a világ. Éljen!:)

Útkeresés újra

Nem csak én nem találom a helyem, Dóri is keresi a sajátját...

Nagy drámák - a mi szemszögünkből nézve legalábbis - nincsenek, de neki nehéz most az élet. Mert úgy érzi, minden sz...r, ő csúnya, és kövér, és őt senki nem szereti.
Szerencsére ebbe a "senkibe" mi csak időnként tartozunk bele, olyankor, mikor valami olyat kérünk, teszünk, ami neki nem kedvére való. De még így is, hogy adott a háttér, ahová visszabújhat két önállósodási kísérlet között, nehéz a kamaszkor.
Neki is, és nekünk is.

Úgy emlékszem, nekem valahogy kimaradt az életemből a sztárokért rajongós időszak. Nem voltam szerelmes egy énekesbe/színészbe/sportolóba se, és nem volt a példaképem egyetlen női híresség sem.
Hogy ez rossz vagy jó, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy Dóri ilyen szempontból is klasszikus kamasz: az aktuális feltétlen példakép most Selena Gomez. Úgyhogy hajat növeszt, (és a szőke haját barnára festetné, ha hagynám), sminkelni akar, néha rátör, hogy fogyókúráznia kell (amit szerencsére az épp aktuális étkezés kedvéért azért rendszeresen felfüggeszt), és persze énekesnő, vagy - hangi adottságok hiányában - inkább színésznő szeretne lenni.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha tizenévesen én is rajongok valakiért. Most lennének emlékeim, és talán jobban tudnám kezelni ezt a helyzetet, mint így, tapasztalatok nélkül.

A nyulak szeretik a vizet

Bob nyuszi - Vince alvós nyuszija - legalábbis egészen biztosan.

Az óvónők szerint napok óta mást sem csinál Vince, minthogy egy  hosszú, lapos fakockára ülteti a plüssnyulat, és ezzel szaladgál körbe-körbe a csoportszobában. Mögötte Gergő, kezében ugyanolyan fakockával, és rajta egy plüssállattal... Mert az állatok együtt szörföznek.

Bob nyuszinak valószínűleg hosszú volt a szörfözés és víz nélkül töltött éjszaka, mert ma reggel, ébredés után közvetlenül fejest ugrott a WC-be.
A kissé rosszul megválasztott helyszínű fürdőzés után kimostam, és fellógattam a radiátorra. Büntetésből ma nem szörfözhet.

Bújós macska

Ezt szoktam mondani a hozzám bújó, ölembe simuló, közelségre vágyó gyerekeimnek, miközben simogatom a hátukat, és igyekszem kizárni a többiek zaját, kiabálását, játékát, és úgy általában a külvilágot.
Érzik, értik a kifejezés mögött megbújó szeretetet, mosolyogva hallgatják, várják ezt a két szót.

Bevallom, nem mindig van erőm és energiám csak és kizárólag az aktuálisan bújni akaró gyerekre figyelni, bármennyire is szeretem őket, időnként másra sem vágyok, csak egy kis (vagy inkább sok) nyugalomra és csendre.
Átlátható, egyszerű hétköznapokra, mikor megy minden a maga útján, és mindenki rendezi a saját dolgait, nélkülem is megtalálja, amit keres, egyedül is el tudja dönteni, hogy mit vegyen fel, nem hozza indiánüvöltésnek is beillő visítással a kezében a zsebkendőt, hogy fújjuk ki az orrát, és uram bocsá' egyedül is kitörli a fenekét... Amikor végre lenne egy kis idő magamra is figyelni, és meghallani, meghallgatni azt a belső hangot, ami megsúgná, hogyan tovább.

Épp ezen elmélkedtem ma délelőtt, mikor a kissé elázott leveleket hoztam be a postaládából. Nem figyeltem a lábam elé, ez tény, el voltam foglalva magammal, a gondolataimmal. Kevés hiányzott, hogy egy jó nagyot essek. Mert a lábam előtt tekergett a simogatásra, egy kis játékra vágyó macska. Az igazi. Mert ő is bújós.
Hirtelen nem tudom, sírjak vagy nevessek.

Útkeresés

Mostanában álláshirdetések böngészésével, önéletrajzok meg motivációs levelek írásával, küldözgetésével, és interjúkra járással töltöm napjaimat.
A megpályázott állások palettája elég széles: tesztelgetem, mégis melyik állástípus, melyik pozíció lenne az, amelyik a leginkább megfelelne az időben és térben eléggé korlátozott lehetőségeimnek.

És közben vívódom.
Azon, hogy mi a fontosabb: a családi élet egyensúlya, a már kialakult rendhez és rendszerhez való ragaszkodás, vagy a saját képességeim, képzettségeim teljes kihasználása.
Azon, hogy a munkahely és a lakóhely-iskola-óvoda hármasának közelsége fontosabb, vagy a munka jellege, minősége (merthogy a közelben elég nehéz a végzettségemnek és tapasztalataimnak megfelelő munkát találni).
Azon, hogy tulajdonképpen mit is akarok én? Jó szakmát választottam? Szerettem én valaha is azt, amit tanultam és csináltam? És ha igen, vajon most, jó néhány itthon töltött évvel és három gyerekkel a hátam mögött is azt akarom még?
És ha nem, az baj? És vajon én változtam, vagy csak a körülmények? Vagy pusztán csak most ismertem fel azt, hogy annak idején, mikor pályát választottam, hibáztam?
És ha igen, akkor most mindent újra kell kezdeni? És lehet még, érdemes még 35 évesen irányt váltani?

Egyelőre csak kérdések vannak, a válaszok még váratnak magukra.
Nem könnyű az újrakezdés.