Egy végigpakolászott, végigtakarított (és végigkönyörgött - hogy tegyél már rendet, vidd már a helyére, porszívózz végre...) nap után - amúgy pihenésként - elolvastam az origo-n az 56 pizsama rovatot. Aztán megnéztem a feltöltött videókat. 5-6-7-8-...-11 gyerek. És esetenként még nálam is fáradtabbnak tűnő anyukák...
Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.
2011. május 30., hétfő
2011. május 11., szerda
Érettségi
Valamelyik nap belepillantottam középszintű magyar és történelem érettségi kérdéssorába. És ledöbbentem.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
2011. május 10., kedd
Tök élet es
Közel három hete nem írtam. S nem azért, mert nem történt semmi. Inkább azért, mert annyi minden történik, hogy feldolgozni sincs időm, nemhogy leírni.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
10
10 éve, ezen a napon, hajnali 2.35-kor lettem kétgyermekes anya. Lilla picinek is pont olyan volt, mint most: magzatként hozta a tankönyvi adatokat, mindig pont akkora volt, amekkorának lennie kellett, vele volt a legenyhébb a toxémiám, és ő az egyetlen gyermekünk, aki pontosan a kiírt napon született.
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)