Tök élet es

Közel három hete nem írtam. S nem azért, mert nem történt semmi. Inkább azért, mert annyi minden történik, hogy feldolgozni sincs időm, nemhogy leírni.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.

Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.

Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.