Megvannak az eredmények

Vince harmadik lett az iskolai matek versenyen, bejutott a következő fordulóra.

Az elsősök együtt versenyeztek a másodikosokkal, ezt tudva pedig még szebb ez az eredmény, büszke vagyok rá.

Mindig tudtam én, hogy Vince hasonlít Lillára...

Dóri is jól megérdemelt pihenését tölti, vége a felvételi procedúrának,és megvannak az eredmények is. Ügyes volt, maximális dicséret illeti. Az általam preferált iskolára nem sikerült rábeszélni, viszont ahová ő akart menni, ott mind a négy szakra felvették, válogathatott is. Végül nyelvi tagozatra megy.

Mostanra én is megnyugodtam, már tudok örülni a sikerének és az örömének. Őszintén remélem, hogy jó helyre került, jól érzi majd magát, és élménydús négy éve lesz.

Eddig tartottak a jó hírek. Vannak kevésbé jók is, de azokról egyelőre nem tudok írni, még emésztenem kell őket.

Ma egy éve

ilyenkor már repülőn ültünk, sőt, ha jól emlékszem, ilyentájt szálltunk le Zürichben, hogy némi várakozás és átszállás után tovább indulhassunk San Francisco felé. Jó volt, jó visszagondolni rá. Időnként visszaolvasom az ott írt blogbejegyzéseket. Fárasztó volt esténként begépelgetni a nap eseményeit, de így utólag jól tettem, hogy leírtam, mert mikor elolvasom őket, teljesen ott érzem magam, visszajön minden öröm, probléma, minden fontos pillanat.

Most, egy év elteltével megint mehetnékem van. Nem feltétlen Amerikába, és nem is feltétlen egy hónapra, de ha kisüt a nap, bennem mindig feléled az utazás iránti vágy.

Betegség

A múlt heti három napos itthonlét - és a hétfői iskolakezdés - után Vince ma újra lázas. És fáj a füle. Nem vagyok túl boldog.

Ahhoz képest, hogy februárig nem hiányzott egy napot sem betegség miatt, most igazán kijut neki (és nekünk) a jóból.

Dóri túl van az összes szóbelin, alapvetően jól sikerültek, bár mindenhol volt olyan kérdés, amire nem tudott válaszolni. De bízom benne, így vannak ezzel mások is.

Ideiglenes felvételi jegyzék jövő szerdán lesz. Addig izgulunk. Akkor majd kiderül, megnyugodhatunk-e, vagy izgulhatunk tovább április közepéig.

Szóbeli - három felvonásban

Az elsőn túl vagyunk.

A vágyott gimnáziumban, a leginkább vágyott szakon. Magyarból és töriből adott ma számot tudásáról idősebbik leánygyermekem. Nem hallottam, miket mondott, csak az ő elmondására tudok támaszkodni, de remélhetőleg egy jó átlagos feleletet produkált. Nem mondtak pontszámot, két hét múlva derül ki, mennyire értékelték a mai teljesítményét.

Holnap angol, ugyanebben a suliban, majd jövő kedden jön az utolsó felvonás - abban a suliban, amit én nagyon, ő viszont sokkal kevésbé szeretne.

Nehéz dolog azt elfogadni, hogy a gyerek mást szeretne, mint amit én. Hónapok óta harcolok önmagammal: próbálom tudatosítani magamban, hogy ez az ő választása, az ő élete. Ő fog oda járni négy/öt évig, neki kell eldöntenie, mit választ.

Választani persze az általunk is elfogadható lehetőségek közül tud. Együtt jártuk végig a szóba jöhető sulikat, ültük végig a nyílt napokat, és húztuk ki a listáról azokat az iskolákat, ami valamelyikünk számára bármi miatt nem elfogadható. 

A metszetben tehát csak olyan sulik maradtak, amikre mindannyian igent mondtunk. Mégis, ennek ellenére is van egy preferencia-listám. És van a gyereknek is. A kettő persze nem egyezik. 

Az eszem azt súgja, hagynom kell dönteni, de komoly próbatétel számomra, hogy most az eszemre hallgassak, és ne szívemre.

Egy kis kikapcsolódás

Sikerült újabb elkötelezett hívet szereznünk az egyik legnépszerűbb téli sportnak.

Vince három nap gyakorlás után úgy síel, ahogy én valószínűleg soha nem fogok. Lazán, természetesen, a félelemnek nyoma sem látszik rajta.

Vigyorogva integet a buckákon száguldozva, önállóan felvonózik, és záráskor úgy kell neki könyörögni, hogy vegye már le a lécet. Csak és kizárólag utolsóként hajlandó elhagyni a pályát.

Egyrészt büszke vagyok rá, mert ügyes, jó mozgású gyerek. Másrészt meg szívből örülök, hogy biztosítani tudtuk azt, hogy ő is megismerje a síelést, a siklás élményét.

Egyre inkább úgy érezem, hogy az, hogy mi lesz a gyerekből, csak közvetve múlik rajtunk. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy megmutassuk a gyereknek a lehetőségeket, biztosítsuk neki az élményeket, megadjuk a választás lehetőségét. Dönteni, illetve a lehetőségekkel élni nekik kell, ezt nem tehetjük, illetve, ha akarjuk sem tudjuk megtenni helyettük.

Lebegek

Kicsit úgy érzem magam, mint ahogy az űrhajósok érezhetik magukat a súlytalanság állapotában: nem kötődöm, mert nem lehet. Nincs hová. És nincs miért.

A munkahely-váltás érdekesen sikerült. Tudtam, hogy ez a pozíció csak időleges, maximum egy évre szól, de úgy hozta a sors, hogy - más-más okokból ugyan - , de az új főnökömnek és nekem is jó lehetőségnek tűnt, ha elvállalom. Féltem tőle, sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak, de néhány átvirrasztott éjszaka után úgy döntöttem, annyi előnnyel kecsegtet a váltás, hogy belevágok.

Amiért váltottam, az teljesült. Helyben dolgozok, egy műszakban, élhető munkarendben. Mégis nagyságrendekkel rosszabbul érzem magam itt, mint az előző helyen. Egyrészt hiányzik a régi társaság, az ottani kapcsolatok, a barátok, a poénok, és az, hogy fél szavakból is értettük egymást. Másrészt pedig nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy tudom, itt minden időleges, csak néhány hónapra szól. S nem elég, hogy tudom, de a főnököm és kollégák is éreztetik minden nap, hogy "magasról" (legalábbis az ő szemszögükből nézve magasról, egy szinttel feljebbről) jöttem. Ez az ő szemükben eleve rossz jel, ráadásul tudják, hogy nem is maradok sokáig, így abszolút nem könnyítik meg számomra a beilleszkedést. Sőt.

Néha úgy gondolom, csak pár hónap az egész, menni fog ez nekem. Rosszabb pillanataimban viszont úgy érzem, most rögtön felállok, és sikítva menekülök.

Nem is tudom,

hogyan, miről jutott eszembe, hogy régebben blogot írtam. Annyira régen jártam itt, hogy a jelszót is csak harmadjára találtam el.

Valamiért mégis itt vagyok.

Mióta utoljára itt jártam, 

- Vince minden betűt ismer, bármit elolvas, sorban hozza a 100 %-os dolgozatokat, és megkaptuk az első (nagyon szép) féléves bizonyítványát is. Miután eldöntöttük, melyik tanítónénit válasszuk, és gondosan elegyengettük a gyerek útját a megfelelő osztályig, nyugodtan vártuk a július közepén a suli ajtajára kiírt osztálynévsort. Majd idegesen konstatáltuk, hogy az iskolavezetés másképp döntött: legkisebb gyermekünk nem abba az osztályba kerül, ahová kértük. 

Másfél hónap aggódás után kiderült, hogy minden rendben van: Vince a lehető legjobb helyre, a lehető legjobb kezekbe került, és újra csak megerősödött bennem az az érzés, hogy hinnem kell: küzdeni lehet, de úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

- Lilla már hatodikos. Továbbra is versenyekre jár, igazgatói dicséreteket gyűjt, és közben nagyon hatékonyan szaporítja az ősz hajszálaim számát. Azt hittem, az ő kamaszkora más lesz, mint a Dórié. Titkon bíztam benne, hogy könnyebb lesz.

És nem. Egy szemernyit sem könnyebb. Ugyanolyan nyegle, szemtelen, visszabeszélős "nagylány", és közben támogatásra vágyó, helykereső "kislány", mint Dóri volt két éve.

Csak az éltet, hogy tudom, egyszer már túléltük. És mostanra talán ki merem jelenteni, hogy a kamaszkor első hullámából Dórival jól jöttünk ki: most egy nyugodt, értelmes, kezelhető gyerek anyjának érzem magam, amit nem is olyan rég még elképzelni sem tudtam volna.

Talán sikerül ez a mutatvány másodjára is.

- Dóri nyolcadikos lett. Túl vagyunk a középiskola-választáson, sőt, az írásbeli felvételin is. Még három szóbeli vizsga vár ránk február végén, s aztán pár hét ideges várakozás. Április közepén kiderül, hová mehetünk június végén beiratkozni.

És tényleg lenyugodott. Még azt is megkockáztatom, hogy hármójuk közül most vele legkönnyebb az élet. Tudom, hogy ez csak időleges, mégis: annyira jó ez így, nem győzök eleget örülni, és eléggé hálásnak lenni ezért az időszakért. 

Kicsit visszatért a magamba, a nevelés hatásába, a példa erejébe vetett hitem, és ez nagyon jó!

Az elmúlt egy év bennem is sok változást hozott. 

Most a legfontosabb, engem leginkább foglalkoztató dolog az, hogy hétfőtől új munkahelyen dolgozom. Várom is, félek is. Tudom, hogy sok szempontból jobb lesz, kicsit mégis tartok tőle. Mostanában valahogy nehezebben viselem a változásokat. Fáradok? Vagy öregszem? Magam sem tudom.