Az elsőn túl vagyunk.
A vágyott gimnáziumban, a leginkább vágyott szakon. Magyarból és töriből adott ma számot tudásáról idősebbik leánygyermekem. Nem hallottam, miket mondott, csak az ő elmondására tudok támaszkodni, de remélhetőleg egy jó átlagos feleletet produkált. Nem mondtak pontszámot, két hét múlva derül ki, mennyire értékelték a mai teljesítményét.
Holnap angol, ugyanebben a suliban, majd jövő kedden jön az utolsó felvonás - abban a suliban, amit én nagyon, ő viszont sokkal kevésbé szeretne.
Nehéz dolog azt elfogadni, hogy a gyerek mást szeretne, mint amit én. Hónapok óta harcolok önmagammal: próbálom tudatosítani magamban, hogy ez az ő választása, az ő élete. Ő fog oda járni négy/öt évig, neki kell eldöntenie, mit választ.
Választani persze az általunk is elfogadható lehetőségek közül tud. Együtt jártuk végig a szóba jöhető sulikat, ültük végig a nyílt napokat, és húztuk ki a listáról azokat az iskolákat, ami valamelyikünk számára bármi miatt nem elfogadható.
A metszetben tehát csak olyan sulik maradtak, amikre mindannyian igent mondtunk. Mégis, ennek ellenére is van egy preferencia-listám. És van a gyereknek is. A kettő persze nem egyezik.
Az eszem azt súgja, hagynom kell dönteni, de komoly próbatétel számomra, hogy most az eszemre hallgassak, és ne szívemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése