Eszmecsere

Miért van az, hogy rosszul érzem magam akkor, ha a saját véleményemet, a saját nézőpontomat kell bemutatnom, esetleg megvédenem? Miért érzem azt, hogy a másik támadni akar, és miért akarok önkéntelenül is védekezni akkor, mikor erre tulajdonképpen semmi szükség?

Valaki azt mondta ma nekem, Ő nagy házat szeretne, és építkezni akar, mert ha majd nagyok lesznek a gyerekei, akkor is el kell férnie a családnak. És lesznek mondjuk 20-an (3 gyerek, az ő társaik, és a gyerekeik), és ahhoz hely kell.
Mert a gyerekek otthon fognak lakni. Pont. Ebből Ő nem enged.

Nekem ehhez semmi közöm. Lehet, hogy tényleg otthon fognak lakni. De az is lehet, hogy nem. Ezt mégis, hogy lehet előre eldönteni? És miért pont Ő dönti el? Mennyire van joga beleszólni az akkor már felnőtt gyerekei életébe, és miért jó neki az, ha a saját vágyait és nem túl jól családi kapcsolatainak javítását a gyerekein keresztül akarja kiélni?
Én azt gondolom, eléggé álom-kategória azért felépíteni egy nagy házat - főleg erőn felül-, mert majd ettől leszünk "szép nagy, összetartó család".

Tudom, hogy jogom van a saját véleményhez, és el is mondtam, mit gondolok. De közben mégis úgy érzem, felesleges volt. Mert a másik leginkább meg sem hallgatott. Nem akartam én Őt meggyőzni semmiről, csak annyit elérni, hallgasson meg, lásson egy másik nézőpontot is.
Nem sikerült. És nem tudom, hogy ez a sikertelenség az én hibám, vagy az övé.
Mindenesetre rossz érzések maradtam bennem a beszélgetés után. És bár tényleg semmi módon nem lesz hatással az én életemre, hogy az illető építkezni kezd vagy sem, mégis a tehetetlenség nyomasztó érzésével küzdök. Vagy inkább a meg nem értettségével.

Azt hiszem, jó, hogy nem lettem pszichológus.

Két keréken

Vince biciklizik. Két keréken.

A hétvégén egy családi összejövetelen a futóbiciklijét kölcsönadtuk az unokatesójának. Ennek örömére némi könyörgés után végre felült a pótkerekes biciklijére, de nem tetszett neki a dolog.
Vettünk egy nagy levegőt, és kedd este leszedtük a pótkereket.
Nagyjából 1 óra gyakorlás után a gyerek biciklizik.
Kedden úgy jöttünk be, hogy már önállóan tudott tekerni, fékezni, farolni(!), és megállni.
Tegnap még gyakoroltam vele fél órát, úgyhogy azóta már egyedül, segítség nélkül elindul, és simán beveszi a 360 fokos kanyarokat is, azaz lábletevés nélkül visszafordul.

Az elmúlt két nap legtöbbet hallott szófordulata: "És akkor besebesítettem..." (értsd: begyorsítottam).

Változások

Még semmi sem biztos, csak egy lépéssel közelebb kerültem a lehetőségekhez. Mehetek interjúra. Rögtön kettőre is, ugyanazon a napon. S máris azon izgulok, hogyan tovább: hogy oldjuk meg a nyarat, mikor ki vigyáz majd a gyerekekre, és mi lesz akkor, mikor oviszünet lesz...

De mindezzel együtt várom és akarom is, hogy végre történjen valami.

Megpróbáltam a legideálisabbnak, leginkább családbarátnak tűnő megoldást megkeresni. Azért, hogy nyugodtan tudjak majd dolgozni, és hogy a mindenkinek megfelelni akaró énemnek legyen ideje és lehetősége itthon is, meg a munkahelyen is maximumot nyújtani.

Nézzük pozitívan: hosszú évek útkeresése után végre eldöntöttem az irányt. Vizsga kellett hozzá, hát jelentkeztem, tanultam, fizettem, vizsgáztam. Papírral a kezemben pályázgattam, illetve folyamatosan pályázgatok. Érkeznek a visszajelzések, és nem mind elutasító: mehetek interjúkra.
Tehát már csak egy sikeres interjú szükséges, és belevethetem magam a munka világába:)

És indulhat az új családi időszámítás.

9

Lilla ma hajnalban 9 éves lett.
Ő az egyetlen gyerekünk, aki a kiírás napján érkezett. Már akkor is precíz és pontos volt, ahogy azóta is az, mindig, mindenben.

Gyorsan jött Ő is, csakúgy, mint a nővére. Ez este 11-kor kezdődő fájások rögtön három percenként jöttek, szabályosan, szépen. Éjfélkor végre elhittem, hogy mégis szülni fogok (merthogy 9-én este 7-kor a doki azt mondta, a gyerek magasan, a feje be sem illeszkedett, úgyhogy itt még napokig nem lesz szülés. Ezek után kicsit "váratlanul" értek 4 óra múlva a 3 percesek...), 1-re beértünk a kórházba, és röpke másfél óra múlva, 2.35-kor felsírt Lilla.

9 éve történt, és mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Megnézegettük a születése napján készült fényképeket, és én újra éreztem a babaillatot...

Boldog szülinapot, Lillus!

Folyó ügyeink

Új hörcsögünk hétfőn délután birtokba vette lakosztályát. Minden előzetes ellenérzésem ellenére gyorsan megszerettem. Jó fej, nyugis, nem harapós, simogatható - pont olyan, amilyenek az enyémek voltak, gyerekkoromban. Lilla nagyon boldog, és igazi anyáskodó szeretettel gondozza, eteti, futtatja Rágcsát.

Megkezdődött az anyáknapi műsorszezon is. Tegnap Dóriék voltak soron. Rövid volt, de velős. Örültem, hogy végre nem arra hajtott az osztályfőnök, hogy magasztosabbnál magasztosabb verseket tanítson be a gyerekeknek, hogy az anyukák minél jobban elérzékenyüljenek, és nem az a műsor sikerének fokmérője, hogy hány anyuka szedi elő halkan szipogva a táskájából a zsebkendőt.
Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? című művét dolgozták fel, osztályszinten. Aranyosak, ügyesek voltak, és nekem sokkal maradandóbb élményt nyújtott ez a műsor, mint a versek sora. És nem utolsósorban a gyerekek is élvezték - mert a szöveg nagyon jó, és egy kiskamasz számára is abszolút vállalható.
(A sort Vince csoportja folytatja holnap, és az idei szezont hétfőn, Lilláéknál zárjuk).

Megpályáztam egy nagyon szimpatikus állást. A feladatot rám szabták, csak helyileg nem túl ideális. Emiatt kicsit tartok tőle, hogy hogy oldanám meg, ha sikerülne, bár tudom, nagyon korai még ilyeneken gondolkodni. Előbb sikerülnie kellene...

És tervezünk! Hogy merre induljunk a hétvégén, vajon hány kilométeres túrát merjünk bevállalni, és hogy csak odafelé túrázzunk, vissza busszal menjünk, vagy nekivágjunk gyalog a visszaútnak is.
Merthogy gyerekmentes hétvégét tartunk, a mamáék unokáznak, mi meg kettesben nekivágunk a Mátrának. Előre örülök ennek a három napnak, és már maga a tudat, hogy hamarosan nyugis napok következnek, sokat lendít a hangulatomon.

Állatkert a poggyászomban

Tiniként sokszor elolvastam a fenti címet viselő könyvet. Nagyon tetszett. De eszembe sem jutott, hogy röpke két évtized múlva teljesen más összefüggésben fog ez a cím napirendre kerülni.

Mert kezdetben voltunk ugye ketten.
Aztán lett egy lányunk. Majd még egy lányunk. Végül született egy fiunk.

S mivel még mindig maradt némi erőm, energiám és felesleges szeretetem, az én kezdeményezésemre lett egy macskánk is. Nekem itt nagyjából be is zárult a kör, kerek volt a világ.

De a gyerekeimnek nem. Dóri kutyát akart. Hosszas harcok után hörcsög lett belőle. Ennek a hörcsögnek annyira már nem örültem, de beláttam, hogy neki is meg kell tanulnia a felelősséget és gondoskodást, úgyhogy rábólintottam.
Most viszont már Lilla is hörcsögöt szeretne. És a saját (valamint a család) nyugalma(m) érdekében megkapja.

Én úgy érzem, három gyerekről és három állatról gondoskodni több, mint elég. Néha úgy tűnik, tényleg egy egész állatkert van a poggyászomban.