Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. május 27., csütörtök

Eszmecsere

Miért van az, hogy rosszul érzem magam akkor, ha a saját véleményemet, a saját nézőpontomat kell bemutatnom, esetleg megvédenem? Miért érzem azt, hogy a másik támadni akar, és miért akarok önkéntelenül is védekezni akkor, mikor erre tulajdonképpen semmi szükség?

Valaki azt mondta ma nekem, Ő nagy házat szeretne, és építkezni akar, mert ha majd nagyok lesznek a gyerekei, akkor is el kell férnie a családnak. És lesznek mondjuk 20-an (3 gyerek, az ő társaik, és a gyerekeik), és ahhoz hely kell.
Mert a gyerekek otthon fognak lakni. Pont. Ebből Ő nem enged.

Nekem ehhez semmi közöm. Lehet, hogy tényleg otthon fognak lakni. De az is lehet, hogy nem. Ezt mégis, hogy lehet előre eldönteni? És miért pont Ő dönti el? Mennyire van joga beleszólni az akkor már felnőtt gyerekei életébe, és miért jó neki az, ha a saját vágyait és nem túl jól családi kapcsolatainak javítását a gyerekein keresztül akarja kiélni?
Én azt gondolom, eléggé álom-kategória azért felépíteni egy nagy házat - főleg erőn felül-, mert majd ettől leszünk "szép nagy, összetartó család".

Tudom, hogy jogom van a saját véleményhez, és el is mondtam, mit gondolok. De közben mégis úgy érzem, felesleges volt. Mert a másik leginkább meg sem hallgatott. Nem akartam én Őt meggyőzni semmiről, csak annyit elérni, hallgasson meg, lásson egy másik nézőpontot is.
Nem sikerült. És nem tudom, hogy ez a sikertelenség az én hibám, vagy az övé.
Mindenesetre rossz érzések maradtam bennem a beszélgetés után. És bár tényleg semmi módon nem lesz hatással az én életemre, hogy az illető építkezni kezd vagy sem, mégis a tehetetlenség nyomasztó érzésével küzdök. Vagy inkább a meg nem értettségével.

Azt hiszem, jó, hogy nem lettem pszichológus.

Nincsenek megjegyzések: