Vince számol

Jövő szombaton játszóház lesz a suliban, ott lehet majd megismerni a leendő elsős tanító néniket.

Azt hiszem, jól meg kell néznem, kit választunk...

Az, hogy 180-ig stabilan számol, régóta tudjuk. Lehet, hogy tovább is, még nem próbálta. Kettesével elszámol 20-ig, úgy is, hogy nullával kezdjük, úgy is, hogy egytől indulunk. Visszafelé simán nulláig, bárhonnan kezdve.

10-esével is megy neki 100-ig, illetve 100-tól visszafelé is.

Minden nap meglep valami újjal. Tegnap például hozott nekem egy újságot, amiben a következő szám szerepelt: 1 000 000. A kicsi közölte, hogy anya, nézd, ez egy millió. Szóhoz sem jutottam. Kérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, múltkor látta apával a Maradj talpon-t, és ott valaki nyert 1 millió forintot. És megjegyezte.

Ma meg kiszálltam a péknél a kocsiból. Egy hirdetőtábla mellett álltunk, amin egy csomó szám szerepelt. Kb. 3 perc volt az egész. Mikor visszaültem a kocsiba, Vince megkérdezte, hogy anya, 40+40+18+18 az 108 ? Majdnem annyi. 8-at nem adott hozzá, de akkor is: fejben négy kétjegyű számot 6 évesen így összeadni azért szép teljesítmény. Volt itt 10-es, sőt, 100-as átlépés is...

Jó lenne valami matematikai beállítottságú tanítónénit találni. Olyat, akit nem zavar, hogy Vince többet tud, mint majd elsőben kellene, és nem visszafogja, hanem kihasználja a gyerek tudásvágyát. A gyakorlatban tapasztalom, hogy fontos addig tanítani őket, amíg hagyják...

Mit rontottam el?

Nem tanul. Akkor sem, ha szépen kérem. Akkor sem, ha csúnyán. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha büntetést kap, és akkor sem, ha egyáltalán szóba sem hozom az iskolát és a tanulást.

Arra azért figyel, hogy a négyes(t alulról verő) szintet azért hozza, de ennél többre egyszerűen nem hajlandó.

Nem tudom, mit csináljak. Ha az embert az agyvérzés réme fenyegetheti 37 éves kora táján, akkor nekem jó esélyeim vannak. De ha netán agyvérzést mégsem kapnék, egy jó kis vérnyomásemelő kúra minden nap kijut.

Nem tudom, mi a jobb: élni és élni hagyni elven békén hagyni a gyereket, nem frusztrálni a tanulással kapcsolatos kérdésekkel és elvárásokkal, szó nélkül elviselni, - mit elviselni: beletörődni, elfogadni - hogy a gyerek, bár sokkal többre képes, ennyit hoz ki magából. És időnként elmondani neki, hogy a nem tanulás is egy döntés. Egy olyan döntés, aminek később következményei lesznek.

Vagy noszogatni, kérni, ha kell, kiabálni és veszekedni, és némi idegeskedés rossz hangulat árán egy fokkal jobb - de messze nem a szerintem elvárható - eredményeket kicsikarni.

Szeretném, ha gimibe menne, mert a képességei alapján oda való. És mert bízom abban, hogy egyszer csak megjön az esze, és akkor legyen még előre vezető út, bármi érdekli is, bármilyen irányban indulna is tovább.

Közben pedig félek. Attól, hogy mi lesz, ha a gimiben sem tanul. Mit kezd majd magával egy érettségivel?

Vasárnap 13 éves lesz. Vajon ez már a kamaszkor, vagy ne örüljek, lesz még ennél is nehezebb?

Választhatok

Vannak jó napok, és vannak rosszak.

Ez most határozottan az utóbbi. Túl sok feszültség gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, és most épp azon gondolkodom, hogy kiabáljak, sírjak, vagy inkább menjek el, és sétáljak egy nagyot egyedül.

Mintha valamilyen ködfelhőben telne a nap, homályosan jutnak el hozzám a dolgok. Úgy érzem, túl sok az infó, túl sok a tennivaló, képtelen vagyok több dolgot meghallani, megérteni, megjegyezni, megtenni. Elvesztem a mindennapok sűrűjében, néha azt hiszem, sose jön el a várva várt utazás. Pedig eljön. Csak addig bírjam ki.