Nem tanul. Akkor sem, ha szépen kérem. Akkor sem, ha csúnyán. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha büntetést kap, és akkor sem, ha egyáltalán szóba sem hozom az iskolát és a tanulást.
Arra azért figyel, hogy a négyes(t alulról verő) szintet azért hozza, de ennél többre egyszerűen nem hajlandó.
Nem tudom, mit csináljak. Ha az embert az agyvérzés réme fenyegetheti 37 éves kora táján, akkor nekem jó esélyeim vannak. De ha netán agyvérzést mégsem kapnék, egy jó kis vérnyomásemelő kúra minden nap kijut.
Nem tudom, mi a jobb: élni és élni hagyni elven békén hagyni a gyereket, nem frusztrálni a tanulással kapcsolatos kérdésekkel és elvárásokkal, szó nélkül elviselni, - mit elviselni: beletörődni, elfogadni - hogy a gyerek, bár sokkal többre képes, ennyit hoz ki magából. És időnként elmondani neki, hogy a nem tanulás is egy döntés. Egy olyan döntés, aminek később következményei lesznek.
Vagy noszogatni, kérni, ha kell, kiabálni és veszekedni, és némi idegeskedés rossz hangulat árán egy fokkal jobb - de messze nem a szerintem elvárható - eredményeket kicsikarni.
Szeretném, ha gimibe menne, mert a képességei alapján oda való. És mert bízom abban, hogy egyszer csak megjön az esze, és akkor legyen még előre vezető út, bármi érdekli is, bármilyen irányban indulna is tovább.
Közben pedig félek. Attól, hogy mi lesz, ha a gimiben sem tanul. Mit kezd majd magával egy érettségivel?
Vasárnap 13 éves lesz. Vajon ez már a kamaszkor, vagy ne örüljek, lesz még ennél is nehezebb?
1 megjegyzés:
A gyerekek ilyenek. Hol van kedvük, hol nincs.
Most talán nincs annyira, de majd lesz!
...és dehogy rontottad el!
Nézd csak meg a hétfői bejegyzésed.
A gyerekek nagyrészt maguktól nagyszerűek, nem feltétlen mi teszzük azzá őket.
-Bármennyire is szeretnénk ezt így magyarázni. (Olykor áltatom magam ezzel.:-))
Ne haragudj, hogy így belecsacsogtam az önmarcangolásodba, de igazán nem szeretném, ha nagyon alámerülnél.
Egyébként egy ideje visszajárok Hozzád -most jelzem is.
Megjegyzés küldése