Gondolkodom

Először csak egy hozzászólást készültem írni egy blogbejegyzéshez, aztán valahogy mégis önálló bejegyzéssé érett. Mert kommentnek túl hosszú lenne, meg mert egyébként is olyan téma, ami nagyon sokszor előkerül mostanában: a gyerekvállalás és az anyagiak kapcsolata.

Én valahol a két véglet, vagyis a "nem kell házasság, gyerekről meg szó sem lehet, amíg nem leszek x éves, nem lesz y négyzetméteres lakásom, és z márkájú autóm", és a "szeretet mindent megold, semmi más nem számít" elvek között félúton érzem jól magam.

Én is albérletbe születtem, és később is amolyan átlagos anyagi körülmények között nőttem fel, egy 50 nm2-es panellakásban. 16 évesen lett külön szobám, hosszú évekig harcoltunk érte az öcsémmel, és emlékszem, mennyire örültünk, mikor végre megkaptuk. Volt autónk, és bár minden évben cukorrépát/paprikát/hagymát/kukoricát kapáltunk/szedtünk/pucoltunk/címereztünk érte, (már kisgyerekként is, iskola után...) minden évben elmentünk nyaralni is.
Voltam diákmunkás is, főiskolásként, mert Görögországba vágytam a barátnőmmel. (Igen, azzal, akivel múlt csütörtökön végre újra találkoztunk). És a fősulis bulikra szánt havi keretösszegem is jól behatárolható volt: az ösztöndíjam, ugye...
Szóval gondolom, (sőt, mi több, tudom), hogy a szüleim nem éltek nagy lábon. Annál is inkább tudom értékelni, hogy ennek ellenére nekem is, és az öcsémnek is segítettek az első lakáshoz jutásban (mind a ketten fizettük/fizetjük a részleteket, de az önrészt a szüleimtől kaptuk). Nem kacsalábon forgó palotáról van szó, hanem egy 28 nm2-es ici-pici garzonról, de akkor is lakás, ahol aludni, tanulni, élni lehet. Ide született annak idején Dóri.
És nem túl rózsás anyagi helyzetük ellenére taníttattak bennünket. Merthogy én a tandíjas időszakban jártam főiskolára, és a főiskola mellett elvégeztem még két két éves, keményen fizetős másik képzést is. A szüleim finanszírozták. És bár tudom, hogy nem elegánsan, a mellényzsebből fizették, és igenis volt néhány zsíroskenyeres hónapunk/évünk, tudom, és ők is tudják, hogy önerőből nem tudtam volna ezeket az iskolákat megcsinálni.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mi sem gondolkodtunk azon, mi legyen, mikor épp csak 23 évesen pozitív lett a terhességi teszt. Nem voltam még 24, mikor Dóri megszületett, abban a bizonyos 28 nm2-es lakásban laktunk, és nem volt autónk sem. Azóta már nem ott lakunk, autó is van a fenekünk alatt (nem egyterű, bár praktikussági szempontok miatt néha nem bánnám, ha az lenne), és született még két gyerekünk, de hiszek abban, hogy ha az a lakás nem az enyém, nehezebb lett volna. És talán nem tartanánk itt, ahol most.
Mert a hitel kifizetése után (ami amúgy pont annyi volt, mint akkoriban az albérleti díj) az a lakás a miénk lett, és el tudtuk adni. Ez lett az önrészünk egy nagyobb lakás vásárlásánál, és hitellel, persze, de lett újabb, nagyobb, szebb lakásunk.
De ha a szüleim nem adják az önrészt a legelső lakáshoz, akkor a törlesztőrészlet helyett albérletet fizetünk, és nem tudom, hogy sikerült volna az albérlet kifizetése után még annyit összespórolni, hogy abból egyszer csak önrész legyen...

Én azt hiszem, hogy nem mindegy, ki honnan indul, milyen családi háttérrel rendelkezik, és az eddig leírtak egészen biztosan nagyban meghatározzák azt, hogy én hogyan gondolkodok (ezért ez a hosszú bevezető...)
Egyáltalán nem gondolom, hogy a gyereknek az a jó, ha 200 ezer forintos babakocsiban tologatják, csupa-csupa márkás, vadi új ruhája van, mindent megkap, amit csak kiejt a száján, minden évben külföldön nyaral, és érettségi ajándékként legalábbis egy kocsikulcs dukál. Nászajándékba megy egy lakás mondjuk.

De abban azért hiszek, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel az életben. És akár tetszik, akár nem, ezeket az esélyeket a családi háttér és a körülmények nagyban meghatározzák.
Nem pici korban. Nagyjából iskolás korig, talán még az alsó tagozat végéig is működik a "szeretet a legfontosabb" elv. És persze utána is ez az alap, de már nem elég.
Mert lehet a gyereknek bármilyen jó hallása, ha nem tudok neki hangszert venni, és nem tudom finanszírozni a zeneiskolai órákat. A zeneiskolai oktatás nem ingyen van. A hangszer meg mégúgy sem.
Lehet kiváló labdaérzéke, ha nem tudom fizetni az edzéseket. Mert az edzések is pénzbe kerülnek.
Az iskolai nyelvoktatás (sajnos) nincs azon a szinten, hogy a gyereknek belátható időn belül (legalább a középiskola végére) nyelvvizsgája legyen. És a különórákat nekem kell finanszírozni.
Vagy ha mindezt nem nézzük, és elfogadjuk, hogy zenetanulás, edzés és nyelvtudás nélkül is lehet teljes életet élni, akkor is pénzbe kerül maga az iskola, a tanszerek, a könyvek, a ruhák, cipők is. És ezek biztosítása tényleg az alap...

Én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy gyereknek megadjuk a lehetőséget, hogy kihozza magából azt, ami benne van, meg kell neki mutatni a lehetséges irányokat. Ki kell próbálnia több dolgot, hogy rájöjjön, melyik az igazi, majd ha rátalált arra, ami tényleg neki való, azt finanszírozni kell.
Mert így kap lehetőséget az Életre. A minőségi életre. Arra, hogy a megélhetésért folytatott harcon túl is legyenek céljai, ismerje a lehetőségeit, és küzdeni tudjon értük.
Hogy értse és értékelje a múzeumokat, a kirándulásokat, a zenét, hogy az utazások célja ne feltétlenül és kizárólag az legyen, hogy lógathassa a lábát a tengerbe, és minél barnábban térjen haza, hagy irigykedjen a szomszéd, hanem érdekelje és elfogadja más népek kultúráját, megértse őket és esetleg a nyelvüket is.
Én szeretném, ha a gyerekeim nyitott szemmel járnának a világban, és abban hiszek, hogy ezt "mondva tanítani" nem lehet, a példa kell. Ha a gyerek ilyen közegben nő fel, ez lesz számára természetes.
Ehhez viszont pénz kell. Mert a színházjegy drága. Két személyre is. Háromra még drágább, négy, öt. stb. személyről már nem is beszélve. Az állatkerti belépő sem olcsó, a kiállításokon is fizetni kell, és a mozipénztárban, strandpénztárban ülő néniket is csak az érdekli, hogy ki tudod-e fizetni a belépőt, nem a gyerekek lelkivilága vagy fizikai/szellemi fejlődése, élményei.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az, aki egy adott városban/faluban nő fel, és lehetőségek híján (mert annyira azért nem lehetünk szemellenzősek, hogy azt gondoljuk, ő nem is vágyik többre) nem jut el sehová, a nyarakat a játszótéren tölti a ház előtt, vagy az árokparton a szomszéd gyerekekkel, és a Fellegvárat is csak osztálykiránduláson látta, az nem lehet jó ember. Az lehet. De hogy más élete lesz, mint annak, aki nem így nőtt fel, az egészen biztos.

Az anyagiak és a gyerekvállalás problémakörénél nem feltétlen arról van szó szerintem, hogy kap-e csecsemőként új ruhát meg babakocsit, és meg tudjuk-e (akarjuk-e!) venni a legújabb bakugánt vagy hercegnőcsodát. És még csak arról sem, hogy hány nm2-es lakásban nő fel a gyerek, és van-e autó a családban. (Bár közvetve azért ez is számít. Erről majd egy következő posztban).
Hanem pusztán arról, hogy ami a gyerekben eleve benne van, azt ki tudjuk-e hozni belőle. S ehhez a szeretet mellett pénz is kell. Minden gyerekre külön.

(A témával kapcsolatban nagyon bennem van még egy gondolatkör, a "hány gyereket vállaljunk" témája. Erről, illetve az előbb már jelzett négyzetméterproblémákról majd a következő posztban...).

Lassan visszazökkenünk

a normál kerékvágásba.

Kimostam-kivasaltam és helyére raktam az utolsó nyaralásból hazahozott legutolsó ruhadarabot is. Megvettünk mindent az iskolakezdésre, a tankönyvek is becsomagolva, táskában várják a szerda reggelt.
Mindenkinek lett farmere és pulóvere, így a ma reggeli hidegben sem kellett senkinek a szekrény előtt állva azt kiabálni, hogy "anyaaaaaa, mit vegyek fel?". (Bár néhány nadrág még felhajtásra vár, ez lesz a mai délután programja...).
És - legnagyobb örömömre - összejött a múlt csütörtöki vágyott találkozó is. Nem történt semmi extra, csak beszélgettünk, már amennyire ez 6 különböző korú, napirendű és igényű gyerek mellett lehetséges volt. Szoptatás, pelenkázás, illetve a legeldugottabb sarokból előbányászott vázából kiborított víz feltörlése közben, gyerek után futva, az udvaron nagy kalapáccsal mogyorót törőt felügyelve, leejtett pogácsás tányért még a földre esés előtt elkapva, sírást, nevetést, vagy egyszerűen csak a folyamatos gyerekzsivajt túlkiabálva. De akkor is nagyon jól esett. És ha minden jól megy, jövőre folytatjuk:)

Már 8 napja nem utaztunk sehová (kivéve egy diósdi és egy szandál-visszacserélős Campona-s kört), és végre kezdek lenyugodni.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy újra foglalkoztatni kezdett a munkába állás kérdése. Két hónap kihagyás után ma ismét postára adtam egy álláspályázatot. Marketinges ez is, mint az eddigi ötven. De a nyár folyamán csak erősödött az érzés, hogy nem ez az én utam, rossz irányban keresgélek.Úgyhogy most a pályázatokkal párhuzamosan iskolák, tanfolyamszervező cégek honlapjait böngészem, és várom az isteni szikrát. Azt a "megvan, ez kell nekem" érzést.
És közben persze intézem a német nyelvtanfolyamot is.

Tankönyv-arzenál

Beszereztük ma a tankönyveket.
Az egyik gyereknek délelőtt, 2 perc sorban állással. Itt az ingyenes tankönyvekért 9237 Ft-ot fizettem. De még így is jól jártam, mert a teljes ár közel 17 e Ft lett volna.
A másik gyerek délután jutott hozzá a könyveihez. Itt egy órát álltunk sorba, viszont a 11 e Ft-nyi tankönyvet tényleg ingyen kaptuk meg.
Nem is tudom, melyik verzió jobb.

Felcsillant a remény

Az orvoslátogatós kört lefutottuk, a leányzónak vírusos torokgyulladása van. Előreláthatólag három napos átfutási idővel. Tehát, ha minden jól megy, holnapra, de legkésőbb szerdára kutya baja sem lesz.

Telefonos egyeztetések után kiderítettük, hogy kettőnk részéről némi kompromisszumot igényel ugyan, de még a csütörtök is szóba jöhet, így a találkozó időpontját egyhangúlag módosítottuk.

Már csak abban kell reménykedni, hogy
- Lillának valóban vírusos a torokgyulladása, és csütörtökre tényleg meggyógyul,
- Dóri és Vince nem kapják el Lillától.
Ez utóbbitól kicsit azért tartok, de hátha szerencsénk lesz. Nagyon remélem.

Murphy nem alszik

Barátnők voltunk. Tulajdonképpen vagyunk is, de úgy, hogy mindhárman ott legyünk, 8 éve találkoztunk utoljára.
Azért tudunk egymásról, e-mailek, fényképek jönnek-mennek, és persze időnként találkozunk is, de a nagy hármas találka évekkel ezelőtt jött össze utoljára.

Most minden stimmelt: senki nincs külföldön, mindenki ráér, még nincs ovi, suli, tehát a gyerekeket is tudjuk vinni. Másfél hónapja tervezzük-szervezzük a holnapi napot. Hogy összejövünk hárman, sok-sok (szám szerint hat) gyerekünkkel.

És most minden borulni látszik.
Lilla tegnap este óta lázas. 39.1-ről indultunk, éjszaka 38.6-ig letornáztam, de reggel megint 38.1-et mértünk.
Azt mondja, nem fáj semmi. Csak a torka néha.

Nem merek nekiindulni a holnapi napnak. Mert igaz, hogy a hat gyerekből három az enyém, de másik három nem. És abból a háromból kettő még nagyon pici: 3, és 10 hónapos.
Nem akarom őket megfertőzni.
De akkor is menni akarok! Azt a két pici lányt még nem is láttam élőben, és az anyukájukkal is nagyon szeretnék találkozni!!!
Nem találom a megoldást:(.

Hmmm

Hogy is volt ez?
Először még mindegy volt, csak mese legyen.
Aztán jöttek a hercegnők. Csipkerózsika és Ariel vitte a prímet, de valahol a kedvencek kosarának mélyén elfért még Hófehérke is. Hamupipőke nem, vele valahogy (már akkor sem) tudott azonosulni. A hercegekről szó sem esett, teljes mértékben figyelmen kívül hagyta őket.
A hercegnőket Barbi követte. Minél csinosabb ruhákban, minél csajosabban öltöztetve - ennyi volt a lényeg.
Majd egyszer csak úgy döntött, ezek kislányos dolgok. És a Witch az igazi. Öt lány. Will, Irma, Taranee, Cornelia és Hay Lin ugyan elég hajmeresztően néznek ki, és számomra elég hajmeresztő dolgokat is művelnek, de mit tehetek, ha a csapból is ők folynak?
A Witch-es korszak már rég a múlté, jött Hannah Montana, - aki egyébként Miley Cyrus - és mindent vitt. Lassan egy éve része mindennapjainknak, de mostanában visszacsúszott az előkelő második helyre.
És hogy ki viszi a prímet?
Justin Bieber. Aki már 16 éves, nagyon jól énekel, és ami a legfontosabb, nagyon jól néz ki.

Hogy mi ezzel a baj? Tulajdonképpen semmi. Csak szoknom kell még a gondolatot, hogy Dóri életében megjelent az első férfi fiú. S amennyire eddig utált minden fiús dolgot, és nem volt hajlandó tudomást venni a férfiak létezéséről sem, ez mindenképpen figyelemre méltó. Valami azt súgja, mostantól jobb, ha figyelek.

Én soha nem akarok meghalni

Vincét az utóbbi időben nagyon foglalkoztatja a halál kérdése, napi szinten előkerül a téma nálunk. Nagyjából mindig ugyanazok a kérdések hangzanak el, gyakorlatilag kötött sorrendben:
- Anya, mi lesz azzal, aki meghal?
- Aki meghal, azt eltemetik.
- A temetőbe?
- Igen, ásnak egy gödröt, és abba fektetik bele azt, aki meghalt.
- És aki meghalt, az örökké halott marad?
- Igen. (Részemről inkább egy nagy kérdőjel, de képtelen vagyok egy négy éves szintjén érthetően elmagyarázni, hogy magam sem tudom, de inkább nem, mint igen, így maradok az egy szavas válaszoknál.)
- Én nem akarok sohase meghalni.
- Te nagyon sokára fogsz még meghalni, azok halnak meg, akik öregek, vagy betegek.
- Én gyerek vagyok, és egészséges, akkor én nem halok meg?
- Nem, most biztosan nem, csak majd akkor, ha öreg leszel, és beteg.
- De én soha nem akarok meghalni...

És innen végtelenített szalagként fut a beszélgetés tovább.

Kicsit értetlenül állok a dolog előtt. Egyrészt a lányokat soha nem érdekelte ez a téma, főleg nem ilyen mélységben és ilyen gyakorisággal.
Másrészt meg nem tudom, mit mondjak. Ateista, és abszolút racionális szülők gyerekeként engem arra tanítottak, hogy aki meghalt, az örökké halott marad. Hogy nincs túlvilág, és nincs újjászületés, és nincs reinkarnáció, lélekvándorlás és semmi hasonló.
Bennem mégis egyre inkább motoszkál az a gondolat, hogy a lét egy körforgás, és messze nem a mostani fogantatásunkkal/születésünkkel kezdődött az életünk, és korántsem a majdani halálunkkal ér majd véget.
De ezeket a bennem formálódó gondolatokat még csak magamban "dédelgetem", kimondani nem szoktam. Főleg nem négyévesek számára is érthető szinten és nyelvezettel. Úgyhogy igazából nem tudom, mit is válaszoljak az ominózus kérdésre.

Ui: azóta újabb kérdéssel bővült a lista, nevezetesen:
- Anya, és aki meghalt, az hogy meg pisilni???

Iskola - másképp

Ma bementem a Katedrába, és kértem tájékoztató anyagot a szeptemberben induló német kezdő nyelvtanfolyamokról. Azt hiszem, belevágok.
Régóta tervezgetem már, de mindig úgy döntöttem,. felesleges. Még mindig bennem van, hogy jobban járnék, ha az angollal foglalkoznék inkább, de azt nem élvezem. A németet viszont igen, és - az oroszhoz hasonlóan - sokkal inkább ragad rám.
Nincs különösebb célom az egésszel, pusztán saját örömömre csinálom. És ez nagyon jó érzés.

Nyárutó

Egy hónapig nem jutottam gép elé, és most nehéz folytatni/újrakezdeni.

Az elmúlt egy hónapot meg sem kísérlem leírni. Mindent összevéve alig három hét alatt leutaztunk nagyjából 4 ezer km-t, voltunk délen, és tőlünk jóval északabbra is, nyaraltunk gyerekekkel és gyerekek nélkül is.
És amennyire pihentető volt az utazós rész, annyira fárasztó az előtte, közben  és utána lévő folyamatos csomagolás.

Mostanra számunkra nagyjából véget ért az idei nyár. Megkezdődött a "nagy iskolakezdési projekt", melynek keretében tegnap és ma a boltokat jártuk. Két nap alatt sikerült a listára felírt dolgok felét beszerezni. Igaz, a küldetés nehezebbik felét teljesítettük (oviba és suliba járós és ünneplős ruhák, kinti, benti, ünneplős és tornacipők, iskolatáskák, tornazsákok). A füzetek, írószerek beszerzése még hátra van, de az ehhez képest már gyerekjáték és igazi felüdülés lesz.

Aztán persze megyünk még a tankönyvekért, két iskolába, (remélhetőleg) két különböző időpontban, befizetjük a szeptemberi ebédpénzt is (várhatóan egy harmadik időpontban), aztán becsomagolunk két garnitúra tankönyvet és füzetet. S ha mindezzel készen vagyunk, már semmi más dolgunk nem lesz, mint kisimultan, pihenten várni a szeptember elsejét.