Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. augusztus 31., kedd

Gondolkodom

Először csak egy hozzászólást készültem írni egy blogbejegyzéshez, aztán valahogy mégis önálló bejegyzéssé érett. Mert kommentnek túl hosszú lenne, meg mert egyébként is olyan téma, ami nagyon sokszor előkerül mostanában: a gyerekvállalás és az anyagiak kapcsolata.

Én valahol a két véglet, vagyis a "nem kell házasság, gyerekről meg szó sem lehet, amíg nem leszek x éves, nem lesz y négyzetméteres lakásom, és z márkájú autóm", és a "szeretet mindent megold, semmi más nem számít" elvek között félúton érzem jól magam.

Én is albérletbe születtem, és később is amolyan átlagos anyagi körülmények között nőttem fel, egy 50 nm2-es panellakásban. 16 évesen lett külön szobám, hosszú évekig harcoltunk érte az öcsémmel, és emlékszem, mennyire örültünk, mikor végre megkaptuk. Volt autónk, és bár minden évben cukorrépát/paprikát/hagymát/kukoricát kapáltunk/szedtünk/pucoltunk/címereztünk érte, (már kisgyerekként is, iskola után...) minden évben elmentünk nyaralni is.
Voltam diákmunkás is, főiskolásként, mert Görögországba vágytam a barátnőmmel. (Igen, azzal, akivel múlt csütörtökön végre újra találkoztunk). És a fősulis bulikra szánt havi keretösszegem is jól behatárolható volt: az ösztöndíjam, ugye...
Szóval gondolom, (sőt, mi több, tudom), hogy a szüleim nem éltek nagy lábon. Annál is inkább tudom értékelni, hogy ennek ellenére nekem is, és az öcsémnek is segítettek az első lakáshoz jutásban (mind a ketten fizettük/fizetjük a részleteket, de az önrészt a szüleimtől kaptuk). Nem kacsalábon forgó palotáról van szó, hanem egy 28 nm2-es ici-pici garzonról, de akkor is lakás, ahol aludni, tanulni, élni lehet. Ide született annak idején Dóri.
És nem túl rózsás anyagi helyzetük ellenére taníttattak bennünket. Merthogy én a tandíjas időszakban jártam főiskolára, és a főiskola mellett elvégeztem még két két éves, keményen fizetős másik képzést is. A szüleim finanszírozták. És bár tudom, hogy nem elegánsan, a mellényzsebből fizették, és igenis volt néhány zsíroskenyeres hónapunk/évünk, tudom, és ők is tudják, hogy önerőből nem tudtam volna ezeket az iskolákat megcsinálni.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mi sem gondolkodtunk azon, mi legyen, mikor épp csak 23 évesen pozitív lett a terhességi teszt. Nem voltam még 24, mikor Dóri megszületett, abban a bizonyos 28 nm2-es lakásban laktunk, és nem volt autónk sem. Azóta már nem ott lakunk, autó is van a fenekünk alatt (nem egyterű, bár praktikussági szempontok miatt néha nem bánnám, ha az lenne), és született még két gyerekünk, de hiszek abban, hogy ha az a lakás nem az enyém, nehezebb lett volna. És talán nem tartanánk itt, ahol most.
Mert a hitel kifizetése után (ami amúgy pont annyi volt, mint akkoriban az albérleti díj) az a lakás a miénk lett, és el tudtuk adni. Ez lett az önrészünk egy nagyobb lakás vásárlásánál, és hitellel, persze, de lett újabb, nagyobb, szebb lakásunk.
De ha a szüleim nem adják az önrészt a legelső lakáshoz, akkor a törlesztőrészlet helyett albérletet fizetünk, és nem tudom, hogy sikerült volna az albérlet kifizetése után még annyit összespórolni, hogy abból egyszer csak önrész legyen...

Én azt hiszem, hogy nem mindegy, ki honnan indul, milyen családi háttérrel rendelkezik, és az eddig leírtak egészen biztosan nagyban meghatározzák azt, hogy én hogyan gondolkodok (ezért ez a hosszú bevezető...)
Egyáltalán nem gondolom, hogy a gyereknek az a jó, ha 200 ezer forintos babakocsiban tologatják, csupa-csupa márkás, vadi új ruhája van, mindent megkap, amit csak kiejt a száján, minden évben külföldön nyaral, és érettségi ajándékként legalábbis egy kocsikulcs dukál. Nászajándékba megy egy lakás mondjuk.

De abban azért hiszek, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel az életben. És akár tetszik, akár nem, ezeket az esélyeket a családi háttér és a körülmények nagyban meghatározzák.
Nem pici korban. Nagyjából iskolás korig, talán még az alsó tagozat végéig is működik a "szeretet a legfontosabb" elv. És persze utána is ez az alap, de már nem elég.
Mert lehet a gyereknek bármilyen jó hallása, ha nem tudok neki hangszert venni, és nem tudom finanszírozni a zeneiskolai órákat. A zeneiskolai oktatás nem ingyen van. A hangszer meg mégúgy sem.
Lehet kiváló labdaérzéke, ha nem tudom fizetni az edzéseket. Mert az edzések is pénzbe kerülnek.
Az iskolai nyelvoktatás (sajnos) nincs azon a szinten, hogy a gyereknek belátható időn belül (legalább a középiskola végére) nyelvvizsgája legyen. És a különórákat nekem kell finanszírozni.
Vagy ha mindezt nem nézzük, és elfogadjuk, hogy zenetanulás, edzés és nyelvtudás nélkül is lehet teljes életet élni, akkor is pénzbe kerül maga az iskola, a tanszerek, a könyvek, a ruhák, cipők is. És ezek biztosítása tényleg az alap...

Én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy gyereknek megadjuk a lehetőséget, hogy kihozza magából azt, ami benne van, meg kell neki mutatni a lehetséges irányokat. Ki kell próbálnia több dolgot, hogy rájöjjön, melyik az igazi, majd ha rátalált arra, ami tényleg neki való, azt finanszírozni kell.
Mert így kap lehetőséget az Életre. A minőségi életre. Arra, hogy a megélhetésért folytatott harcon túl is legyenek céljai, ismerje a lehetőségeit, és küzdeni tudjon értük.
Hogy értse és értékelje a múzeumokat, a kirándulásokat, a zenét, hogy az utazások célja ne feltétlenül és kizárólag az legyen, hogy lógathassa a lábát a tengerbe, és minél barnábban térjen haza, hagy irigykedjen a szomszéd, hanem érdekelje és elfogadja más népek kultúráját, megértse őket és esetleg a nyelvüket is.
Én szeretném, ha a gyerekeim nyitott szemmel járnának a világban, és abban hiszek, hogy ezt "mondva tanítani" nem lehet, a példa kell. Ha a gyerek ilyen közegben nő fel, ez lesz számára természetes.
Ehhez viszont pénz kell. Mert a színházjegy drága. Két személyre is. Háromra még drágább, négy, öt. stb. személyről már nem is beszélve. Az állatkerti belépő sem olcsó, a kiállításokon is fizetni kell, és a mozipénztárban, strandpénztárban ülő néniket is csak az érdekli, hogy ki tudod-e fizetni a belépőt, nem a gyerekek lelkivilága vagy fizikai/szellemi fejlődése, élményei.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az, aki egy adott városban/faluban nő fel, és lehetőségek híján (mert annyira azért nem lehetünk szemellenzősek, hogy azt gondoljuk, ő nem is vágyik többre) nem jut el sehová, a nyarakat a játszótéren tölti a ház előtt, vagy az árokparton a szomszéd gyerekekkel, és a Fellegvárat is csak osztálykiránduláson látta, az nem lehet jó ember. Az lehet. De hogy más élete lesz, mint annak, aki nem így nőtt fel, az egészen biztos.

Az anyagiak és a gyerekvállalás problémakörénél nem feltétlen arról van szó szerintem, hogy kap-e csecsemőként új ruhát meg babakocsit, és meg tudjuk-e (akarjuk-e!) venni a legújabb bakugánt vagy hercegnőcsodát. És még csak arról sem, hogy hány nm2-es lakásban nő fel a gyerek, és van-e autó a családban. (Bár közvetve azért ez is számít. Erről majd egy következő posztban).
Hanem pusztán arról, hogy ami a gyerekben eleve benne van, azt ki tudjuk-e hozni belőle. S ehhez a szeretet mellett pénz is kell. Minden gyerekre külön.

(A témával kapcsolatban nagyon bennem van még egy gondolatkör, a "hány gyereket vállaljunk" témája. Erről, illetve az előbb már jelzett négyzetméterproblémákról majd a következő posztban...).

1 megjegyzés:

Lepkevár írta...

Húú, mennyire egyetértek minden gondolatoddal!