Én soha nem akarok meghalni

Vincét az utóbbi időben nagyon foglalkoztatja a halál kérdése, napi szinten előkerül a téma nálunk. Nagyjából mindig ugyanazok a kérdések hangzanak el, gyakorlatilag kötött sorrendben:
- Anya, mi lesz azzal, aki meghal?
- Aki meghal, azt eltemetik.
- A temetőbe?
- Igen, ásnak egy gödröt, és abba fektetik bele azt, aki meghalt.
- És aki meghalt, az örökké halott marad?
- Igen. (Részemről inkább egy nagy kérdőjel, de képtelen vagyok egy négy éves szintjén érthetően elmagyarázni, hogy magam sem tudom, de inkább nem, mint igen, így maradok az egy szavas válaszoknál.)
- Én nem akarok sohase meghalni.
- Te nagyon sokára fogsz még meghalni, azok halnak meg, akik öregek, vagy betegek.
- Én gyerek vagyok, és egészséges, akkor én nem halok meg?
- Nem, most biztosan nem, csak majd akkor, ha öreg leszel, és beteg.
- De én soha nem akarok meghalni...

És innen végtelenített szalagként fut a beszélgetés tovább.

Kicsit értetlenül állok a dolog előtt. Egyrészt a lányokat soha nem érdekelte ez a téma, főleg nem ilyen mélységben és ilyen gyakorisággal.
Másrészt meg nem tudom, mit mondjak. Ateista, és abszolút racionális szülők gyerekeként engem arra tanítottak, hogy aki meghalt, az örökké halott marad. Hogy nincs túlvilág, és nincs újjászületés, és nincs reinkarnáció, lélekvándorlás és semmi hasonló.
Bennem mégis egyre inkább motoszkál az a gondolat, hogy a lét egy körforgás, és messze nem a mostani fogantatásunkkal/születésünkkel kezdődött az életünk, és korántsem a majdani halálunkkal ér majd véget.
De ezeket a bennem formálódó gondolatokat még csak magamban "dédelgetem", kimondani nem szoktam. Főleg nem négyévesek számára is érthető szinten és nyelvezettel. Úgyhogy igazából nem tudom, mit is válaszoljak az ominózus kérdésre.

Ui: azóta újabb kérdéssel bővült a lista, nevezetesen:
- Anya, és aki meghalt, az hogy meg pisilni???