Lassan visszazökkenünk

a normál kerékvágásba.

Kimostam-kivasaltam és helyére raktam az utolsó nyaralásból hazahozott legutolsó ruhadarabot is. Megvettünk mindent az iskolakezdésre, a tankönyvek is becsomagolva, táskában várják a szerda reggelt.
Mindenkinek lett farmere és pulóvere, így a ma reggeli hidegben sem kellett senkinek a szekrény előtt állva azt kiabálni, hogy "anyaaaaaa, mit vegyek fel?". (Bár néhány nadrág még felhajtásra vár, ez lesz a mai délután programja...).
És - legnagyobb örömömre - összejött a múlt csütörtöki vágyott találkozó is. Nem történt semmi extra, csak beszélgettünk, már amennyire ez 6 különböző korú, napirendű és igényű gyerek mellett lehetséges volt. Szoptatás, pelenkázás, illetve a legeldugottabb sarokból előbányászott vázából kiborított víz feltörlése közben, gyerek után futva, az udvaron nagy kalapáccsal mogyorót törőt felügyelve, leejtett pogácsás tányért még a földre esés előtt elkapva, sírást, nevetést, vagy egyszerűen csak a folyamatos gyerekzsivajt túlkiabálva. De akkor is nagyon jól esett. És ha minden jól megy, jövőre folytatjuk:)

Már 8 napja nem utaztunk sehová (kivéve egy diósdi és egy szandál-visszacserélős Campona-s kört), és végre kezdek lenyugodni.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy újra foglalkoztatni kezdett a munkába állás kérdése. Két hónap kihagyás után ma ismét postára adtam egy álláspályázatot. Marketinges ez is, mint az eddigi ötven. De a nyár folyamán csak erősödött az érzés, hogy nem ez az én utam, rossz irányban keresgélek.Úgyhogy most a pályázatokkal párhuzamosan iskolák, tanfolyamszervező cégek honlapjait böngészem, és várom az isteni szikrát. Azt a "megvan, ez kell nekem" érzést.
És közben persze intézem a német nyelvtanfolyamot is.