Szép lassan megérett bennem a gondolat, miszerint a mindenkit kiszolgáló, mindenkinek az érdekeit figyelembe vevő, saját igényeit másokénak alárendelő - és általam elég hosszú ideig művelt - szerep nem az, amivel egy munkahelyen jól lehet érvényesülni.
Örülök, hogy erre még időben, a tényleges munkakezdés előtt sikerült ráébrednem.
Egyébként pedig megkezdődött a visszaszámlálás: a munkahelyemet, munkaviszonyomat firtató kérdésekre még két napig válaszolhatom azt, hogy GYET-en vagyok. Öt nap múlva ilyenkor már túl leszek az első munkanapomon. Huhh.
2010. december 29., szerda
2010. december 27., hétfő
Boldog karácsonyok
Annyiszor megállapítottam már, hogy a világ nem változik. A szerepek ugyanazok maradnak, csak a generációk cserélődnek.
Karácsony másnapján ismét igazolva láttam ezt az elméletem, mikor lent, a nappaliban Dóri a Viva TV-n futó legújabb kilppeket tanulmányozta, fent, a szobájában Lilla az új CD-jét hallgatta, Vince pedig egy Thomas-os mesét nézett a neten.
Én meg elégedett mosollyal megállapítottam, hogy mindenki boldog, és igyekeztem annyi ajtót becsukni, amennyit csak lehetett. Hogy bármerre menjek is a lakásban, egyszerre csak egyféle zenét halljak.
Eszembe jutottak a 20 évvel ezelőtti karácsonyok. Pont ilyenek voltak. Csak akkor én ültem a becsukott ajtók túloldalán.
Karácsony másnapján ismét igazolva láttam ezt az elméletem, mikor lent, a nappaliban Dóri a Viva TV-n futó legújabb kilppeket tanulmányozta, fent, a szobájában Lilla az új CD-jét hallgatta, Vince pedig egy Thomas-os mesét nézett a neten.
Én meg elégedett mosollyal megállapítottam, hogy mindenki boldog, és igyekeztem annyi ajtót becsukni, amennyit csak lehetett. Hogy bármerre menjek is a lakásban, egyszerre csak egyféle zenét halljak.
Eszembe jutottak a 20 évvel ezelőtti karácsonyok. Pont ilyenek voltak. Csak akkor én ültem a becsukott ajtók túloldalán.
2010. december 21., kedd
Valahol a határon
Fura dolog ez: egyszerre siettetném és állítanám meg az időt.
Siettetném, mert várható nehézségek ide vagy oda, várom a januárt. Mikor Lilla után visszamentem dolgozni, féltem: biztos voltam abban, hogy nehéz lesz, és a lelkem mélyén egyetlen porcikám sem kívánta a munkát. Itthon akartam maradni, gyereket szülni, babázni. A munka akkor inkább nyűg volt, mint lehetőség, úgy éreztem, itthon kerek az életem, itt a helyem. Nem vágytam másra, többre. (Illetve de: több gyerekre...)
Most teljesen más a helyzet: úgy érzem, biztosak az alapok, és lassan, fokozatosan elengedhetem a gyerekeim kezét. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezután nem foglalkozom velük, azt viszont igen, hogy nincs már szükségük arra, hogy 24 órában, folyamatosan rendelkezésre álljak, és minden pillanatban kéznél legyek. Napokon belül Vince is öt éves, két éve óvodás, napjai nagy részét nem itthon tölti.
A lányokról nem is beszélve. Ők egyre "önellátóbbak": nem feltétlen kell már az ebédet nekem megmelegíteni: ők is meg tudják. Ott vagyunk a háttérben: segítünk, figyelünk, kérdezünk, és ha kell, meghallgatunk, de hagyni kell őket elindulni: egyre jobban igénylik, hogy kipróbálhassák, hogy boldogulnak egyedül. Nélkülem, nélkülünk.
Még tavaly ilyenkor is másképp gondolkodtam, mint most. Ebben biztos benne van az is, hogy a gyerekek egy évvel fiatalabbak voltak, de én is sokat változtam. Amit eddig teljességnek éltem meg, azt most a világ egy szeleteként látom. Soha nem mondtam még ezt ki, de azt hiszem, itt az ideje: az én életemben a kisbabás időszak lezárult. Szép volt, jó volt, de elmúlt. Nehezen jutottam el idáig, de végre nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsam: tovább merek lépni, el tudom magam másként is képzelni, nem csak és kizárólag anyaként. És ez jó. Nagyon jó. Várom a januárt!
Közben pedig megállítanám az időt: még itthon vagyok. Még kevesebb a rohanás, még el tudom őket hozni ebéd után, ha úgy alakul. Még miénk az egész délután. Még én melegítem az ebédjüket is.
Még másfél hétig.
Még semmi nem változott, de már benne van a levegőben az "új" ígérete, és ettől olyan megfoghatatlanul szép ez az időszak. 2010 Karácsonya - Valahol a határon, két életszakasz között.
Siettetném, mert várható nehézségek ide vagy oda, várom a januárt. Mikor Lilla után visszamentem dolgozni, féltem: biztos voltam abban, hogy nehéz lesz, és a lelkem mélyén egyetlen porcikám sem kívánta a munkát. Itthon akartam maradni, gyereket szülni, babázni. A munka akkor inkább nyűg volt, mint lehetőség, úgy éreztem, itthon kerek az életem, itt a helyem. Nem vágytam másra, többre. (Illetve de: több gyerekre...)
Most teljesen más a helyzet: úgy érzem, biztosak az alapok, és lassan, fokozatosan elengedhetem a gyerekeim kezét. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezután nem foglalkozom velük, azt viszont igen, hogy nincs már szükségük arra, hogy 24 órában, folyamatosan rendelkezésre álljak, és minden pillanatban kéznél legyek. Napokon belül Vince is öt éves, két éve óvodás, napjai nagy részét nem itthon tölti.
A lányokról nem is beszélve. Ők egyre "önellátóbbak": nem feltétlen kell már az ebédet nekem megmelegíteni: ők is meg tudják. Ott vagyunk a háttérben: segítünk, figyelünk, kérdezünk, és ha kell, meghallgatunk, de hagyni kell őket elindulni: egyre jobban igénylik, hogy kipróbálhassák, hogy boldogulnak egyedül. Nélkülem, nélkülünk.
Még tavaly ilyenkor is másképp gondolkodtam, mint most. Ebben biztos benne van az is, hogy a gyerekek egy évvel fiatalabbak voltak, de én is sokat változtam. Amit eddig teljességnek éltem meg, azt most a világ egy szeleteként látom. Soha nem mondtam még ezt ki, de azt hiszem, itt az ideje: az én életemben a kisbabás időszak lezárult. Szép volt, jó volt, de elmúlt. Nehezen jutottam el idáig, de végre nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsam: tovább merek lépni, el tudom magam másként is képzelni, nem csak és kizárólag anyaként. És ez jó. Nagyon jó. Várom a januárt!
Közben pedig megállítanám az időt: még itthon vagyok. Még kevesebb a rohanás, még el tudom őket hozni ebéd után, ha úgy alakul. Még miénk az egész délután. Még én melegítem az ebédjüket is.
Még másfél hétig.
Még semmi nem változott, de már benne van a levegőben az "új" ígérete, és ettől olyan megfoghatatlanul szép ez az időszak. 2010 Karácsonya - Valahol a határon, két életszakasz között.
2010. december 19., vasárnap
Érzések
Lelki hullámvasút volt ez a hét. Tettem a dolgom, sorra pipáltam ki a listán a feladatokat, de a vizsga után érzett nagy megkönnyebbülés fáradtságba csapott át, és semmire sem vágytam (vágyom) jobban, mint egy kis lelki simogatásra. Arra, hogy legyen egy pici idő, amikor senki és semmi nem fontos, csak én. És az, amit érzek.
Ehelyett kívánságokat lestem, ünnepségekre rohantam, versenyt futottam az idővel, és persze simogattam mások lelkét. Mert annak, hogy az én lelkem rendben legyen, legelső és legfontosabb feltétele az, hogy a körülöttem lévők lelke rendben legyen. De azért néha szeretnék én is sorra kerülni...
Ehelyett kívánságokat lestem, ünnepségekre rohantam, versenyt futottam az idővel, és persze simogattam mások lelkét. Mert annak, hogy az én lelkem rendben legyen, legelső és legfontosabb feltétele az, hogy a körülöttem lévők lelke rendben legyen. De azért néha szeretnék én is sorra kerülni...
2010. december 15., szerda
Sütemény-mizéria
Valaki egyszer elmagyarázhatná nekem, hogy miért gondolja azt minden óvónő és tanárnő, hogy csak a lányos anyukák tudnak sütni?
Elég sok óvónőhöz és tanítónőhöz, illetve intézményhez volt már szerencsénk, de eddig mindenhol az az általánosan bevett gyakorlat, hogy az osztálybulikra, óvodai, iskolai rendezvényekre a lányos anyukák süssenek süteményt, a fiús anyukák meg vegyenek üdítőt. De miért? Vajon a fiús anyukák nem tudnak sütni?
Múlt péntekre Lillának kellett két tálca sütit vinni, holnapra Dórinak és Vincének kell egyet-egyet, (Vincéhez vihetnénk innivalót is, de ha már úgyis sütni kell Dóri miatt, hát vigyen Vince is sütit...), péntekre pedig ismét Lillának. Ezek ugye a karácsonyi alkalmak. De idén már sütöttünk Hallowen bulira, sima osztálybulira, Mikulás bulira, és ebben a tanévben fogunk még farsangra, anyák napjára és az ovis ballagásra/iskolai évzáróra is.
Csak halkan jegyzem meg, ez a 9. ovis/iskolás tanévünk, és lesz még egy pár...
Még jó, hogy van egy sütni szerető férjem.
Elég sok óvónőhöz és tanítónőhöz, illetve intézményhez volt már szerencsénk, de eddig mindenhol az az általánosan bevett gyakorlat, hogy az osztálybulikra, óvodai, iskolai rendezvényekre a lányos anyukák süssenek süteményt, a fiús anyukák meg vegyenek üdítőt. De miért? Vajon a fiús anyukák nem tudnak sütni?
Múlt péntekre Lillának kellett két tálca sütit vinni, holnapra Dórinak és Vincének kell egyet-egyet, (Vincéhez vihetnénk innivalót is, de ha már úgyis sütni kell Dóri miatt, hát vigyen Vince is sütit...), péntekre pedig ismét Lillának. Ezek ugye a karácsonyi alkalmak. De idén már sütöttünk Hallowen bulira, sima osztálybulira, Mikulás bulira, és ebben a tanévben fogunk még farsangra, anyák napjára és az ovis ballagásra/iskolai évzáróra is.
Csak halkan jegyzem meg, ez a 9. ovis/iskolás tanévünk, és lesz még egy pár...
Még jó, hogy van egy sütni szerető férjem.
2010. december 14., kedd
Időmilliomos lettem
Azt hittem, másfél hónapnyi folyamatos pörgés után másra sem vágyom majd, mint némi nyugalomra, és az első "szabadnapomon" semmit nem csinálok, csak lógatom a lábam.
Ehhez képest ma rádöbbentem, hogy nem vagyok gép, mert hiába kerestem magamon a kikapcsoló, vagy legalább a tempófelező gombot, nem találtam meg. Így estére már kezdek kicsit lassulni, de reggel még simán hoztam az elmúlt hetekben szükséges ügyintézési és gondolkodási sebességet. Negyed 8-kor kiürült a ház, én pedig nekiültem, és összeírtam - nem lett rövid... - az "elmaradt teendők" listáját. Délután 3-ra a lista minden pontjában történt előrelépés. Van, amit be is fejeztem, van, ami még csak félig van kész - mert felgyorsult életmód ide vagy oda, fogszabályozni például továbbra sem tudok, - de már van időpontunk, és a suliból is elkértem aznapra Lillát.
A karácsonyi ajándékok kitalálásában is sokat haladtam. Még mindig vannak homályos pontok, de már nem félek attól, hogy idén idő hiányában elmarad az ajándékbeszerzés.
Másfél hét van karácsonyig. Szinte ugyanannyi, mint mondjuk tegnap reggel, de a tegnap reggeli érzéseimmel ellentétben ezt most hirtelen rengeteg időnek érzem. Komolyan megdöbbent, hogy ugyanazt az időtávot 24 óra alatt mennyire másképp ítélem meg. Néha a saját érzéseimet sem tudom követni, úgyhogy jobb, ha nem is csodálkozom azon, ha mások sem mindig értik, mi zajlik épp bennem.
Ehhez képest ma rádöbbentem, hogy nem vagyok gép, mert hiába kerestem magamon a kikapcsoló, vagy legalább a tempófelező gombot, nem találtam meg. Így estére már kezdek kicsit lassulni, de reggel még simán hoztam az elmúlt hetekben szükséges ügyintézési és gondolkodási sebességet. Negyed 8-kor kiürült a ház, én pedig nekiültem, és összeírtam - nem lett rövid... - az "elmaradt teendők" listáját. Délután 3-ra a lista minden pontjában történt előrelépés. Van, amit be is fejeztem, van, ami még csak félig van kész - mert felgyorsult életmód ide vagy oda, fogszabályozni például továbbra sem tudok, - de már van időpontunk, és a suliból is elkértem aznapra Lillát.
A karácsonyi ajándékok kitalálásában is sokat haladtam. Még mindig vannak homályos pontok, de már nem félek attól, hogy idén idő hiányában elmarad az ajándékbeszerzés.
Másfél hét van karácsonyig. Szinte ugyanannyi, mint mondjuk tegnap reggel, de a tegnap reggeli érzéseimmel ellentétben ezt most hirtelen rengeteg időnek érzem. Komolyan megdöbbent, hogy ugyanazt az időtávot 24 óra alatt mennyire másképp ítélem meg. Néha a saját érzéseimet sem tudom követni, úgyhogy jobb, ha nem is csodálkozom azon, ha mások sem mindig értik, mi zajlik épp bennem.
2010. december 13., hétfő
2 hét szabadság
Ma levizsgáztam. Sikerült. Készül a kinevezésem.
Az éjjel gyakorlatilag nem aludtam, úgyhogy most nagyon fáradt vagyok, de így is érzem, hogy mázsás kő gördült le a szívemről. Lassan tényleg el merem hinni, hogy januártól dolgozok.
Az éjjel gyakorlatilag nem aludtam, úgyhogy most nagyon fáradt vagyok, de így is érzem, hogy mázsás kő gördült le a szívemről. Lassan tényleg el merem hinni, hogy januártól dolgozok.
2010. december 8., szerda
Hazaköltöztem
Tegnap óta hivatalosan is újra itthon lakom, és ez, - sok-sok évnyi papíron ide-oda költözgetés után - most határozottan jó érzéssel tölt el. Végre nem fogom folyton eltéveszteni az állandó lakcímem - a különböző ügyintézők legnagyobb csodálkozására.
Vince jól van, szombat óta kutya baja, eszik, játszik, (értsd: ugrál, rohangászik, kardozik, focizik, és más hasonló, igazi, lakásba való dolgokat csinál), és egész nap énekel. A pöttyök múlnak, már a harmaduk szinte el is tűnt. Persze még így is van belőlük bőven, de azon túl, hogy varasak és nem túl szépek, semmi baj nincs velük.
Egyetlen egyet sem vakart el, és összesen két nap volt nehezebb, úgyhogy így utólag azt mondom, jó, hogy túl vagyunk rajta, garantáltan egy életre.
Az én fejem felett meg csapkodnak a hullámok, de már hamarosan itt a hétfő (nem is tudom, emiatt nevessek vagy sírjak), és utána talán egy fokkal könnyebb lesz.
Vince jól van, szombat óta kutya baja, eszik, játszik, (értsd: ugrál, rohangászik, kardozik, focizik, és más hasonló, igazi, lakásba való dolgokat csinál), és egész nap énekel. A pöttyök múlnak, már a harmaduk szinte el is tűnt. Persze még így is van belőlük bőven, de azon túl, hogy varasak és nem túl szépek, semmi baj nincs velük.
Egyetlen egyet sem vakart el, és összesen két nap volt nehezebb, úgyhogy így utólag azt mondom, jó, hogy túl vagyunk rajta, garantáltan egy életre.
Az én fejem felett meg csapkodnak a hullámok, de már hamarosan itt a hétfő (nem is tudom, emiatt nevessek vagy sírjak), és utána talán egy fokkal könnyebb lesz.
2010. december 3., péntek
Túl a csúcson
Talán. A tegnapi nap sírós hangulatban telt, Vince gyakorlatilag egész nap az ölemben ült, úgyhogy a családtámogatási ellátások ügyintézése tárgyában akár ő is vizsgázhatna helyettem.
Ma reggelre még jöttek ki újabb pöttyök, de már kevesebb. Az összlétszámot jelen pillanatban olyan 300-ra saccolom.
Ma még lázasan kelt, de lázcsillapítóval gyorsan lement neki, már órák óta láztalan, újra jókedvű, sőt, eszik is. Ez, ahhoz képest, hogy tegnap gyakorlatilag semmit nem evett, nagyon jó jel.
A viszketés egyelőre nem vészes, nem bánnám, ha nem is lenne rosszabb.
Dóri ma reggel két éveseket is megszégyenítő hisztit rendezett, mert nem engedtem az őszi-tavaszi kabátjában iskolába. Fáj ugyan a torka és az orra is folyik, de ő nem fázik vékony kabátban. Értsem már meg, hogy nincs is hideg...
Lehet, hogy nem is szakadt reggel a hó, csak az érzéki csalódás volt, amit láttam?
Ma reggelre még jöttek ki újabb pöttyök, de már kevesebb. Az összlétszámot jelen pillanatban olyan 300-ra saccolom.
Ma még lázasan kelt, de lázcsillapítóval gyorsan lement neki, már órák óta láztalan, újra jókedvű, sőt, eszik is. Ez, ahhoz képest, hogy tegnap gyakorlatilag semmit nem evett, nagyon jó jel.
A viszketés egyelőre nem vészes, nem bánnám, ha nem is lenne rosszabb.
Dóri ma reggel két éveseket is megszégyenítő hisztit rendezett, mert nem engedtem az őszi-tavaszi kabátjában iskolába. Fáj ugyan a torka és az orra is folyik, de ő nem fázik vékony kabátban. Értsem már meg, hogy nincs is hideg...
Lehet, hogy nem is szakadt reggel a hó, csak az érzéki csalódás volt, amit láttam?
2010. december 2., csütörtök
Csomagolás
Vince tegnap, vacsoránál komoly arccal közölte, hogy "Anya, szerintem én vagyok a csomag. A túró rudi a hasamban van, és én vagyok a csomagja".
Azt kell mondanom, hogy nem tévedett sokat. A keddi, nagyságrendileg 30 pötty jócskán megszaporodott: szerdára mondjuk 130, ma reggelre meg kb. 230 lett belőlük.
Tegnap a pöttyökkel együtt is virágos jókedve volt, ma már kicsit nyűgösebb, lázas, és nem kért reggelit sem.
Én meg kapkodós, stresszelős fázisban vagyok: közelít a vizsga, úszik a háztartás, és ráadásul mindjárt karácsony. És én meg ott sem tartok, hogy egyáltalán végiggondoljam, hogy kinek mit vegyünk. Per pillanat mindenem van, csak adventi hangulatom nincs.
Azt kell mondanom, hogy nem tévedett sokat. A keddi, nagyságrendileg 30 pötty jócskán megszaporodott: szerdára mondjuk 130, ma reggelre meg kb. 230 lett belőlük.
Tegnap a pöttyökkel együtt is virágos jókedve volt, ma már kicsit nyűgösebb, lázas, és nem kért reggelit sem.
Én meg kapkodós, stresszelős fázisban vagyok: közelít a vizsga, úszik a háztartás, és ráadásul mindjárt karácsony. És én meg ott sem tartok, hogy egyáltalán végiggondoljam, hogy kinek mit vegyünk. Per pillanat mindenem van, csak adventi hangulatom nincs.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)