Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. március 31., szerda

Reggel

Ma reggel egy teljes bögrényi kiöntött tejeskávé, és az általa elöntött dolgok (úgymint kalács, zsömle, ezek zacskói, egy tepsi, valamint néhány tányér és pohár) fel- és letakarítása közben azon gondolkodtam, hogy mit kellene másképp csinálni.

Merthogy a kávé azért ömlött ki, mert az álmosságtól félig (vagy inkább teljesen) csukott szemmel nehéz pontosan becélozni a mikro ajtaját...

Többet kellene aludni (férj szerint később kellene kelni), ez lenne az első lépés. Már csak a kivitelezésére kellene valami hathatós módszer.
Később kelni nem tudunk, mert így is az utolsó pillanatban érünk be a suliba, jó esetben jelzőcsengetésre, de sokszor becsöngetésre. Készülődhetnénk mondjuk gyorsabban, és akkor még 5, vagy akár 10 perccel is többet alhatnánk, de azt hiszem, az így is feszített tempó további gyorsítása annyi idegeskedéssel és kiabálással járna, amennyit nem ér meg még öt perc alvás.

Fekhetnénk mondjuk korábban, olyan 10, fél 11 magasságában. Megtehetnénk, ha nem lenne igényünk némi kettesben töltött időre. De van, és ez az egy-két óra kizárólag este 10 után biztosítható, mert Dóri alvásigénye majdhogynem kevesebb, mint a miénk. Vagy legalábbis semmivel sem több (sajnos). Ebből kifolyólag ő este 10-kor még javában fent van, sőt, mi több, járkál, pakol, ajtót csapkod, fogat mos, kérdez. Annak ellenére, hogy a mindenki által aláírt családi "rendtartás" szerint legkésőbb este fél 10-kor minden gyerek magára csukja a szobája ajtaját, és ha nem alszik, akkor sem jön ki onnan reggelig.

Az is adná magát, hogy hétvégenként aludjunk reggel sokáig, aztán pihenjünk egész nap, és így jobban bírjuk majd a hétköznapokat. Folyamatosan próbálkozunk, mégsem jön össze ez sem. Nem tudom, mások hogy csinálják, de nálunk 3-4 hétre előre mindig tele van programokkal a naptár, és még így is minden családtagtól, rokontól, baráttól azt halljuk, hogy keveset találkozunk. Pedig mi tényleg programról programra, találkozóról sütögetésre, kirándulásról ebédre rohanunk. És közben abban bízunk, hogy majd hétköznap kipihenjük a hétvége futkározásait.

Fáradt vagyok. Még két nap, és itt a tavaszi szünet. Én ugyan nem pihenek, mert jövő szerdán jön a vizsga első felvonása, de a többiek talán igen.
És ez jó hír, mert akkor reggelente egy ideig biztosan betalálnak a tejeskávés bögrével a mikro ajtaján.

2010. március 26., péntek

Logikus...

Oviból hazafelé jövet hangzott el a következő beszélgetés.

V.: - Anya, milyen színű a lila?
én: - Tessék?
V.: - Milyen színű a lilaaaaa?
én: - A lila? Hát, a lila az lila!
V.: - Jó, de mi lila?
én: - A padlizsán.
V.: - Ezt most miért mondod?

Ha valaki esetleg jártas a gyermeklélektan rejtelmeiben, igazán felfedhetné előttem a fenti diskurzus értelmének lényegét.

2010. március 25., csütörtök

Pedig csak rajtam múlik

Mégsem tudom elfogadni, hogy másfél hete hazaértünk, de még nem volt időm lemosni és elpakolni a hótaposókat. Félbemaradt a hétvégén elkezdett takarítás is. Vannak ingek, amiket némi lelkiismeret-furdalástól gyötörve ugyan, de rendszeresen a vasalós kosaram aljára rakok, és már lassan egy hónapja várják, hogy majd csak kivasalom őket. A kertben is össze kellene szedni a lemetszett faágakat, és rendet tenni, ha már itt tavasz.
A tavaszi nagytakarításról, ablakpucolásról, függönymosásról inkább nem is beszélek.
Az tartja bennem a lelket, hogy mosni azért még van időm.

Elképzelni sem tudom, más hogy tanul gyerek(ek) mellett, de nekem ez most eléggé nehezemre esik.

Pedig tudom, hogy pár hét az egész. Levizsgázom, és utána rendet teszek, bepótolok mindent, ami elmaradt. És a család többi tagját tulajdonképpen nem is zavarja ez a (szerintem legalábbis) tarthatatlan kupi.
Szóval tényleg csak rajtam múlna, hogy ne görcsöljek olyan dolgokon, amiken teljesen felesleges. De miért ilyen nehéz?

2010. március 23., kedd

A mai nap mérlege

"A következő fejezet áttanulmányozása után Ön képes lesz arra..."

Ha másra nem is, annak eldöntésére már mindenképpen képes vagyok, hogy a politikai intézményrendszer jobban érdekel, mint az EU-s intézményrendszer és jogharmonizáció, viszont kevésbé, mint az alkotmányjog.

Azt hiszem, sokat haladtam...

2010. március 22., hétfő

Dejá-vu

Napok óta pontosan úgy érzem magam, mint főiskolás és egyetemista koromban, vizsgaidőszakban.
Tankönyvet nyomtatok, olvasok, aláhúzok, memorizálok, tesztet töltögetek, fórumokat bújok, hogy hátha újabb infóra, kérdésre, tételsorra, válaszra, akármire bukkanok...

Vizsgára készülök.
Elég régen csináltam már ilyet. Az időmet nehezebb beosztani, a tananyag sem túl érdekfeszítő, a vizsgaidőpont sem túl közeli (bár nem is túl távoli), az érzés mégis hajszálpontosan ugyanaz, mint tizenegy-néhány éve.

Lehet, hogy megfiatalodtam?

2010. március 19., péntek

Egy lila púp története

avagy: mitől fáradtam le tegnap este?

Adott ugye nagyobbik lányunk, akit mostanában leginkább a külsőségek (úgymint: ruhatár, arcbőr, illatszerek, cipők, táskák - véletlenül sem iskolatáska... - körömlakkok és frizurakészítési technikák, mobiltelefonok) érdekelnek.
És adott ugye a 11. szülinap. Na meg a szülinapi ajándék.

Minden évben már hónapokkal a nagy nap előtt fix elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mit kér majd. Elképzelése természetesen idén is volt, nem is kevés, de tisztában van azzal is, hogy az ajándék attól ajándék, hogy valakitől kapja. S így akarva-akaratlanul benne van minden ajándékban az ajándékozó személye is.
S mi nem igazán vagyunk lelkesek az egyre szaporodó krémek és Hannah Montana felíratú pólók, táskák és egyéb kiegészítők halmaza láttán, így ilyet (tőlünk legalábbis - mire jók a nagyszülők?) nem kért. De ruhát szeretne...
Kompromisszumként megállapodtunk abban, hogy együtt elmegyünk egy bevásárlóközpontba, végigjárjuk vele a kedvenc ruhaüzleteit, és választhat magának valamit szülinapjára. De hogy a feeling igazi legyen, pont a szülinapján menjünk, nem jó sem az előző, sem a következő hétvége.

Hát, így történt, hogy tegnap délután teljes családi létszámban tiszteletünket tettük egy dél-budai bevásárlóközpontban.
Jött Lillla (középsőnk) is, Ő a versenyeredményeinek jutalmául választhatott magának valamit. Merthogy a kerületi versenyeken szövegértésből (egy hibaponttal) második, helyesírásból meg (két hibaponttal) harmadik lett.
S ha már minden lányt viszünk, Vincét sem hagyhatjuk itthon.
Vince viszont nem vásárlás-kompatibilis, így míg a lányok boldogan válogattak, Ő nagyjából fél percenként tűnt el, úgyhogy egyikőnk a lányokat terelgette, a másikunk pedig Vincét üldözte.
Egészen addig, míg az X. ruhaboltban épp egyszerre talált valami érdekeset a két lány, lefoglalva teljes 10 másodpercre mindkettőnk figyelmét. Ezt a hosszú szabadságot kihasználva tűnt el Vince, ki tudja, hányadjára. Gyorsan felfedeztük a hiányát, úgyhogy ismét a mi "Vince, hol vagy? Kisfiam, gyere vissza! Vince! Viiinceeeee!" kiáltásainktól visszhangzott az üzlet. Mint kiderült, a gyerek kilógott a boltból, de a kiabálást még hallotta, úgyhogy sarkon fordult, és teljes erőbedobással rohanni kezdett felénk. Egyenesen bele az üvegfalba.

Az üveg (vagy talán plexi volt, nem tudom) akkorát szólt, hogy a H&M teljes eladói gárdája egy emberként rohant a hang irányába, velünk egyetemben. A gyerek az üvegen túl rongybabaként összecsuklott, és valami hihetetlen pózban a földön fekve sírt. Nem hisztisen, inkább fájdalmasan. Engem leginkább ez aggasztott.

A történek után 14-15 órával talán azt mondhatom, hogy az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baj, de az tény, hogy hatalmas lila púp virít a gyerek homlokán. Én meg ahányszor meglátom a púpot, annyiszor adok hálát azért, hogy akár üveg volt az a fal, akár plexi, de egyben maradt...

Így vásárolunk mi.
Egyébként mindkét lány megtalálta a legmegfelelőbb darabot, úgyhogy meglett az ajándék is. Vincét pedig nagyjából 15 percig akadályozta a fenti eset a folyamatos rohangálásban és szökésben...

2010. március 18., csütörtök

Jóleső emlékek

11 éve is csütörtökre esett március 18-a.  Ilyentájt már javában ültem a kórházi ágy szélén, és percenként néztem az órát. Idegeskedtem, hogy miért nem ért még ide a férjem, miközben tudtam, hogy 9-re jön, így beszéltük meg, ezt mondta a doki.

Férj percre pontosan érkezett, és utána már együtt néztük az órát, meg a kórterem ajtaját, és vártunk. Arra, hogy egyszer csak jön majd valaki, és azt mondja, hogy szabad a szülőszoba, mehetünk.
De 11 éve, március 18.-n jött egy front, és minden kismamának szülni támadt kedve, így a reggel 6 órai ébredésemtől délután 3-ig minden szülőszoba foglalt volt. Néha, ez alatt a 9 óra alatt talán 3x jött egy nővérke, és referált az aktuális helyzetről (mármint arról, hogy még mindig nincs hely), és türelemre intett. Én megadóan bólogattam, és azon gondolkodtam, hogy ha így haladunk, ebből nem lesz ma gyerek.
Arra mindenesetre jó volt ez a hosszú várakozás, hogy egyre kevésbé féltem, s az órák múlásával már inkább csak várakozás volt bennem, és némi pozitív értelemben vett izgalom.

Háromkor aztán végre felmehettünk, megkaptam a méhszájtágító zselét, és újra vártunk. Néha megkérdezték, fáj-e már. Nagyon figyeltem, vártam az akkor még ismeretlen jellegű fájásokat, de nem történt semmi.
Tulajdonképpen jól mulattunk, beszélgettünk, megvacsoráztunk a vajúdóban, és TV-t néztünk.
Emlékszem, épp a fél 8-as híradó főcímzenéje ment, mikor egyszer csak elakadt a lélegzetem. Megérkezett az első fájás. És utána 3, majd inkább csak két percenként jött szépen sorban a többi is.
Ezek az órák összefolynak. Arra még emlékszem, hogy úgy fél 10 tájban végighánytam a szülőszobát, és arra is, hogy 10 körül azt mondták, ebből reggelig nem lesz baba, úgyhogy hoztak takarókat, párnákat, és lefektettek bennünket a szülőszobai matracra, mondván: pihenjünk.
Teljes értetlenséggel álltam a dolog fölött: képtelen voltam lefeküdni, és elképzelni sem tudtam, hogy fogom ezt reggelig bírni.

Szerencsére nem kellett reggelig bírni: 23.35-kor, pontosan az első fájás után 4 órával megszületett első gyermekünk. A nemét nem kérdeztük meg előre, így ekkor derült ki az is, hogy lányunk van.

Egyetlen kép él bennem élénken a születést követő órákról: a büszke apa kicsit esetlenül fogja elsőszülött lányát, és mosolyogva nézi az ordító gyereket.

Boldog születésnapot, Dóri!

2010. március 17., szerda

Legszebb éveink

A minap az egyik blogon olvastam egy hasonló című bejegyzést. És nagyon passzolt a mostani a lelkiállapotomhoz. Meg a változáshoz, amiről néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam.

Ha a sztereotípiákat nézzük, legszebb éveink - nekünk, nőknek legalábbis - azok, amelyeket gyerekeinkkel itthon töltünk. És mint minden általánosításnak, ennek is van némi alapja. Mert ezek az évek tényleg szépek, jók, és legfőképp visszahozhatatlanok. S azt hiszem, leginkább ez a visszahozhatatlanság teszi őket igazán széppé.

Imádtam a tejszagú csecsemőillatot, két órát is ültem a kanapén mozdulatlanul, hasamon, vállamon az éppen alvó babával és némán csodáltam a kiszolgáltatott, magatehetetlen, ám mégis, már pár hetesen is önálló személyiséggel, saját, csak rá jellemző tulajdonságokkal rendelkező kis embert.
Nem egyszer, nem kétszer, harmadjára is ugyanolyan csoda volt. És igen, néhány hónappal ezelőttig nagyon-nagyon vágytam arra - sőt, így visszanézve úgy érzem, görcsösen akartam, hogy - újra, negyedjére is átélhessem ezt a csodát.

De miközben újra és újra a babaillatra vágytam, felőröltek a mindennapok. A napi rutin, a monotónia, a folyamatos készenlét, a három gyerek kiszolgálása, a megosztott - és állandóan kevésnek bizonyuló - figyelem. Az igyekezet, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy rend és tisztaság legyen itthon, hogy vasalt ruhával legyen tele a szekrény, mindenkit csomagoltan várja minden reggel az aznapi tízórai, és közben nyugodtan, pihenten és legfőképp türelmesen végighallgassak mindenkit. Kezeljem a konfliktusokat, a legkisebb dackorszakának sűrű hisztijeit, a kiskamasz kitöréseit, és közben szánjak elég időt arra, hogy az abszolút konfliktuskerülő, saját érdekeit háttérbe szorító, mindenkinek megfelelni akaró (kire hasonlíthat vajon???), de saját érdekeiért kiállni nem nagyon tudó középsőmet szóra bírjam, és megtaláljuk a megoldást az őt bántó problémákra is.

11 év hosszú idő. És nem az a baj, hogy elfáradtam, hanem az, hogy olyan hosszú ideig szorítottam háttérbe önmagam, saját akaratomat, érzéseimet, szükségleteimet és vágyaimat, hogy szép lassan elvesztettem önmagam.

Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy mi a baj. Hogy nem kell nekem negyedik gyerek, és nem kell újra több éves "röghöz  kötöttség". Nem ez hiányzik. Hanem a saját magamért, a saját örömömre végzett munka, és a tudat, hogy én is fontos vagyok.

Tudom, hogy fontos vagyok anyaként is, sőt, a gyerekeim számára úgy vagyok a legfontosabb, de az anyaság csak életem egy szelete. Nem háttérbe szorítani akarom, inkább csak azt elérni, hogy ugyanolyan súlyt kapjon a mindennapjaimban, mint a többi rész.

Nem könnyű, de jó úton haladok. Itt a tavasz, a kedvenc évszakom, végre süt a nap, s lassan én is felébredek téli álmomból. És hiszek benne, hogy még csak most következnek a legszebb éveink!

2010. március 16., kedd

Március közepe

Egy éve ilyenkor izgatottan nyomkodtam az F5-öt, és frissítettem 10 másodpercenként a kinézett gimnázium weboldalát. Merthogy azt ígérték, 10-kor kint lesz az ideiglenes felvételi jegyzék. És nagyon-nagyon fontos volt nekem (nekünk) az a bizonyos lista. Akkor nem sikerült.

Idén nem felvételizett egyik gyerek sem, én mégis itt ülök, és nyomkodom a frissítés gombot. Kíváncsian várom, hogy akik a tavalyiak közül újra próbálkoztak, azoknak most sikerült-e.

Jövő ilyenkor pedig újra érintettek leszünk: a kisebbik lányunkért izgulunk majd.

S közben azon gondolkodom, miért ennyire fontos nekem ez a lista, ez a gimnázium.
Persze, én is fel tudok sorolni számtalan érvet, hogy miért lenne jó, ha a gyerek oda járhatna. És igyekszem mindent megtenni azért, hogy jól sikerüljön a felvételi, és bejusson majd.
De közben azért egy kérdőjel is van bennem: valóban ennyire fontos lenne? Mi múlik rajta?
Behozhatatlan hátrányt szenved a gyerek, ha marad az általános iskolában 8 évig, és csak utána megy gimnáziumba?

Talán jövőre kiderül. Nagyon szeretném, ha egy-két év múlva tapasztalatok birtokában beszámolhatnék arról, hogy mi a különbség az általános iskola felső tagozata, és a 8 osztályos gimnázium tananyaga és oktatási módszerei között.

2010. március 5., péntek

Pihenés

A kicsinek és a középsőnek mától, nekünk, többieknek holnaptól.

A középső itthon lábadozott - szerencsére nem lázasodott be. A  hangja ugyan kicsit mutálós, de talán megússzuk ennyivel.
A kicsit meg nem volt kedvem oviba fuvarozni, ha már a középső úgyis itthon van, egy gyerek miatt inkább nem autóztam 40 km-t.

A nagy suliban volt még ma, férj dolgozik, én meg a mosás-szárítás-vasalás-csomagolás köreit futom.

Holnap megnézzük, hogy festenek a hófödte hegycsúcsok (remélhetőleg) szikrázó napsütésben.

2010. március 4., csütörtök

Holnap

maradjon otthon ez a lány, anyuka!

Ezzel fogadtak ma az iskolában. Úgyhogy úszásfelmentés ide vagy oda, a lány lebetegedett. Fekszik szótlanul, időnként felkel, magára vesz egy újabb pulóvert, és szorgalmasan keresi a takarókat.
Láza (még) nincs, de ha sejtéseim nem csalnak, ami késik, nem múlik.

Alakulunk

Kiskamaszunkról ma reggeli hangulata és viselkedése alapján továbbra is elmondható, hogy úgy érzi - a keddi ültetés miatt, valamint mert én nem beszéltem az osztályfőnökével, hogy ültessék vissza a barátnője mellé - el van rontva az élete.
De ha lassan is, azért oszlanak a felhők. Tegnap délután például olyat is mondott, hogy rájött, hogy felesleges amiatt a délelőtti pár óra miatt az egész napját elrontani, úgyhogy inkább nem is gondol arra, hogy ki mellett kell ülnie, és élvezi a szabad délutánokat.

Középsőnk is megnyugodott. Vége a versenyszezonnak (egy pár hétre), és végre felszabadultan játszik esténként, és reggelente sem stresszel azon, hogy vajon milyen feladatok lesznek, és hogy sikerül majd az aktuális forduló. Cserébe 3 napja folyik az orra, és fáj a torka. A ma kezdődő iskolai úszás alól a hétre felmentettem. Remélem, nem lesz beteg.

A legifjabb a héten még minden nap aludt az oviban, ami rekordgyanús. Az idei évet nézve mindenképp, de talán az egész ovis pályafutása alatt is kevés olyan hét volt, mikor három egymást követő délutánt alvással töltött. Ennek megfelelően kipihent, jókedvű és kezelhető esténként, ami sokat lendít az én hangulatomon is.

És én is nagy elhatározásra jutottam a héten. Önmagammal kapcsolatban. Azt hiszem, az irány jó, még akkor is, ha mint mindig, a kezdet most is nehéz. Ha kicsit leülepednek bennem a dolgok, leírom, mire jutottam. És a változásról is beszámolok.

2010. március 3., szerda

Tudja valaki a megoldást?

Kamaszodik. Igen, már most, pedig még 11 sincs. Még két hét hátravan a szülinapjáig. Hónapok óta próbálom elfogadni, hogy bár én mondjuk öt évvel későbbre vártam, megkezdődött a kiskamaszkor.  Nap mint nap átélem, ahogy a gyerekem szemmel láthatóan (meg persze más módon is érzékelhetően) küzd önmagával, és mindenkivel a környezetében. Keresi a helyét a világban. És ez nem csak neki nehéz.

Próbálok segíteni, igyekszem türelmesnek lenni, heti átlag három alkalommal csak az övé vagyok egész délután (akarom mondani 2-3 órányit délutánonként), és beszélgetünk. Szinte mindig hisztiből és sírásból indulunk, aztán a végére megnyugszik. És nagyjából két napig rendben van minden. Aztán valami történik (na, nem nagy dolog, csak mondjuk a suliban elültetik, egy olyan gyerek mellé, akit nem kedvel), és megint összeomlik számára a világ. És kezdődik minden elölről. A sírás, a hiszti, a beszélgetés, majd (jó esetben) a megnyugvás.

Tudom, nem "illik" ilyet mondani, de ez hihetetlenül fárasztó. Az ilyen napok végére úgy érzem, hogy az energiakészletem lenullázódott, és bármennyire is szeretném, nincs már türelmem este lelkesen végighallgatni a másik két gyerek beszámolóit, és szégyen vagy sem, nem minden vágyam az esti társasjátékparti, és a meseolvasás.

Elfáradtam, pedig még csak most kezdődik igazán...

Mit csinálok rosszul? Néha úgy érzem, kiszolgálom a hisztiket, ha mindig vele foglalkozom. Hagyni kellene, hogy duzzogjon egyedül, és oldja meg egyedül a problémáit (mármint a "miért ültettek e mellé a hülye X mellé" jellegű problémákat). Máskor meg úgy, hogy ez neki most igenis életbevágó probléma, és ha nem hallgatom meg, előbb-utóbb majd el sem mondja a gondjait, és szép lassan elveszítem a kapcsolatot a saját gyerekemmel.

Csak így meg - energia és türelem híján - a másik kettővel inog a jó kapcsolat. És akkor még saját magamról nem is beszéltem...

Egyre gyakrabban sírom vissza a fogzás miatt álmatlanul töltött éjszakákat, és a két éves kori toporzékolós hisztiket.

2010. március 2., kedd

Örülünk

Kisebbik lányunk eredményeinek.

Tavaly, másodikosként, két versenyen indult: mindkét verseny iskolai fordulóját megnyerte.

Idén négy versenyre nevezték.
Háromnak volt iskolai fordulója, és mind a három versenyen (szövegértés, helyesírás és matematika) első lett. A héten zajlanak a kerületi fordulók. A délutánjaimat szurkolással töltöm...
A negyedik egy irodalmi csapatverseny volt a kerület iskolái között.
Ennek már tudjuk az eredményét: megnyerték! És az igazgató dicséretet is megkapták érte.

A leányzó boldog és elégedett. Én pedig büszke vagyok rá.

2010. március 1., hétfő

Szombat esti élmények

Egy koncert margójára

Szeretem a koncerteket. Mert kikapcsolnak, szórakoztatnak, feltöltenek. 
Nem megyünk túl gyakran, mert minden esti programot hosszas szervezés előz meg ('ki vigyáz a gyerekekre' kérdéskörben...), de ha eljutunk, mindig jól érzem magam. Miért is ne tenném? Ezért megyek, mondhatni, ez a cél.

Tulajdonképpen jól éreztük magunkat most szombaton is. Kimozdultunk, megnéztük a MÜPA-t belülről, (egyébként gyönyörű), és koncert előtt még vacsoráztunk is. Kettesben, nyugodtan. Úgy, hogy senki nem veszekedett az asztalnál senkivel, nem borult ki egy üdítő sem, nem kellett a főfogás közben senkit WC-re kísérnem, egyik gyermekem sem rohangászott folyamatosan az alkalmanként 6-8 tele tányért hordozó pincérek lábai előtt/alatt, és egyszer sem kellett elmondanom azt sem, hogy nem vicces, de főként nem étterembe illő dolog, ha az asztal alatt ülve, hangosan vihorászva csiklandozzák a lábunkat.
Jó volt.

És a maga módján jó - és tanulságos - volt a koncert is. Akkor is, ha csalódtam. Akkor is, ha nem ezt vártam. Vagyis nem azt kaptam, amit vártam.

Bár szokatlan, de el tudom fogadni, hogy az előadók időnként elfelejtik a saját dalaik szövegét, egy adott koncert alatt esetleg nem is egyszer. Mert ők sem lesznek fiatalabbak, ahogy telnek az évek.
Azt is el tudom fogadni, hogy jó pár évtizednyi dalszövegírói és előadói múlt ellenére is remegve (fizikailag, abszolút jól láthatóan) lép valaki színpadra, és a remegéstől alig tud megszólalni is, nemhogy énekelni. Mert rutin ide vagy oda, ő is izgul.
Még talán az is belefér, hogy időnként gitározni is elfelejt, és az első versszak utolsó soránál hátraintve kéri a zenekart, hogy ugyan, kezdjük már elölről. Mert eltévesztette az ütemet, vagy épp rossz pengetőt vett elő.

Néha ugyan nem árt számot vetni magunkkal, végiggondolni, hogy megy-e ez nekünk, és ha annyira talán mégsem tökéletes az összkép, nem muszáj kétezer ember elé kiállni a színpadra.
De ezek emberi tényezők, s mint ilyenek, elfogadhatók, megbocsájthatók.

De az már nekem nem fér bele, hogy egy szórakoztató, könnyűzenei koncertből választási kampányrendezvényt csináljunk. Toleráns vagyok, nem érdekel senki politikai beállítottsága, nem firtatom, kire fog szavazni, azt sem, hogy miért, és én sem szoktam a saját nézeteimmel senkit terhelni.
Cserébe viszont elvárom, hogy ezt velem se tegyék. Főleg ne egy koncerten. És főleg ne a MÜPA-ban, a nem épp olcsó jegyárak mellett.
Nem illett a sem a koncert jellegéhez, sem a hely atmoszférájához.

És ami még rosszabb, elvettek tőlem egy csomó dalt. Régi, jó dalokat, amikről eddig azt gondoltam, amit akartam, és amelyek eddig bármit jelenthettek számomra.
Szombat este óta már nem így van. Az ott ülő sok-sok embernek jól fejébe sulykolták, mire is kell gondolnia, ha ezt, vagy azt meghallja.

Pedig ő is azt elénekelte, hogy "Engedd, hogy szabad legyek".