Jóleső emlékek

11 éve is csütörtökre esett március 18-a.  Ilyentájt már javában ültem a kórházi ágy szélén, és percenként néztem az órát. Idegeskedtem, hogy miért nem ért még ide a férjem, miközben tudtam, hogy 9-re jön, így beszéltük meg, ezt mondta a doki.

Férj percre pontosan érkezett, és utána már együtt néztük az órát, meg a kórterem ajtaját, és vártunk. Arra, hogy egyszer csak jön majd valaki, és azt mondja, hogy szabad a szülőszoba, mehetünk.
De 11 éve, március 18.-n jött egy front, és minden kismamának szülni támadt kedve, így a reggel 6 órai ébredésemtől délután 3-ig minden szülőszoba foglalt volt. Néha, ez alatt a 9 óra alatt talán 3x jött egy nővérke, és referált az aktuális helyzetről (mármint arról, hogy még mindig nincs hely), és türelemre intett. Én megadóan bólogattam, és azon gondolkodtam, hogy ha így haladunk, ebből nem lesz ma gyerek.
Arra mindenesetre jó volt ez a hosszú várakozás, hogy egyre kevésbé féltem, s az órák múlásával már inkább csak várakozás volt bennem, és némi pozitív értelemben vett izgalom.

Háromkor aztán végre felmehettünk, megkaptam a méhszájtágító zselét, és újra vártunk. Néha megkérdezték, fáj-e már. Nagyon figyeltem, vártam az akkor még ismeretlen jellegű fájásokat, de nem történt semmi.
Tulajdonképpen jól mulattunk, beszélgettünk, megvacsoráztunk a vajúdóban, és TV-t néztünk.
Emlékszem, épp a fél 8-as híradó főcímzenéje ment, mikor egyszer csak elakadt a lélegzetem. Megérkezett az első fájás. És utána 3, majd inkább csak két percenként jött szépen sorban a többi is.
Ezek az órák összefolynak. Arra még emlékszem, hogy úgy fél 10 tájban végighánytam a szülőszobát, és arra is, hogy 10 körül azt mondták, ebből reggelig nem lesz baba, úgyhogy hoztak takarókat, párnákat, és lefektettek bennünket a szülőszobai matracra, mondván: pihenjünk.
Teljes értetlenséggel álltam a dolog fölött: képtelen voltam lefeküdni, és elképzelni sem tudtam, hogy fogom ezt reggelig bírni.

Szerencsére nem kellett reggelig bírni: 23.35-kor, pontosan az első fájás után 4 órával megszületett első gyermekünk. A nemét nem kérdeztük meg előre, így ekkor derült ki az is, hogy lányunk van.

Egyetlen kép él bennem élénken a születést követő órákról: a büszke apa kicsit esetlenül fogja elsőszülött lányát, és mosolyogva nézi az ordító gyereket.

Boldog születésnapot, Dóri!