Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. március 17., szerda

Legszebb éveink

A minap az egyik blogon olvastam egy hasonló című bejegyzést. És nagyon passzolt a mostani a lelkiállapotomhoz. Meg a változáshoz, amiről néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam.

Ha a sztereotípiákat nézzük, legszebb éveink - nekünk, nőknek legalábbis - azok, amelyeket gyerekeinkkel itthon töltünk. És mint minden általánosításnak, ennek is van némi alapja. Mert ezek az évek tényleg szépek, jók, és legfőképp visszahozhatatlanok. S azt hiszem, leginkább ez a visszahozhatatlanság teszi őket igazán széppé.

Imádtam a tejszagú csecsemőillatot, két órát is ültem a kanapén mozdulatlanul, hasamon, vállamon az éppen alvó babával és némán csodáltam a kiszolgáltatott, magatehetetlen, ám mégis, már pár hetesen is önálló személyiséggel, saját, csak rá jellemző tulajdonságokkal rendelkező kis embert.
Nem egyszer, nem kétszer, harmadjára is ugyanolyan csoda volt. És igen, néhány hónappal ezelőttig nagyon-nagyon vágytam arra - sőt, így visszanézve úgy érzem, görcsösen akartam, hogy - újra, negyedjére is átélhessem ezt a csodát.

De miközben újra és újra a babaillatra vágytam, felőröltek a mindennapok. A napi rutin, a monotónia, a folyamatos készenlét, a három gyerek kiszolgálása, a megosztott - és állandóan kevésnek bizonyuló - figyelem. Az igyekezet, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy rend és tisztaság legyen itthon, hogy vasalt ruhával legyen tele a szekrény, mindenkit csomagoltan várja minden reggel az aznapi tízórai, és közben nyugodtan, pihenten és legfőképp türelmesen végighallgassak mindenkit. Kezeljem a konfliktusokat, a legkisebb dackorszakának sűrű hisztijeit, a kiskamasz kitöréseit, és közben szánjak elég időt arra, hogy az abszolút konfliktuskerülő, saját érdekeit háttérbe szorító, mindenkinek megfelelni akaró (kire hasonlíthat vajon???), de saját érdekeiért kiállni nem nagyon tudó középsőmet szóra bírjam, és megtaláljuk a megoldást az őt bántó problémákra is.

11 év hosszú idő. És nem az a baj, hogy elfáradtam, hanem az, hogy olyan hosszú ideig szorítottam háttérbe önmagam, saját akaratomat, érzéseimet, szükségleteimet és vágyaimat, hogy szép lassan elvesztettem önmagam.

Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy mi a baj. Hogy nem kell nekem negyedik gyerek, és nem kell újra több éves "röghöz  kötöttség". Nem ez hiányzik. Hanem a saját magamért, a saját örömömre végzett munka, és a tudat, hogy én is fontos vagyok.

Tudom, hogy fontos vagyok anyaként is, sőt, a gyerekeim számára úgy vagyok a legfontosabb, de az anyaság csak életem egy szelete. Nem háttérbe szorítani akarom, inkább csak azt elérni, hogy ugyanolyan súlyt kapjon a mindennapjaimban, mint a többi rész.

Nem könnyű, de jó úton haladok. Itt a tavasz, a kedvenc évszakom, végre süt a nap, s lassan én is felébredek téli álmomból. És hiszek benne, hogy még csak most következnek a legszebb éveink!

2 megjegyzés:

Magdaléha írta...

Hmmm, hát nem könnyű... És merre kacsingatsz?

csodatarisznya írta...

Egyelőre azt igyekszem tudatosítani magamban, hogy nekem is ugyanolyan jogom van a saját véleményhez, az egyedül töltött fél órákhoz, a hétvégi program alakításához (és még sok minden máshoz), mint a gyerekeimnek.
Például: ha mi, felnőttek túrázni vágyunk - márpedig vágyunk - , akkor el is megyünk, akkor is, ha a három gyerek vérmérséklettől függő hangerejű és koreográfiájú hisztit rendez már az ötlet hallatán is. A hétvége egyik napján ők alkalmazkodnak a mi igényeinkhez.
A másik nap az övéké: ők döntenek, hogy mit csináljunk, és mi "alkalmazkodunk". Konkrétan jó érzéssel megyünk 358. alkalommal is ugyanarra a játszótérre, hisz előző nap (vagy másnap) miénk volt a Börzsöny...
Nem nagy dolgok ezek, de nagyon jól tudnak esni.

A nagyobb lépések még inkább csak tervek, de ígérem, napokon belül írok róla.