Tudja valaki a megoldást?

Kamaszodik. Igen, már most, pedig még 11 sincs. Még két hét hátravan a szülinapjáig. Hónapok óta próbálom elfogadni, hogy bár én mondjuk öt évvel későbbre vártam, megkezdődött a kiskamaszkor.  Nap mint nap átélem, ahogy a gyerekem szemmel láthatóan (meg persze más módon is érzékelhetően) küzd önmagával, és mindenkivel a környezetében. Keresi a helyét a világban. És ez nem csak neki nehéz.

Próbálok segíteni, igyekszem türelmesnek lenni, heti átlag három alkalommal csak az övé vagyok egész délután (akarom mondani 2-3 órányit délutánonként), és beszélgetünk. Szinte mindig hisztiből és sírásból indulunk, aztán a végére megnyugszik. És nagyjából két napig rendben van minden. Aztán valami történik (na, nem nagy dolog, csak mondjuk a suliban elültetik, egy olyan gyerek mellé, akit nem kedvel), és megint összeomlik számára a világ. És kezdődik minden elölről. A sírás, a hiszti, a beszélgetés, majd (jó esetben) a megnyugvás.

Tudom, nem "illik" ilyet mondani, de ez hihetetlenül fárasztó. Az ilyen napok végére úgy érzem, hogy az energiakészletem lenullázódott, és bármennyire is szeretném, nincs már türelmem este lelkesen végighallgatni a másik két gyerek beszámolóit, és szégyen vagy sem, nem minden vágyam az esti társasjátékparti, és a meseolvasás.

Elfáradtam, pedig még csak most kezdődik igazán...

Mit csinálok rosszul? Néha úgy érzem, kiszolgálom a hisztiket, ha mindig vele foglalkozom. Hagyni kellene, hogy duzzogjon egyedül, és oldja meg egyedül a problémáit (mármint a "miért ültettek e mellé a hülye X mellé" jellegű problémákat). Máskor meg úgy, hogy ez neki most igenis életbevágó probléma, és ha nem hallgatom meg, előbb-utóbb majd el sem mondja a gondjait, és szép lassan elveszítem a kapcsolatot a saját gyerekemmel.

Csak így meg - energia és türelem híján - a másik kettővel inog a jó kapcsolat. És akkor még saját magamról nem is beszéltem...

Egyre gyakrabban sírom vissza a fogzás miatt álmatlanul töltött éjszakákat, és a két éves kori toporzékolós hisztiket.