Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. március 19., péntek

Egy lila púp története

avagy: mitől fáradtam le tegnap este?

Adott ugye nagyobbik lányunk, akit mostanában leginkább a külsőségek (úgymint: ruhatár, arcbőr, illatszerek, cipők, táskák - véletlenül sem iskolatáska... - körömlakkok és frizurakészítési technikák, mobiltelefonok) érdekelnek.
És adott ugye a 11. szülinap. Na meg a szülinapi ajándék.

Minden évben már hónapokkal a nagy nap előtt fix elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mit kér majd. Elképzelése természetesen idén is volt, nem is kevés, de tisztában van azzal is, hogy az ajándék attól ajándék, hogy valakitől kapja. S így akarva-akaratlanul benne van minden ajándékban az ajándékozó személye is.
S mi nem igazán vagyunk lelkesek az egyre szaporodó krémek és Hannah Montana felíratú pólók, táskák és egyéb kiegészítők halmaza láttán, így ilyet (tőlünk legalábbis - mire jók a nagyszülők?) nem kért. De ruhát szeretne...
Kompromisszumként megállapodtunk abban, hogy együtt elmegyünk egy bevásárlóközpontba, végigjárjuk vele a kedvenc ruhaüzleteit, és választhat magának valamit szülinapjára. De hogy a feeling igazi legyen, pont a szülinapján menjünk, nem jó sem az előző, sem a következő hétvége.

Hát, így történt, hogy tegnap délután teljes családi létszámban tiszteletünket tettük egy dél-budai bevásárlóközpontban.
Jött Lillla (középsőnk) is, Ő a versenyeredményeinek jutalmául választhatott magának valamit. Merthogy a kerületi versenyeken szövegértésből (egy hibaponttal) második, helyesírásból meg (két hibaponttal) harmadik lett.
S ha már minden lányt viszünk, Vincét sem hagyhatjuk itthon.
Vince viszont nem vásárlás-kompatibilis, így míg a lányok boldogan válogattak, Ő nagyjából fél percenként tűnt el, úgyhogy egyikőnk a lányokat terelgette, a másikunk pedig Vincét üldözte.
Egészen addig, míg az X. ruhaboltban épp egyszerre talált valami érdekeset a két lány, lefoglalva teljes 10 másodpercre mindkettőnk figyelmét. Ezt a hosszú szabadságot kihasználva tűnt el Vince, ki tudja, hányadjára. Gyorsan felfedeztük a hiányát, úgyhogy ismét a mi "Vince, hol vagy? Kisfiam, gyere vissza! Vince! Viiinceeeee!" kiáltásainktól visszhangzott az üzlet. Mint kiderült, a gyerek kilógott a boltból, de a kiabálást még hallotta, úgyhogy sarkon fordult, és teljes erőbedobással rohanni kezdett felénk. Egyenesen bele az üvegfalba.

Az üveg (vagy talán plexi volt, nem tudom) akkorát szólt, hogy a H&M teljes eladói gárdája egy emberként rohant a hang irányába, velünk egyetemben. A gyerek az üvegen túl rongybabaként összecsuklott, és valami hihetetlen pózban a földön fekve sírt. Nem hisztisen, inkább fájdalmasan. Engem leginkább ez aggasztott.

A történek után 14-15 órával talán azt mondhatom, hogy az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baj, de az tény, hogy hatalmas lila púp virít a gyerek homlokán. Én meg ahányszor meglátom a púpot, annyiszor adok hálát azért, hogy akár üveg volt az a fal, akár plexi, de egyben maradt...

Így vásárolunk mi.
Egyébként mindkét lány megtalálta a legmegfelelőbb darabot, úgyhogy meglett az ajándék is. Vincét pedig nagyjából 15 percig akadályozta a fenti eset a folyamatos rohangálásban és szökésben...

Nincsenek megjegyzések: