Természetesen nekem is van... Hogy mit rejt? A blog ebbe enged bepillantást. És egy picit abba, hogy én mit teszek a gyermekeimébe...

2010. november 30., kedd

Bárányhimlő

Most tényleg. Van kb. 30 pöttye, láza semmi, kedve kiváló, egyelőre nem is viszket neki. Módfelett örül, hogy két hétig nem kell oviba menni.

Én kevésbé. December 13-án vizsgázom, Vince aznap mehet először oviba. Azaz megnyertem magamnak egy bárányhimlős gyereket az egész felkészülési időre.

2010. november 25., csütörtök

Választás

Nehéz dolog ez. Négy éve, mikor iskolát és tanítónénit választottunk, teljesen biztos voltam abban, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy sikerül, de foggal, körömmel küzdöttem érte: a döntésünk miatt megjártam két polgármesteri fogadóórát, egyeztettem jegyzőkkel, oktatási referensekkel, bújtam törvényeket, és bizonygattam az igazam mindenhol, ahol csak lehetőségem nyílt rá. Sikerült, és nagyon örültünk.

Négy év telt el azóta. Az iskola, a rendszer, a tanító néni, a módszerek változatlanok. Én mégis nagyon várom már, hogy véget érjen ez a tanév, és búcsút vehessünk egymástól.  Lehetőségem lenne rá, hogy Vince ugyanide, ugyanehhez a tanítónőhöz járhasson (és sokáig nagyon örültem ennek), most mégsem ezt az utat választom.

Mi változott? A körülmények? Az én elvárásaim? A gyerekem? A tanítónéni? Én? Vagy mindannyian együtt?
Nem tudom. Mindenesetre most, hogy jövőre két gyerekem is intézményt vált, jó lenne tudni a választ.
Bár megmondom őszintén, így, hogy immár hetedjére-nyolcadjára hozunk döntést a "melyik intézménybe kerüljön a gyerek" témakörben, már úgy érzem, az egésznek nincs is akkora jelentősége, amekkorát tulajdonítunk neki.
Most úgy érzem, tökéletes megoldás nincs. Bárkit, bármit is választ az ember, előbb-utóbb kompromisszumokat kell kötnie. Mert választani a pillanatnyi helyzetünk, érzéseink, lehetőségeink alapján döntünk, és az a 3-4-5 év, amire ez a döntés szól, nagyon hosszú idő.
A mostani, dupla váltás kapcsán azt hiszem, a gyerekekben azt fogom tudatosítani, hogy mindegy, mi történik az oviban/suliban, mi mellettük állunk. Magamban pedig azt, hogy a gyerek számára a családban kapott értékek és viselkedési minták, a családi kapcsolatok minősége fontosabbak és meghatározóbbak, mint az óvoda/iskola.

2010. november 24., szerda

Mérleg

(Eddig) 13 előadó meghallgatása után arra a következtetésre jutottam, hogy sem a jó előadásanyag összeállítása, sem az előadói készség megléte nem magától értetődő dolog. A kettő együttes jelenléte pedig a fehér holló megjelenésének gyakoriságával vetekszik. (Az előtt a két ember előtt viszont, akinek mindkettő sikerült, le a kalappal, ezúton is köszönöm az érthető és élvezhető előadásokat!)

Jó önbizalom-növelő tréning ez nekem: ennél tisztábban nem is láthatnám, hogy attól, hogy mások végigdolgozták azt a sok-sok évet, amit én itthon töltöttem, nem jobbak, és nem  is rosszabbak nálam. Kezdem elhinni, hogy 10 évnyi gyerekezés után, friss újrakezdőként is vannak értékeim, és vannak dolgok, amikben vagyok olyan jó, mint ők. Vagy bárki más.

2010. november 23., kedd

A lelki életem

Harmadik tanfolyami hét.
Mostanra kezd lecsengeni az újdonság varázsa, és úgy vagyok, ahogy az ovit lelkesen kezdő gyerekek: két hét után bevillan, hogy "ez most már mindig így lesz?"
Még mindig nem csinálnám vissza az egészet, továbbra is jól esik emberek között lenni, jó érzés, hogy "hasznos" vagyok, illetve, hogy nem csak a gyerekeim, családom számára vagyok fontos, de abba belegondolni, hogy az időhiány nem időleges, hanem innen kezdve állandó tényező lesz az életemben, kicsit rémisztő.

Lehet, sőt, biztos, hogy ez csak időleges változás, de sokkal kevesebbet lelkizek. A két vaskos kötetnyi új információt tartalmazó tankönyv, a tanfolyam, a katonás időbeosztás, a minden percet gondosan beosztó és kihasználó új életmód rengeteg energiámat elvesz, és eszembe sem jut olyan dolgokon hosszan elmélkedni, amikből még a hónap elején is komoly lelki problémákat gyártottam magamnak. (Pl.: hogy ha Vince simán, tökéletesen, Dóri tempóját is lekörözve egymás után oldja meg a Rush Hour (8 éves kortól ajánlott) logikai társasjáték cseppet sem könnyű pályáit, vajon miért nem hajlandó még mindig rajzolni?)
Érzem, hogy amint lenyugszanak a kedélyek, újra nagyobb teret kap majd a lelki életem, de azt hiszem, a GYES-es, GYET-es időszak szintjét nagyon sokára fogom újra elérni. Ha egyáltalán...

Fontosabbá, mélyebbekké váltak viszont az eddig mindennapos érzések és mozdulatok. Sokkal többet jelent, ha Vince odarohan, és átölel, ha Lilla azt kéri, hogy kísérjem be a suliba, mert az olyan jó, és nem titkoltan nagyon örülök annak, hogy Dóri (aki alig várta már, hogy végre dolgozni menjek, hogy egyedül lehessen itthon, és ne szóljak bele, mit csinál ő délutánonként) két hét önállóság után szégyenlősen bevallja, hogy hiányzom.

Hát, így vagyunk mi mostanában.

2010. november 18., csütörtök

Rövidülő bejegyzések

Ahogy nézem, legutóbbi bejegyzéseim hossza a tanfolyamon eltöltött idővel éppen fordítottan arányosan változik... Ez jól jellemzi az itthon végbemenő változások mértékét.
Merthogy:
- közel két hete nem takarítottam. Még viszonylag rend van, mert napközben gyakorlatilag senki nincs itthon (Dórit kivéve, aki kora délután érkezik, de egyedül nem csinál kupit, az asztalról meg dicséretes módon elpakol ebéd után. Tényleg, talán nem írtam még, de a "munkába állás projekt" családátnevelős része kiválóan működik). Azt még nem tudom, mikor fogok takarítani, mert hétvégén meg általában nem vagyunk itthon.
- közel két hete úgy érzem, gyorsan át kellene rendeznem a szekrényemet, mert az eddig folyamatosan használt, és emiatt elől lévő ruhák gyakorlatilag két hete nem voltak rajtam. Amiket viszont most hordok, azokat reggelente a szekrény mélyéről kell előbányásznom.
- közel két hete nem volt németkönyv a kezemben (nagyon hiányzik pedig, de képtelen vagyok a napi 8 órai oktatás után újabb információkat a fejembe tuszkolni), és legkésőbb fél 11-kor, de volt már, hogy este fél 10-kor aludtam. Most is ugyanúgy éjszakázom néha (hétfőn éjjel pl. Lilla hosszú évek után újra kruppos ruhamot prezentált...), de most nem tudom a napot zombiként átvészelni, mert koncentrálnom kell. Nehéz.
- közel két hete úgy érzem, hogy más ember lettem. Vagyis inkább újra ember lettem. Eddig inkább voltam anyuka, mint önálló lény. Most inkább önálló lény vagyok, és csak másodsorban anyuka. Tudom, ez így furán hangzik, de így érzem. Azzal együtt is, hogy napközben, pontban 10-kor erősen Dórira gondolok, mert akkor írja/osztják ki a fizika témazáróját, hogy fél négykor már tűkön ülök, hogy mennem kell, mert nem érek oda időben az ovihoz, és Vince sírni fog, és miközben ebédelek, azon gondolkodom, hogy vajon Lilla bevette-e az ACC-t délben, mert hiába kötöttem tegnap is a lelkére, elfelejtette... Tehát gyakorlatilag egész nap a gyerekeim járnak az eszemben.
- közel két hete minden nap van valami, amit nem volt időm elintézni, és többször felejtek el dolgokat (úgymint: tankönyv-támogatási nyomtatvány kitöltése és a megjelölt határidőre történő visszaküldése - két példányban, tisztasági csomag beküldése az óvodába, ebédbefizetés. Illetve, ez utóbbi esetben arra még csak emlékeztem, hogy ebédbefizetés lesz, de arra már nem, hogy melyik gyereknek...).
- közel két hete minden nap, sőt: naponta többször beszélek L.-lel telefonon. Merthogy nagyjából óránként változik valami, és folyamatosan azt egyeztetjük, melyik nap ki menjen a gyerekekért, ki vásároljon be, ki vigye őket edzésre, ki menjen értük, és ki vegye meg a holnapi technika órára feltétlenül szükséges fotokartonokat.

Sok minden változott. Az én időm összehasonlíthatatlanul kevesebb, de L. szabadideje is látványosan csökkent.
Mindezzel együtt mindenki jól van. A gyerekeken nem látok változást, és ez megnyugtat. Mi meg majd belejövünk. Mert jó lesz ez így. Én továbbra is nagyon jól vagyok, és ez nagyon fontos. Mindkettőnknek. Sőt, mind az ötünknek.

2010. november 15., hétfő

Nyílik a világ

Egyre szélesebb a magam köré felépített falon a rés. Azt hiszem, hiányzott már a munka. Jobban, mint gondoltam.

Hosszú, hosszú évek óta ez volt az első olyan nap, amikor teljesen hidegen hagyott, hogy egy ismerős bejelentette, hogy babát vár. Eddig ezek a hírek - bármennyire nem akartam is - fájtak kicsit. Most nemcsak a szemem, de a lelkem sem rezdült.
Nekem most kerek a világ. Végre.

2010. november 12., péntek

Péntek

Eddig is tudtam, hogy ez az utolsó hétköznap, és hogy utána már a hétvége jön, és eddig is örültem, hogy végre péntek van. Most mégis teljesen más, sokkal mélyebb és erősebb érzések kerítettek hatalmukba.
Kezdem érteni, mit is jelent az az egyszerű mondat, hogy "A hétvége a családé".

A sikeres interjúm egyébként elég drágára sikerült, ugyanis, amíg én óránkon át győzködtem az interjúztatókat arról, hogy alkalmas vagyok a feladatra, a közterület-fenntartók is dolgoztak. Tegnap kaptam egy csekket. Zöld területen parkoltam, és ezzel szabálysértést követtem el.
Naná, hogy ott parkoltam: közel s távol sehol máshol nem volt hely, s a remek közlekedési viszonyoknak köszönhetően már így is késésben voltam. Egyszerűen nem volt időm arra, hogy 5 kört tegyek a környéken, hátha találok valakit, aki éppen kiáll egy parkolóhelyről... Mindegy, remélhetőleg még így, büntetéssel együtt is megérte a dolog.

2010. november 11., csütörtök

Gyakorló fázis

Három napja okosodom. Természetesen szép fővárosunk egyik - tőlünk - elég távoli pontján. Ennek örömére napi 2 - 2,5 órát töltök autóban. És még 7-8-at az oktatóteremben.
Az első napon, úgy dél körül igen erős menekülhetnékem volt. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy alig a fele telt el az aznapra kirótt, ott töltendő időnek, én meg úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább ülni, és ha bárki bármi új információt közöl még velem, azonnal sikítani fogok.
Aztán persze nem sikítottam, és (nagyjából) ép ésszel túléltem az első napot. Azon az estén itthon teljességgel használhatatlan voltam, beszélni sem tudtam, nemhogy bármi mást megcsinálni.
A második nap könnyebb volt, ma pedig már egész rutinosan vettem az akadályokat.

Tudom, ez még nagyon az eleje, de azt kell mondjam, az első sokk ellenére határozottan jól esik kimozdulni, emberek között lenni, és a gyerekekhez véletlenül sem köthető témákról hallani.

A netezésre fordítható időm viszont vészesen lecsökkent, és per pillanat a német tanulás is áll. Ezeket azért majd szeretném még valahová beszorítani.

2010. november 8., hétfő

Megsirattam

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Alig néhányszor volt a kezemben, vadóc volt, harapós, és nagyon félt mindentől és mindenkitől. Emiatt leginkább üvegen keresztül kommunikáltunk: néztük egymást, és időnként beszélgettem vele. Mikor beteg lett, naponta kétszer pipettával csepegettem a fülére a gyógyszert. Ha hosszabb időre elutaztunk, néhányszor még az is megfordult a fejemben, hogy könnyebb lenne, ha nem lenne.
Most mégis nagyon fáj, hogy már nincs velünk. Dórival együtt sirattuk Lucullust, a törpehörit.

Remélem, sok finom füvet és magot találsz az égi mezőkön. Szerettünk, Luku!

Szoktatás

A következő másfél hónapunk azzal telik, hogy újra szervezzük a családi munkamegosztást. Még nem látom, hogy pontosan hogyan, de az biztos, hogy változtatásokra lesz szükség.

Kezdetnek például kirakok egy jó nagy papírra, öles betűkkel írt rövid üzenetet az étkezőasztal mögötti falra, miszerint "Úgy hagyd ott, ahogy találtad". Azaz: ha egy teljesen üres, morzsamentes asztalra pakoltál ki, és ott kezdtél el ebédelni/uzsonnázni/bármit, ha végeztél, pakolj el magad után. Mert nem hiszem, hogy a mosogatógép ajtajának kinyitására csak én vagyok képes.

Ugyanez a felirat elkel a fürdőben is: ha mikor bementél, akkor sem volt a padlón szanaszét dobált ruha, a széken hajszárító, a csapon meg mindenféle arctisztító tonikos és hidratáló krémes flakonok, akkor mikor kifelé mész, akkor se legyenek már.

Ha csak ezt az egyetlen elvet (mármint az "Úgy hagyd ott, ahogy találtad" elvét) sikerül keresztülvernem családom többi tagján, akkor is egészen nyugodtan fogok januártól dolgozni menni.

2010. november 5., péntek

Bemelegítés

Ma, amúgy bemelegítésként, végigültem egy négy órás indító értekezletet. Jövő héttől pedig három héten át oktatásra járok, a képzés végén (remélhetőleg) sikeres vizsgát teszek, s a bizonyítvánnyal a kezemben mehetek aláírni a kinevezésemet.
Mert igen: a hír tényleg igaz: a múlt keddi négy órás interjú (és a szép cipő) végül meghozta a sikert.

Ma már leendő kollégának szólítottak, meg még sok minden másnak is, amiből annyit így első nekifutásra is sikerült leszűrnöm, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Mert úttörőnek - vagyis esetünkben egy teljesen új, most alakuló szervezet első munkatársainak - lenni soha nem könnyű. Az viszont jó hír, hogy nem egyedül leszek új. Mindenki új lesz, és így még adott a lehetőség, hogy ebből a kollektívából/munkából/munkahelyből bármi lehet. Egyelőre nyitott vagyok és pozitív. Tényleg bízom benne, hogy jó lesz.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy minél konkrétabb a dolog, annál erősebben érzem, hogy hamarosan gyökerestől felfordul az eddig megszokott életritmusunk. És bár nagyon örülök, - mert mostanra már tudok szívből örülni a sikernek -, kicsit azért félek is.

2010. november 4., csütörtök

Úgy tűnik, igaz

Van olyan, mikor annyira váratlanul éri az embert a siker, - akkor is, ha már hónapok óta erre vár -, hogy hirtelen nem tud mit kezdeni a jó hírrel.
Hát, így vagyok ezzel én is... Már néhány órája tudom, hogy SIKERÜLT!, mégis: még mindig csak félve merem elhinni. És csak nagyon mérsékelten merek örülni.

Holnap - egy megbeszélés után - tisztábban látok majd. Mindenesetre úgy tűnik, január 1-jétől a dolgozó nők táborát erősítem.