A lelki életem

Harmadik tanfolyami hét.
Mostanra kezd lecsengeni az újdonság varázsa, és úgy vagyok, ahogy az ovit lelkesen kezdő gyerekek: két hét után bevillan, hogy "ez most már mindig így lesz?"
Még mindig nem csinálnám vissza az egészet, továbbra is jól esik emberek között lenni, jó érzés, hogy "hasznos" vagyok, illetve, hogy nem csak a gyerekeim, családom számára vagyok fontos, de abba belegondolni, hogy az időhiány nem időleges, hanem innen kezdve állandó tényező lesz az életemben, kicsit rémisztő.

Lehet, sőt, biztos, hogy ez csak időleges változás, de sokkal kevesebbet lelkizek. A két vaskos kötetnyi új információt tartalmazó tankönyv, a tanfolyam, a katonás időbeosztás, a minden percet gondosan beosztó és kihasználó új életmód rengeteg energiámat elvesz, és eszembe sem jut olyan dolgokon hosszan elmélkedni, amikből még a hónap elején is komoly lelki problémákat gyártottam magamnak. (Pl.: hogy ha Vince simán, tökéletesen, Dóri tempóját is lekörözve egymás után oldja meg a Rush Hour (8 éves kortól ajánlott) logikai társasjáték cseppet sem könnyű pályáit, vajon miért nem hajlandó még mindig rajzolni?)
Érzem, hogy amint lenyugszanak a kedélyek, újra nagyobb teret kap majd a lelki életem, de azt hiszem, a GYES-es, GYET-es időszak szintjét nagyon sokára fogom újra elérni. Ha egyáltalán...

Fontosabbá, mélyebbekké váltak viszont az eddig mindennapos érzések és mozdulatok. Sokkal többet jelent, ha Vince odarohan, és átölel, ha Lilla azt kéri, hogy kísérjem be a suliba, mert az olyan jó, és nem titkoltan nagyon örülök annak, hogy Dóri (aki alig várta már, hogy végre dolgozni menjek, hogy egyedül lehessen itthon, és ne szóljak bele, mit csinál ő délutánonként) két hét önállóság után szégyenlősen bevallja, hogy hiányzom.

Hát, így vagyunk mi mostanában.