Versenyfutás

Valamelyik hajnalban, mikor úgy 3 óra tájban - cseppet sem szokatlan módon - felébredtem, megint azonnal eszembe jutott kismillió tenni- és megoldanivaló, aznap rám váró, új, vagy épp régóta magam előtt tolt feladat. Tudtam, hogy esélyem sincs visszaaludni. Az agyam ilyenkor azonnal bekapcsol, és próbálja végiggondolni, rendbe tenni azt a sok élményt és információt, amire napközben esélyem sincs.

Egyfelől élvezem ezeket a hajnali ébren töltött másfél-két órákat, mert végre egyedül vagyok - ami egyébként gyakorlatilag soha nem adatik meg. Mert napközben egy nagy irodában ülök 7-8 kollégámmal és folyamatosan kb. ugyanennyi ügyféllel, azaz az hangerő, a háttérzaj állandóan elég magas. Aztán van 20 perc nyugi az autóban, és jön az itthoni nyüzsgés, egészen este 10, fél 11-ig. Csendről és nyugalomról szó sem lehet. Aztán beájulok az ágyba, alszok egy kicsit, hajnalban problémamegoldok, megint alszok 2-3 órát, majd kelek, és indul az újabb nap. Újra kezdődik a kör.

Szóval szeretek hajnalban egyedül lenni a magammal, a gondolataimmal, de közben iszonyúan frusztrálnak ezek a hajnali ébredések. Nézem az órát, számolom, hogy hány perccel, hányszor fél órával tudok kevesebbet aludni az amúgy is kevés 6,5 - 7 órámnál, és idegesítem magam, hogy megint egész nap nyűgös és fáradt leszek, és miért nem alszok legalább akkor, mikor lehetőségem van rá.

Ezen az ominózus hajnalon azon gondolkodtam, hogy amit csinálok, az kész versenyfutás. Komolyan úgy érzem, mintha egy hosszú teljesítménytúra lenne az életem. Hét közben a munka és a család között egyensúlyozva igyekszem mindenhol helyt állni, mindenhol ott lenni, és mindenhol maximumot nyújtani, hétvégén meg a háztartás és a tágabb család, szülők, nagyszülők, barátok "régen találkoztunk" típusú meghívásainak igyekszünk eleget tenni, miközben minden másodpercet kihasználva mosok, vasalok és takarítok, hogy a háztartás legalább valami alap szinten rendben legyen. 

És ezen a hajnali nyugalomban azon kaptam magam, hogy már nemcsak magamat vesztettem el, de nincs időm, türelmem a gyerekeimre sem. A kommunikációnk az utóbbi pár hétben a "mi volt az oviban/suliban" kérdésre korlátozódott, és L.-lel is csak nagyon ritkán, lopott pár percekben jut egymásra időnk. 

Kicsit elfáradtam. 

Nagyon zavar, hogy zavarnak a gyerekeim, de ettől még sajnos igaz. 8 végigdolgozott, zajban végigült, sőt végigbeszélt óra után nagyon vágynék egy kis egyedüllétre, hogy feltöltődjek, hogy újra megtaláljam önmagam, a lelki egyensúlyom. És minél nehezebben viselem, Vince annál inkább a nyakamban lóg. Fogja a lábam, hogy lépni sem tudok tőle, nekifutásból nekem ront, és ölel, puszilgat véget nem érően. Követ, és figyelmet követel minden pillanatban. Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nagyon szeretem őket, de most leginkább menekülhetnékem van.

Kicsit ennek a helyzetnek a megoldására, kicsit egy régi vágy beteljesítéseként L.-lel szerveztünk magunknak egy hosszú, kettesben töltött szabadságot. Elutazunk. Jó messzire. A gyerekekre a mamák vigyáznak majd, felváltva. Mire hazaérünk, a nagyszülők legalább olyan kimerültek lesznek, mint most én, de feltöltődve átveszem majd a stafétabotot, és helyrebillen majd minden. Tudom.

Áll a bál

Merthogy itt a farsang.

A Lilláé múlt pénteken volt, az első felvonáson tehát már túl vagyunk. Két hétig gondolkodott, hogy mi legyen, mert kutya, cica, nyuszi és egyéb állat már nem akar lenni, ahhoz már túl nagy. A királynőről, hercegnőről ne is beszéljünk. Ő tulajdonképpen már nem akar semminek beöltözni, viszont a farsangra menni akar, mert az jó buli. A bökkenő az, hogy belépés csak jelmezben... Szóval beöltözni muszáj, de olyan legyen a jelmez, hogy könnyen levehesse, és utána normális ruhában bulizhasson. Természetesen én kaptam a nemes feladatot, hogy kitaláljam, mi legyen, és meg is valósítsam az ötletet.

Néhány nap gondolkodás után jött egy sugallat: legyen ő az Ismétlés, a Tudás anyja. Egyszerű: kinyomtattam jó nagy betűkkel, hogy ismétlés, négy példányban (hasára, hátára, lábára, karjára) rátűztem a gyerek ruhájára, ezzel ő az ismétlés. Előkerestem egy babát, mondtam, kapja a karjába, a baba hasára és hátára rávarrtam egy-egy Tudás feliratot. Mondtam, ezzel nyugodtan végigsétálhat a színpadon, elmondja, hogy ő Ismétlés, a Tudás anyja, majd szépen leszedi magáról a biztosítótűvel felerősített cetliket, elrakja a babát, és már bulizhat is.

Na, mi lett a vége? Nyomtattam, tűztem, varrtam, majd a gyermek a farsangról hazatérve közölte, hogy lámapláza volt, úgyhogy nem vonult fel, tulajdonképpen felesleges volt a jelmez. Éljen.

A második felvonás e hét pénteken következik: Vince farsangol. Ő már hónapok óta tudja, hogy kalóz lesz. Remek: farmer van, póló van, kendőt szerzünk valamelyik lánytól, a fejére kötjük, kard, kampós kéz, fél szemet takaró szemellenző előkerítve, tehát kész a jelmez.

Múlt héten a gyerek közölte, hogy a kalóz mégsem jó, inkább múmia lesz. Vettem egy nagy levegőt, majd rábólintottam az ötletre. Tekintve, hogy két teljes napig tartotta magát a fenti elképzelés, előkerítettem a háztartásban található összes géztekercset. Ezzel szándékoztam péntek reggel körbetekerni a fiamat... Mire mindennel készen lettem, a gyermek közölte, hogy azt hiszi, inkább mégis szellem lesz, mert az milyen buli már: csak egy lepedőt kell a fejére dobni, a szeménél kivágni, és kész is. Még van két napunk, kíváncsian várom, péntek reggel mivé kell végül varázsolnom.

És hogy minden tökéletes legyen, jövő pénteken Dóri szolgáltatja a harmadik felvonást. Ő már régóta tudja, hogy a jelmezével semmi gond nem lesz: ő lesz a szórakozás. Merthogy pont 24-en vannak az osztályban, és az osztályfőnök kitalálta, hogy ők lesznek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 8 gyerek munkásruhában lesz, 8 pizsamában, 8 pedig bulizós szerelésben. Nem nehéz kitalálni, Dóri mit választott... Az osztályfőnök állítólag engedélyezte a diszkrét sminket is, így aztán végképp nem volt kérdés, hogy az én lassan nővé érő legnagyobb gyerekem melyik 8-as csoportot erősíti majd. 

A gond nála csak annyi, hogy a farsang időpontjára esik a következő verseny előtti utolsó edzése, amin egyszerűen muszáj részt venni, mert pont ezen a versenyen lép majd fel először az új formációval. Tehát én a farsang félidejére álljak oda autóval a suli bejárata elé, ő kirohan, a kocsiban igyekszik majd megszabadulni a korábban gondosan felkent sminkrétegtől, és mire eljutunk az edzés színhelyére, ő már készen is áll a táncra.

Csak hogy az Ő farsangi bulijából nehogy kimaradjak...

(Csak halkan jegyezem meg, hogy egy kicsit várom már azt az időszakot, mikor a jelmezkitalálás és -készítés örömeiből már nem kell kivenni a részem.)