Versenyfutás

Valamelyik hajnalban, mikor úgy 3 óra tájban - cseppet sem szokatlan módon - felébredtem, megint azonnal eszembe jutott kismillió tenni- és megoldanivaló, aznap rám váró, új, vagy épp régóta magam előtt tolt feladat. Tudtam, hogy esélyem sincs visszaaludni. Az agyam ilyenkor azonnal bekapcsol, és próbálja végiggondolni, rendbe tenni azt a sok élményt és információt, amire napközben esélyem sincs.

Egyfelől élvezem ezeket a hajnali ébren töltött másfél-két órákat, mert végre egyedül vagyok - ami egyébként gyakorlatilag soha nem adatik meg. Mert napközben egy nagy irodában ülök 7-8 kollégámmal és folyamatosan kb. ugyanennyi ügyféllel, azaz az hangerő, a háttérzaj állandóan elég magas. Aztán van 20 perc nyugi az autóban, és jön az itthoni nyüzsgés, egészen este 10, fél 11-ig. Csendről és nyugalomról szó sem lehet. Aztán beájulok az ágyba, alszok egy kicsit, hajnalban problémamegoldok, megint alszok 2-3 órát, majd kelek, és indul az újabb nap. Újra kezdődik a kör.

Szóval szeretek hajnalban egyedül lenni a magammal, a gondolataimmal, de közben iszonyúan frusztrálnak ezek a hajnali ébredések. Nézem az órát, számolom, hogy hány perccel, hányszor fél órával tudok kevesebbet aludni az amúgy is kevés 6,5 - 7 órámnál, és idegesítem magam, hogy megint egész nap nyűgös és fáradt leszek, és miért nem alszok legalább akkor, mikor lehetőségem van rá.

Ezen az ominózus hajnalon azon gondolkodtam, hogy amit csinálok, az kész versenyfutás. Komolyan úgy érzem, mintha egy hosszú teljesítménytúra lenne az életem. Hét közben a munka és a család között egyensúlyozva igyekszem mindenhol helyt állni, mindenhol ott lenni, és mindenhol maximumot nyújtani, hétvégén meg a háztartás és a tágabb család, szülők, nagyszülők, barátok "régen találkoztunk" típusú meghívásainak igyekszünk eleget tenni, miközben minden másodpercet kihasználva mosok, vasalok és takarítok, hogy a háztartás legalább valami alap szinten rendben legyen. 

És ezen a hajnali nyugalomban azon kaptam magam, hogy már nemcsak magamat vesztettem el, de nincs időm, türelmem a gyerekeimre sem. A kommunikációnk az utóbbi pár hétben a "mi volt az oviban/suliban" kérdésre korlátozódott, és L.-lel is csak nagyon ritkán, lopott pár percekben jut egymásra időnk. 

Kicsit elfáradtam. 

Nagyon zavar, hogy zavarnak a gyerekeim, de ettől még sajnos igaz. 8 végigdolgozott, zajban végigült, sőt végigbeszélt óra után nagyon vágynék egy kis egyedüllétre, hogy feltöltődjek, hogy újra megtaláljam önmagam, a lelki egyensúlyom. És minél nehezebben viselem, Vince annál inkább a nyakamban lóg. Fogja a lábam, hogy lépni sem tudok tőle, nekifutásból nekem ront, és ölel, puszilgat véget nem érően. Követ, és figyelmet követel minden pillanatban. Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nagyon szeretem őket, de most leginkább menekülhetnékem van.

Kicsit ennek a helyzetnek a megoldására, kicsit egy régi vágy beteljesítéseként L.-lel szerveztünk magunknak egy hosszú, kettesben töltött szabadságot. Elutazunk. Jó messzire. A gyerekekre a mamák vigyáznak majd, felváltva. Mire hazaérünk, a nagyszülők legalább olyan kimerültek lesznek, mint most én, de feltöltődve átveszem majd a stafétabotot, és helyrebillen majd minden. Tudom.