Kicsit úgy érzem magam, mint ahogy az űrhajósok érezhetik magukat a súlytalanság állapotában: nem kötődöm, mert nem lehet. Nincs hová. És nincs miért.
A munkahely-váltás érdekesen sikerült. Tudtam, hogy ez a pozíció csak időleges, maximum egy évre szól, de úgy hozta a sors, hogy - más-más okokból ugyan - , de az új főnökömnek és nekem is jó lehetőségnek tűnt, ha elvállalom. Féltem tőle, sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak, de néhány átvirrasztott éjszaka után úgy döntöttem, annyi előnnyel kecsegtet a váltás, hogy belevágok.
Amiért váltottam, az teljesült. Helyben dolgozok, egy műszakban, élhető munkarendben. Mégis nagyságrendekkel rosszabbul érzem magam itt, mint az előző helyen. Egyrészt hiányzik a régi társaság, az ottani kapcsolatok, a barátok, a poénok, és az, hogy fél szavakból is értettük egymást. Másrészt pedig nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy tudom, itt minden időleges, csak néhány hónapra szól. S nem elég, hogy tudom, de a főnököm és kollégák is éreztetik minden nap, hogy "magasról" (legalábbis az ő szemszögükből nézve magasról, egy szinttel feljebbről) jöttem. Ez az ő szemükben eleve rossz jel, ráadásul tudják, hogy nem is maradok sokáig, így abszolút nem könnyítik meg számomra a beilleszkedést. Sőt.
Néha úgy gondolom, csak pár hónap az egész, menni fog ez nekem. Rosszabb pillanataimban viszont úgy érzem, most rögtön felállok, és sikítva menekülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése