Bújós macska

Ezt szoktam mondani a hozzám bújó, ölembe simuló, közelségre vágyó gyerekeimnek, miközben simogatom a hátukat, és igyekszem kizárni a többiek zaját, kiabálását, játékát, és úgy általában a külvilágot.
Érzik, értik a kifejezés mögött megbújó szeretetet, mosolyogva hallgatják, várják ezt a két szót.

Bevallom, nem mindig van erőm és energiám csak és kizárólag az aktuálisan bújni akaró gyerekre figyelni, bármennyire is szeretem őket, időnként másra sem vágyok, csak egy kis (vagy inkább sok) nyugalomra és csendre.
Átlátható, egyszerű hétköznapokra, mikor megy minden a maga útján, és mindenki rendezi a saját dolgait, nélkülem is megtalálja, amit keres, egyedül is el tudja dönteni, hogy mit vegyen fel, nem hozza indiánüvöltésnek is beillő visítással a kezében a zsebkendőt, hogy fújjuk ki az orrát, és uram bocsá' egyedül is kitörli a fenekét... Amikor végre lenne egy kis idő magamra is figyelni, és meghallani, meghallgatni azt a belső hangot, ami megsúgná, hogyan tovább.

Épp ezen elmélkedtem ma délelőtt, mikor a kissé elázott leveleket hoztam be a postaládából. Nem figyeltem a lábam elé, ez tény, el voltam foglalva magammal, a gondolataimmal. Kevés hiányzott, hogy egy jó nagyot essek. Mert a lábam előtt tekergett a simogatásra, egy kis játékra vágyó macska. Az igazi. Mert ő is bújós.
Hirtelen nem tudom, sírjak vagy nevessek.