Hétköznapjaim

Két hónapja dolgozom. Ez lehet sok és kevés - minden csak nézőpont kérdése, ugye - de olyan, mintha évek óta így lenne. S őszintén remélem, hogy még évekig így is lesz. Mert nekem most - minden nehézség ellenére - nagyon jó.

Hétvégén színházban voltunk. Kettesben. A színházba járás az elmúlt 12 évben nem volt túl gyakori program nálunk, s talán az ilyen irányú műveltségbeli hiányosságaimnak is köszönhető, de nem élveztem. Sőt.
Azóta olvastam néhány kritikát, és nem írnak rosszat a darabról, úgyhogy biztos én nem vagyok elég műértő, de nekem akkor is nehezemre esett végigülni a három felvonást. Ez a három és fél óra engem egy évre elegendő színházi élményhez juttatott.

Ennek örömére Vince a hétvégén - életében először - egyedül, vagyis a két lány nélkül aludt idegen helyen. Bár az idegen hely kifejezés erős túlzás: a barátjánál töltötte az éjszakát. Sokszor voltunk már ott együtt, de az tény, hogy nem aludt még ott. Elég rosszul viselte, vasárnap egész nap a nyakamban lógott, és hétfőn elsírta magát az oviban, mert elmegyek.
(Akár jól is elsülhetett volna a dolog, de így utólag azt mondom, ez az előadás nem ért ennyit).

Lilla bejutott a felvételi második körébe, hétfőn megy szóbelizni. Még két hét, és kiderül, felvették-e. Nagyon szurkolok.

Végre sikerült a német nyelvleckéket visszacsempészni az életembe. Jó érzés kényszer nélkül, a saját örömömre tanulni, nagyon élvezem, hogy nem idegesítenek vizsgaidőpontokkal, tételekkel, százalékokkal.  Most, hogy nem nyomasztanak az elvárások, úgy érzem, bármire képes vagyok. Akár az is előfordulhat, hogy megtanulok németül.

Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak Vincével: áthozzam szeptembertől másik oviba, vagy bevállaljunk még egy év ingázást, rohanást, idegeskedést és szervezkedést. Az eszem az előbbire szavaz, a szívem az utóbbira. És már most tudom, hogy bárhogy döntök is, lelkiismeret-furdalásom lesz. Mi több, már előre az van...