A félkarú óriás

Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.

Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.