Elfogadás

Lavírozok, feszegetem a határokat. Keresem a lehetőséget a változtatásra, a figyelmeztetésre, annak jelzésére, hogy amit tesz, az nem jó. Se neki, sem nekünk, többieknek (közeli hozzátartozóknak, családtagoknak). Egy ideig kellemetlen a viselkedése, egy idő után bántó, és mostanában már az is előfordul, hogy fáj.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem  a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.

Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő. 

Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.