Elég

a középen állásból.
Abból, hogy mindenkinek meg akarok felelni, és mindig azt figyelem, hogy kinek hogy lenne a legjobb. Lavírozok az igények és kívánságok útvesztőiben, és őrülten próbálok mindig mindent úgy intézni, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus. Csakhogy sokan vagyunk a családban, - egyre többen, - és így a feladat folyamatosan nehezedik. És én fáradok.
Ha végiggondolom, az esetek nagy többségében a konfliktusnak én nem vagyok szereplője. Csak középen állok: minden érintett nekem sírja el a bánatát. Vagy még csak el sem sírja, de én érzem a feszültséget, és meg akarom oldani a dolgot. Helyettük.
A hétvégén a Dóri (nem) tanulásán volt némi burkolt vita, anyukám és L. között. És persze megint én voltam az ütközőzóna. Tehetetlennek éreztem magam, és bennem is csak nőtt, nőtt a feszültség. Ezzel feküdtem, ezzel keltem.
Aztán ma anyukám a telefonban ismét elmondta, hogy Ő milyen rosszul érzi magát. Gerjesztette a tegnapi feszültséget, hangoztatta az ártatlanságát, és kimondatlanul bár, de megint tőlem várt megoldást.

Én meg besokalltam. Egyelőre ott tartok, hogy tudatosítom magamban, hogy a kettőjük közötti feszültség nem az én hibám, és így nem is nekem kell azt megoldani. Már ettől a felismeréstől sokkal jobban érzem magam.A következő lépés az lesz, hogy az érintetteknek is elmondom, hogy ez az ő ügyük, oldják meg úgy, ahogy akarják. Meg ahogy tudják. Én kiszálltam. Mostantól a saját ügyeimre, gondjaimra, konfliktusaimra koncentrálok, és nem vagyok hajlandó senki lelki gondjait, megoldatlan belső problémáit magamra venni. Mert azok megoldása nem az én feladatom. Magamért vagyok felelős, és valamennyire a gyerekeimért. Senki másért.

Csak nagyon halkan mondom, hogy van egy jó híre is ennek a napnak: holnap egy fontos interjúra megyek...