Rokoni szálak

Dühös vagyok. És azon gondolkodom, hogy vajon meddig tudom még tolerálni a dolgot, és ha a szép szóból nem ért az illető, akkor milyen módon tudassam nemtetszésem úgy, hogy túl nagy vihart ne kavarjak a szűkebb családban.

Dórival nem könnyű, ezzel - családon belül legalábbis - mindenki tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy kevés az önbizalma, és hogy önmagával, a külsejével folyton elégedetlen. Már nagyjából két éve küzdünk az "én ezt nem veszem fel, hogy nézek ki ebben?", "kövér vagyok, nagy a hasam!", "ezzel a hajjal nem léphetek ki az utcára", és a "hogy néz már ki az arcom, én vagyok a legrondább" típusú gondolatokkal és mondatokkal.
Pedig Dóri szép. Vagy legalábbis átlagos. De hogy nem ronda, azt elfogultság nélkül állíthatom.
Tudom, hogy a lelkével nincs minden rendben, és emiatt elégedetlen a külsejével. Azon igyekszem, illetve igyekszünk, hogy a lelkét rendbe tegyük.
Nem vitatom, hogy a külső is fontos, főleg egy kamaszlánynak. És az ésszerűség határain belül hagyom, sőt, támogatom, hogy foglalkozzon magával: van bőrradírozós tusfürdője, arctonikja, pattanásokra fertőtlenítős alapozó stiftje, van izzadásgátlója, testápolója, hajbalzsamja, Labello-ja és szájfénye. És mindezeket használja is. Nekem ugyan már ez a mennyiség is erősen súrolja tűrőképességem határát, de nyelek egyet, mantraszerűen ismételgetem, hogy nem vagyunk egyformák, neki így jó, és hagyjam, ne akarjam megváltoztatni mindenáron. Mert fő az elfogadás. És elmegyek vele a dm-túráira, és együtt kiválasztjuk a messze nem olcsó, de mégis bőrbarát, természetes alapanyagokból álló, jó minőségű kenceficéket.
Szóval tényleg igyekszem.

Dórinak persze ez nem elég, és dauerolt hajat szeretne. És festett körmöket, és körömmatricát, és... újabb és újabb őrületeket. Ezekre már nemet mondtam. Álljon már meg a menet! 11,5 éves. Gyerek még, nagyon gyerek. Nem azt várom, hogy az árokparton fogócskázzon vagy babázzon (bár ez sem jelentené a világ végét), de azért ne is maszkírozzuk már 16-18 éves forma sokat próbált ... leányzóvá a gyereket!
Ezt el is mondtam a családban mindenkinek. Világosan, egyértelműen.

Dóri persze próbálkozik, és a nagyszülőket, keresztszülőket, közeli és távoli rokonokat, barátokat, ismerősöket, tulajdonképpen bárkit, aki megkérdezi, mit szeretne szülinapjára, névnapjára, karácsonyra, komoly igénylistával bombáz. Szerencsére szinte mindenki egyeztet velünk, mielőtt rábólint az ajándékötletre, és nekiáll beszerezni az épp aktuális vágy tárgyát.

Nem így a sógornőm. Az, hogy az ízlésünk nem egyforma, az rendben van. Simán elfogadom, hogy akár a ruhákat, akár játékokat nézve sokszor kapunk tőlük olyasmit, amit én valószínűleg nem vennék meg. De azt, hogy kihasználva azt az egy órát, amíg mi (L. és én) nem vagyunk otthon, odaballag Dórihoz, és megkérdezi tőle, hogy "Dórikám, mit szólnál karácsonyra egy hajvasalóhoz?", azok után, hogy számtalanszor tisztáztuk már, hogy nem, nem, nem és nem, akkor sem kap a gyerek hajvasalót... Na, ezt nagyon disznó dolognak tartom.
Dóri persze tombol, mert közöltük vele, hogy nem kap hajvasalót. És természetesen megint mi vagyunk a gonosz, rossz, elviselhetetlenül szigorú szülők. A sógornőm meg a háttérben röhög a markába. És már nem ez az első ilyen eset.

Közeli rokon, a szüleink kedvéért nem tehetem meg, hogy összeveszek vele, és többet nem találkozunk. De ezt az állapotot is nehezen viselem. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, de nagyon gyűlik bennem a tehetetlen düh. És félek, hamarosan betelik a pohár.