Útmutatás

Néhány hónapnyi álláskeresés és néhány tucat elküldött önéletrajz után mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem vagyok hajlandó gondolni sem a teljes munkaidős (8-9-10 órás) állásban történő elhelyezkedésre. Logikusan, hideg fejjel végiggondolva én is úgy láttam, és sokszor mások kérdéseiből, hozzáállásából is úgy éreztem, hogy ezt kellene tenni. Mert nincs más lehetőség, és amúgy is: mások is megoldják valahogy.
De hiába győzködtem magam észérvekkel, csak a felszínig jutottam: lélekben, legbelül azonnal hárítottam minden ilyen próbálkozást. S közben teljes értetlenséggel, valamint egyre növekvő bizonytalansággal szemléltem saját reakcióimat.
 
Valami sorsszerű azért csak lehet abban, hogy az ember mindig a legszükségesebb pillanatban találkozik valakivel, olvas/hall/lát valamit, vagy pusztán csak a legjobbkor tesznek fel neki egy egyszerű kérdést.
És az a találkozás, információ vagy kérdés egyetlen pillanat alatt új távlatokat nyit, más megvilágításba helyezi az addig érthetetlennek és problémásnak tűnő dolgokat.

Ma délelőtt - egy jókor jött kérdésnek köszönhetően - (ismét) ilyen élményben volt részem. Az alapprobléma ugyan nem oldódott meg (munka továbbra sincs), de megnyugodtam, mert végre értem, hogy amihez eddig (saját magam, és kicsit mások számára is fura makacssággal, de zsigerből) ragaszkodtam, annak oka és értelme van.

Nem tudom, hogy a Sorsnak, valamilyen feljebbvaló hatalomnak, vagy a véletlennek köszönjem  meg ezt a felismerést, de Neked mindenképp, Sz.!