Határok

A gyerekvállalás kontra anyagiak témakörében valahol ott tartottam, hogy bizonyos szempontból igenis fontosak az anyagiak: nem annyira a külsőségek, a márkás ruhák, színes-szagos játékcsodák, kézifékes futóbabakocsik miatt, hanem azért, hogy lehetőségünk legyen a gyerekben rejlő tehetség megtalálására és kibontakoztatására.
Kicsit ehhez, kicsit már a "hány gyerekre vagyok hitelesítve?" kérdéskörhöz tartozik a lakás nagysága.

Mert való igaz, hogy kis lakásban is felnőtt már sok-sok nemzedék. Nagymamámék is egyetlen szobában nőttek fel, pedig hatan voltak testvérek. Van olyan, nem túl távoli rokonom, aki egy szoba-konyhában (fürdő nélkül!) nevelte fel a három gyerekét, és ismerek olyan családot is, akik per pillanat is négy gyerekkel élnek egy 1+2 fél szobás, 51 nm2-es panellakásban. Megoldható, persze. Megoldották ők is, és minden bizonnyal ezután is megoldják még sokan. Ha muszáj.
Mert azt hiszem, ezt senki nem önszántából, jókedvében csinálja így. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a legtöbben örömmel költöznének kicsit nagyobb lakásba, ha tehetnék.

Nem állítom, hogy saját szoba nélkül nem lehet felnőni. (Nálunk sincs minden gyereknek külön szobája). Még csak azt sem, hogy saját szoba nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket nevelni. De hogy nehezebb, az biztos. Minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb.

Én abból indulok ki, hogy a gyerek is ember: önálló személyiség, saját ízléssel, csak rá jellemző tulajdonságokkal, saját vágyakkal, saját "rigolyákkal". Pont olyan, mint egy felnőtt. Mint amilyen pl. én vagyok. S ha én a hálószobánkat márpedig nem adom fel, és nem költözök ki a nappaliba aludni, mert akkor elveszik az én privát szférám - amire ugye szükségem van, hogy valahol végre egyedül lehessek, önmagam lehessek, és pihenni tudjak - , akkor a gyereknek is teljesen jogos az az igénye, hogy külön szobát szeretne.
Egy olyan saját kis zugot, ahová bevonulhat, ha elfáradt, ha egyedül szeretne lenni, ha nincs kedve a testvére sírását, hisztijét, nevetését, zenéjét, stb. hallgatni. És ahol persze kiválóan lehet játszani a többiekkel - ha mindannyian ezt akarják. Pont úgy, mint a hálószobában: ha egyedül szeretné(n)k lenni, akkor az a szoba csak az enyém/miénk, viszont vasárnap reggelente, mikor erre mindenki vevő, remekül elférünk a franciaágyon mind az öten...

Nem minden gyerek (és felnőtt) vágyik egyformán a háborítatlan privát szférára, de bizonyos mértékig mindegyiknek szüksége van rá (a privát szféra igénye az életkorral növekedésével rohamosan nő). Saját példánkból tudom viszont, hogy van olyan gyerek is, akinek létszükséglet a saját szoba. Mert ha nem biztosítjuk neki az egyedüllét lehetőségét, kezelhetetlen, és háromszor annyi a konfliktus itthon (testvéreivel, velünk) is, az iskolában is, mintha saját szobája lenne.
Tapasztalatból mondom, össze lehet ugyan rakni közös szobába másik gyerekkel, de nem éri meg. Nagyon nehézzé teszi a mindennapokat.
Lehet úgy gondolni, hogy egyrészt más is végigcsinálta már, és majd megedződik a gyerek is, meg a tesója is, akit folyton szekál, (nem azért, mert gonoszkodik, hanem mert idegileg fáradt, és pihenni szeretne, de más eszközök híján így fejezi ki, hogy valami nem jó), másrészt meg hogy ennyi a hely, ezzel kell beérni. De nem öröm ez senkinek.

Én arra jutottam, hogy előre nem tudom, milyen (tulajdonságú, jellemű) gyerekeket "kapok", de mindegy is, mert minden egyes gyereknek, aki megszületik, nemcsak az élethez van joga, hanem a privát szférájához is. Mert a két dolog (mármint az élet, és a privát szféra) egymástól nem elválasztható dolgok, a privát szféra az élet elválaszthatatlan része. S ha vállalok egy gyereket, vállalom annak lehetőségét is, hogy az a gyerek olyan lesz, mint Dóri (nagy privát szféra igénnyel), és én (is, meg Ő is) akkor érzem jól magam, ha biztosítom számára a megfelelő élet(minőség)et. Ez esetben ugye azt a pár négyzetmétert, ami a komfortérzetéhez szükséges.
S így nézve azért fontosak számomra az anyagiak, meg az előrelátás és a tervezés. Csakúgy, mint a négyzetméterek száma.

Nem túl régen, jó fél éve fogalmaztam meg és mondtam ki azt is, hogy a gyerekvállalás kérdésében is vannak határaink (hány gyerekre vagyok hitelesítve?). Anyagi, időbeni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Nekünk, illetve nekem legalábbis biztosan.
És azt hiszem, eljutottunk eddig a határig, mindenféle téren.
Nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, hogy jó lenne újra babázni, és abban is biztos vagyok, hogy ha minden óvintézkedés ellenére valaki jönni akarna, várnánk, de azt hiszem, már kicsit erőn felüli lenne. És még fokozottabban kerülne elő az a kérdéskör, amiről nem olyan rég már itt a blogon is írtam...