Drámajáték szülőknek

Tegnap kicsit elfáradtam. Vagy inkább lefáradtam.
Vince szülői értekezlete maratonira sikerült: fél öttől háromnegyed hétig tartott.

Az óvodavezető által prezentált 40 perces (szerintem kissé hosszúra nyúlt), össznépi bevezető után a színházteremből mindenki átballagott a saját (illetve gyereke) csoportszobájába, és örültünk, hogy végre jöhet az érdemi rész, a tényleges tudnivalók.
Ehhez képest drámajátékba kezdtünk. Mi, szülők. Kb. 20 percet játszottunk, olyan játékokat, amiket a gyerekek is szoktak. Tömény röhögéssel telt az egész. Egy apuka végig azt hajtogatta: "ha én ezt anyának elmesélem...".
Én szeretem a drámapedagógiát, értékelem és elismerem az általa elért eredményeket is. Nem véletlen járt/jár mindhárom gyerek drámapedagógiával is foglalkozó intézménybe.
Lehet, bennem van a hiba, de tegnap mégsem örültem igazán, hogy játszhattam. Mert Vince (és vele együtt Lilla is) már egy órája ügyeleten volt, mire egyáltalán elkezdtük a valóban fontos információkat is tartalmazó részt. Azt, amiért jöttünk...

Jó lett volna ez, de mondjuk a vezetőóvónő beszéde helyett.
Illetve akkor, ha nem tudom, hogy Vince utálja az ügyeletet, és hiába van ott vele Lilla, sír. Végig.
Valamint ha nem kell egész idő alatt az órámat néznem azt latolgatva, hogy odaérek-e Dóriért 8-ra, az edzés végére, illetve hogy előtte haza tudom-e még vinni, és esetleg megvacsoráztatni a két másik gyereket.
Így kicsit stresszes volt a dolog, és - nálam legalábbis - nem ért célba a kezdeményezés.